„...az álom és az ébredés közötti senki földjén...” – részlet Majgull Alexsson regényéből

Élhetünk teljes életet anélkül, hogy szembenéznénk a múltunkkal? Vajon eltitkolhatjuk valódi identitásunkat anélkül, hogy sérülne személyiségünk? Vajon mennyire kell félnie valakinek, hogy mindezt megtegye, és még a szerettei előtt is titokban tartsa, hogy kicsoda ő? Majgull Alexsson regényének főhőse egy olyan asszony, aki cigányként került Ravensbrückbe, de szabadulása után egy zsidó lány nevét felvéve került Svédországba. Nyolcvanötödik születésnapján azonban fény derül a titokra, amit egy életen át őrzött.

1.

Senki földje

 

Még mindig éjszaka van, mégis süt a nap.

Nässjö hangtalanul pihen a világoskék ég alatt. a városi park nyírfái közt nem susog a szél, nem zúgnak motorok a Rådhus utcán, vonat sem suhan a pályaudvaron. Olyan csönd van, hogy egy magányos galamb, ahogy billegve végigsiet a Stora Torgon, hirtelen megáll és belefülel ebbe a különös csöndbe. Mozdulatlanul áll, fejét kissé félrehajtva, figyelmesen vár, de aztán kicsit arrébb meglát egy fél zsemlét, s mindent feledve szaporán teszi egyik piros lábacskáját a másik elé, odafut, kimondhatatlanul boldogan, hogy ott vár rá a lakoma. Nem mintha nagyon éhes volna. Manapság senki sem nagyon éhes Nässjőben, még a madarak és a patkányok sem, van itt elég ennivaló mindenkinek.

Pedig Miriam még éhezésről álmodik. Több mint hatvan éve, hogy megbújt itt, ebben a városban, és azóta egyetlen óráig sem éhezett, s mégis minden éjjel a gyerekkori éhezésről álmodik. Ennek semmi köze ahhoz az élethez, amit felnőttként élt, vagy ahhoz, aki ő ma, mégsem tud megszabadulni ezektől az álmoktól, amelyek belopóznak a gondolataiba, és átveszik a hatalmat, visszaviszik hatvannyolc vagy még több évvel korábbra, kényszerítik, hogy összehúzza magát, és meneküljön, hogy lesüsse a szemét, és meggörbítse a hátát, lopjon egy falat kenyeret attól, aki már enni sem tud, megpróbáljon megetetni egy kistestvért, aki nyelni sem tud, szorosan ott álljon Else mellett a sorakozón, és hangtalanul mormolja az ábécét, pillanatok múltán pedig Else természetellenesen nagy szemébe bámuljon, azokba a szemekbe... Újra és újra megtörténik mindez. Éjszakáról éjszakára. S ha ráadásul Kaisernak, a szomszéd német juhászának még ugatni is támad kedve, amikor kora reggel kiengedik a kertbe, Miriam úgy riad föl, hogy az egész bensője görcsbe rándul az ijedségtől.

De Kaiser ma éjjel nem ugat, még ott alszik pocakos gazdája ágyában, így Miriam most megengedheti magának, hogy lassan ébredjen, elidőzzön kicsit az álom és az ébredés közötti senki földjén. Ezt a senki földjét szereti legjobban, ezt a nagyon is valóságos teret, ami ugyan csak az ő fantáziájában létezik: egy tér, ahol ő maga irányíthatja az álmait, szelíddé és barátságossá teheti őket; olyan tér, ahol azok a halottak mind élnek, ahol ő nyugodtan lehet akárki és akárhol, lebeghet terek és idők, emlékek, álmok és valóság között. De nem teszi. Ma nem. Ellenkezőleg: megáll, körülnéz, észleli, hogy ez a senki földje ma reggel egészen kerek, és minden szekrénykéje nyitva áll. Tegnap nyolcvannégy volt, de mára nyolcvanöt lett, ezt meg sem kell számolnia, úgyis tudja. Azonkívül minden szekrényajtó tíkfából van, világos fogantyúval. Kétségtelenül hasonlítanak azokra a szekrényrészekre a konyhában, a legelső teljesen saját konyhájában, amit mélyebben, bensőségesebben szeretett, mint amennyire Olofot valaha is szerette, ami nem kevés. De erre most nem gondol. Hanem a szekrénykék előtt áll, és vizsgálgatja őket, megpróbálja kiszámolni, melyek az elsők és melyek az utolsók, de nagyon vigyáz, hogy ne tárja ki túlságosan őket. És lám, az egyik ajtócska mögött csíkos pamutdarabot pillant meg, s ez már elég, kinyújtja a kezét és becsapja az ajtót, aztán végighúzza a kezét előre tizenöt ajtón és visszafelé ötön, és apró, rövid, precíz csattanással becsapja őket, bang-bang-bang! Körülnéz, leengedi a vállát, elmosolyodik, hosszú fehér hajfonatát a vállára fekteti és az orrához dörzsöli, mintha kedves kis háziállat lenne. Na jó. Akkor hát itt az ideje, hogy megünnepelje a születésnapot, teljesen egyedül, mielőtt a család többi tagja felébred és megzavarja az emlékeit.

