Bartis Attila: A magyar nyelv rövid története

Azokban az időkben, amikor az anyakönyvvezető suttogva könyörgött, hogy Istvánt, azt ne, semmiképpen, mert az elsejei telefonos utasítás óta a magyar keresztnevek javarésze egyszerűen meg van bolondulva, a betűk összekeverednek, átalakulnak, mindenesetre ő már meg se próbálja leírni, hogy István, mert az anyakönyvben úgyis Stefan lesz belőle, az Attila meg a hétvezér viszont még egészen jól tartja magát - na azokat próbálja meg valaki románra fordítani, de én inkább nem is mondtam semmit, Bartis úr,

amikor a magyar még csupán egy volt a sok-sok nyelv közül, amin nem írták ki az utcaneveket Vásárhelyen, de az ember azért valahogy csak hazatalált,

amikor a hármas számú óvoda anyák napi rendezvénye vastapsba fulladt, ugyanis Grósz Pistike hiába mondta az óvóelvtársnőnek, hogy ő gyűlöli Petőfit, és erre minden oka megvan, mert Klárika néni semmiféle lelki panaszra nem volt kíváncsi, úgyhogy a kis Grósz egyszer csak ott találta magát a színpadon, nyolcvan anyuka előtt, akik közül egy sem volt az övé, és nem, hogy a Füstbe ment terv, de még a saját neve sem jutott az eszébe, és akkor kétségbeesésében üvölteni kezdte, hogy Talpramagyar, híahaza, mert a nagyapja ezt verte belé egy sámfával minden vasárnapi ebéd után,

amikor a Consul írógépekre még élmunkásoknak álcázott ezermesterek barkácsolták rá az ő meg ű betűket, de a forrasztás soha nem bírta húsz flekknél tovább,

amikor Lengyelt, a belvárosi rendőrt egy teljes esztendőre a koronkai út legvégére száműzték, mert egy álszabálysértő lebuktatta, a bukaresti spion civilben, fényes nappal direkt átsétált a piroson, mi több, fittyet hányt a sípszóra, és akkor kiderült, hogy Lengyel, ha nagyon ideges lesz, nem egyszerűen csak hétszentségel, de szarik az alkotmányra, és magyarul követeli az iratokat, úgyhogy mindazok, akik arra vágytak, hogy magyarul igazoltassák őket, hőgutában vagy éppen fagyban ki kellett gyalogoljanak a koronkai út végéig,

amikor a magyartanár még óva intette az embert, ha túl messze kalandozott a tananyagtól, mert ne feledjük, hogy Esti Kornél meg az irredenta tévelygések egy tőről fakadnak, aztán mindenki legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy mégsem a magyar-, hanem a történelemtanár a besúgó,

amikor egyébként egészen értelmes emberek sumér varázsigékkel próbálták darabokra törni a dák cserepeket, amelyeket amúgy egy Viola Ákos nevezetű nyugalmazott ezredes és amatőr keramikus gyártott a múzeum számára még tisztább éveiben, aztán amint kiderült, hogy a hazafias kötelességteljesítésért mégsem jár vadászház, fel is hagyott a kerámiával, és már csak a mellső lábától felakasztott kutyáját verte éjjelenként fent, a szőlőhegyen,

amikor már a nyelvőrök is kezdtek belekeseredni, hogy hiába megy le az ember egy pungával az alimentárába, se franzella nincsen, se paté, pedig legalább valamelyik néha igazán lehetne,

amikor egyik részről undorban, másik részről állami támogatásban részesültek a vegyes házasságok, mintha két embernek a nemzet gyarapításán kívül semmi köze nem lehetne egymáshoz,

amikor a népszámlálók ceruzával írták be a nemzetiségi hovatartozást, de a hovatartozók számát még így se lehetett hárommegyényire csökkenteni,

amikor dr. Constantin Cuza egy munkaértekezleten bejelentette, ideje lenne egy kicsit gazdaságosabban bánni a román kenyérrel, úgyhogy igaz ugyan, hogy ő csak egy sebész főorvos, de alapszinten szívesen kitanulja a nőgyógyászatot, és abortusztilalom ide, nemzetközi sajtó oda, minden magyar ringyónak ingyen kaparja el a fattyát,

amikor az ember már fél órája ült a Maros vendéglő vécéjében, de még mindig nem tudta eldönteni, hogyan jut ki onnan tisztábban, mert volt papír ugyan, persze, hogy volt, csak hát még egészen jól el lehetett róla olvasni, hogy zengő érc vagyok, meg, hogy a szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel,

szóval azokban az időkben, amikor nehéz lett volna elvitatni a magyar nyelv megkülönböztetett helyzetét, s ezen a helyzeten még Ady Endre és Octavian Goga elhíresült barátsága sem változtatott, nos, még akkor se hitte volna senki, hogy Isten anyanyelve a magyar.