Benézeget emlékei számos szekrénykéjébe, majdnem fél órát tölt ezzel. Elébe szalad a kis Thomas, ő szorosan magához öleli és forog, forog vele körbe, pöttyös szoknyája röpül a levegőben, és a kisfiú gyereknevetésétől ő is nevetni kezd. Aztán ott van Hanna esküvőjén, a menyasszonyi csokor reszket a kezében, amikor Hanna szívet tépő zokogásban tör ki, abban a pillanatban, amikor Egon ráhúzza az ujjára a gyűrűt. Olyan boldog vagyok, szipogja Hanna, és kesztyűs jobb kezével elég illetlenül megtörli az orrát. Bocsánat! Csak annyira boldog vagyok! Mindenki mosolyog. Mosolyog Egon, mosolyog Olof, a polgármester is mosolyog, a jegyző és Miriam is mosolyog, de Thomas hirtelen sírdogálni kezd a gyerekkocsiban, mire ő lehajol, és a világoskék pamuttakarót betűrögeti körülötte. a következő szekrényajtó mögött viszont már ő maga van, menyasszonyként, és látja, hogy nagyon szép, amint fehér ruhájában az oltár felé lépked. Nagyon fiatal, nagyon sötét és nagyon szép, de Olof kicsit ijedtnek látszik, ahogy ott megy mellette. Talán az első házasságára gondol, az igazi menyegzőjére, arra, amit bent a városban, a nagy templomban tartottak, de az a házasság alig tartott egy évig, addig a napig tartott, míg fiatal felesége megszülte Thomast, és utána nem lélegzett, és nem hagyta, hogy a szíve tovább dobogjon, és semmilyen módon nem hagyta visszacsalogatni magát az életbe. de lehet, hogy Olof azért nyugtalan és ijedt, mert Miriam, anélkül, hogy erről egyetlen szót szólt volna neki, már egy nappal azután, hogy megkérte a kezét, elment a lelkészi hivatalba, és kijelentette, hogy megtagadná atyái hitét és csatlakozna a hivatalos svéd egyházhoz, ha esetleg lehetne. Már hogyne lehetett volna. Klintberg tiszteletes dadogott a gyönyörűségtől, és már a következő vasárnapra beírta a keresztelőt. Olof tudja, hogy Miriam kételkedik Isten létezésében, és egyébként ezt a kételyt ő maga is osztja, ennek ellenére szorong a döntése miatt. Lehetséges, hogy csak az esküvő miatt tért át? Mert szeretne végigmenni, fehér ruhában, fátyollal és mirtuszkoszorúval a Szent Valborg-kápolna oltáráig? Utána szeretne ott állni a kápolna lépcsőjén, kedvenc nyúlszőr pelerinjében, miközben a család és a barátok rizst szórnak rájuk? És ha így van – akkor milyen ember Miriam?

Olyan, aki szeret téged, suttogja a választ Miriam több mint hatvan évvel később. Olyan, aki már mindent elveszített, saját magát is beleértve, és aki tudta, hogy nem élné túl, ha téged is elveszítene; olyan, aki kész volt hazudni és hamisan esküdni azért, hogy te soha ne hagyd el őt, és aki nagy ártatlanságában azt hitte, hogy egy egyházi esküvő többet jelent számodra, fontosabb, és biztosabbá, tartósabbá teszi a házasságot, mint a polgári. Te nem mehetsz el! Ezért kell templomban esküdnünk. Isten ellenére. A biztonság kedvéért.