Persze, vannak, akik szerint Isten nyelve igazából az arámi, megint mások szerint a norvég, a szuahéli vagy az albán, attól függően, hogy kit kérdezünk, és ez így is van rendjén. Úgyhogy ne értsen félre senki, mert tudom, hogy ezek is mind-mind nagyon szép nyelvek, a világ- és a mesterséges nyelvekről nem is beszélve, hiszen világnyelv nélkül az ember csak röghöz kötött Ikarosz, kultúrjobbágy, szállodai recepciósok réme, mesterséges nyelv nélkül meg szinte nem is ember. Mert az embert a remény teszi emberré. És mivé lenne a remény, ha nem törnénk a fejünk egy olyan nyelven, ami senkié, így mindenkié. Ha nem bizakodnánk, hogy eljő még az idő, amikor az angolok majd térden állva könyörögnek, hogy csak egy szót, egyetlenegy szót kimondhassanak eszperantóul. De ez még odébb van, meg minket most nem is a reményé, hanem Isten nyelve érdekel, a magyar.

Amint azt jeleztem, sok minden elhangzott már ezen a nyelven, meg sok mindent mondtak róla, és nem csak románul. Mégis, csupán ezerkilencszáznyolcvanhárom július huszonkettedikén, este tíz körül derült ki, hogy a magyar valójában nemcsak az én anyanyelvem, hanem az Úristené is. Igaz, ezt már délután, a mentőkocsiban is lehetett volna sejteni, már ha az ember sejteni lenne képes bármit, amikor egy hordágy szélén ülve, saját nevét se tudva, átszirénázik egy otthonnak szánt, vadidegen városon.

Az Úristen nyelve nem abban különbözik a többitől, hogy szebb, netán gazdagabb, kifejezőbb azoknál, hanem pont ellenkezőleg: hogy első hallásra mintha az ember anyanyelve lenne; a szavak értelmesek, a mondatok grammatikailag kifogástalanok, és mégis hiányzik belőlük minden, ami ember számára egyáltalán még érthető.

Mondok egy példát: „Itt lesz szíves aláírni, hogy átvette az anyja értéktárgyait.”

Szóval mondom, Isten nyelve, a magyar, egy nagyon nehéz nyelv, jómagam néha még ma sem boldogulok vele. Sokkal kedvezőbb lenne az Úristennel szótárazva, arámiul beszélni. Két éve például a Harmadikkal ültünk a Krúdy sarkán egy kocsmában, és ugyan már évek óta nem beszélgettünk ilyesmiről, mert az, hogy kinek, mikor, mit mondott az Úristen, az többnyire a barátságok legelején meg a szerelmek harmadkorában szokott szóba kerülni, most valahogy mégis ide lyukadtunk ki. A Harmadik rendelt még két hosszúlépést, aztán megkérdezte, mi történt valójában.

Elpattant az aortája – mondtam, mert húsz éve nekem is így mondták, így tanultam meg.

Mondd magyarul.

Mit a kurva öregistent mondjak magyarul?!

Azt, hogy elpattant az aortája – mondta halkan, pedig általában ő szokott üvölteni, mert egyszer hozzá is beszélt az Úristen, és azóta hetven százalékos süket.

Nem tudom magyarul – mondtam halkan, mert eszembe jutott, hogy azért évek óta már én is egészen jól elvagyok a Körúton végigvinnyogó mentőkocsikkal.

Dehogynem. Meghasadt a szíve – mondta a Harmadik, aztán végre megszólalt valamelyikünk telefonja, és valaki ugyanezen a nyelven akart valami gyalázatosan könnyen érthetőt.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye: Élet és Irodalom; illetve: Bartis Attila: A Lázár apokrifek, Magvető, Budapest, 2005.

A fejléckép forrása.