A biztonság volt akkor a legfontosabb szó, ezt már megértette. Az a sok biztonságban élő svéd még több biztonságot akart, még nagyobb biztonságot, egészen emberfölötti biztonságot. Üldözték őket a múlt kísértetei, és folyton a fülükbe ordították, ami volt. Az utolsó nagy éhínség, még csak negyven éve! a munkanélküliség nyomorúsága és megaláztatása két évtizeddel ezelőtt! A háború, amely csupán egy évtizede még az országhatárainkig ért, a háború, amelyben a túloldalon agyonlőttek és eltiportak, halálra éheztettek és elgázosítottak, megkínoztak és kényszermunkával sírba vittek embereket. Semmi sem tudta enyhíteni irtózatos ordításukat, de ebben az országban már senki nem bírta hallani őket, senki nem akart emlékezni arra, hogy az árulásnak is voltak pillanatai, valójában elég sok pillanata is, nem, legfeljebb a későn jött hősiesség pillanatára akartak gondolni, igazából elég sok hősi pillanatra, de legszívesebben arra akartak gondolni, hogy immáron mindenki, a munkásokat is beleértve, a vasárnapi ebédre ehetett egy szelet sült húst, hétköznap pedig mindenki húsgombócot és faluni kolbászt fogyaszthatott sült hering helyett, és hogy mindenki, minden ember három hét fizetett szabadságra volt jogosult nyaranta, a különösen szorgos munkások még autót is vehettek maguknak. Saját autót! Egy kicsike népautót, ami ott állt a saját kicsi házuk előtt. Tehát már nem csak úton vagyunk a jövő felé. A jövő már itt van.

Így volt ez Miriam számára is, ezt látja is, amikor benéz abba az esküvő utáni fülkébe. Ott megy, tálcával a kezében, ki a kertbe, és körös-körül tombol a nyár. a barackszínű rózsák kinyíltak az ágyásban, a rózsaszín bazsarózsák kipattantak, és az újonnan ültetett félénk orgona is felrepesztette a bimbóit és kitakarta fehér csillagocskáit. a tálcán a maga készítette rebarbaraszörp tavalyról, az éppen megsült tigriscsíkos süteménye és a dagadó fahéjas fánkja, ami immár a büszkeségének számít. Olof rámosolyog, és azt mondja, szívesen inna egy pohár rebarbaraszörpöt a kávé előtt, mert Miriam rebarbaraszörpje tényleg a legfinomabb a világon. Thomas pedig szorosan Miriamhoz simul, és egyetért. A legfinomabb szörp az egész világon.

Thomas a következő fülkében már nagyobb és szögletesebb, de azért még mindig az ő fiacskája. Sosem beszél vele csúnyán, nem vág arcokat a háta mögött, de ő azért vigyáz, hogy ne tolakodjon hozzá túl közel. csak ritkán puszilja meg az arcán, és csak akkor fogja meg a kezét, ha megnézi, hogy jó-e még rá a kesztyű, és amikor már kinőtte, megkérdi tőle, milyen színű fonalat válasszon, hogy újat köthessen neki. Szürkét? Rendben. Akkor köt neki egy pár szürke kesztyűt.

De a következő kis fülkében önmagát látja, amint ott ül szép nappalijukban, abban a szép villában, amelyet Olof örökölt, azok között a szép bútorok között, amelyeket Olof vásárolt, mert Olof jól keres, Olof fogorvos, és egyetlen nässjői fogorvos nem keres olyan jól, mint ő, s Miriam most ott ül a finom Carl Malmsten kanapén, és köt, amikor hirtelen minden eltűnik. Kockás ruhája csíkos rabruhává változik, a harisnyája leolvad, a cipője eltűnik a semmibe, a parkett a lába alatt nyers cementté változik, és semmi más nem marad, mint a szürke téli homály az ablak előtt, meg a hulló hó, s egy rövid időre ismét Ravensbrückben van: Else kimeredt szemmel, üresen bámul maga elé, amikor elkapja a láz, és Miriam sikolt, sikolt és hallja magát sikoltani, és a szája elé kapja a kezét, kényszeríti magát, hogy elhallgasson. Utána hosszan ül mozdulatlanul, lehunyja a szemét, visszafojtja a sikoltást, lassan kinyitja a szemét, és körülnéz. Minden olyan, mint szokott lenni. A hatvanas években vagyunk, csendes februári félhomály, ő ott ül a szép nappaliban, a térdén egy félig megkötött kesztyű, amit a mostohafia nemsokára megkap.

De nem, nem akar arra a délutánra emlékezni. Semmi efféle délutánra nem akar emlékezni, ezért gyorsan elhalad a többi szekrény előtt, oda, az utolsó elé, gyorsan kinyitja, bekukucskál, és rámosolyog a jól ismert képre. Ő fekszik ott a kellemes kis hálószobájában, már egy új évszázad, sőt új évezred van. a falak világoskékek, az ágynemű sötétkék-fehér kockás, az ablakon könnyű fehér függöny. A falnál ott áll az ajándék, amit egyszer egy igazi hölgy ajándékozott neki: Hanna szekretere, fényes mahagóniból. a nyitott balkonajtónál áll Olof füles fotelje, az, amelyiket három évvel a halála után megjavíttatott. Ennek már tizenkét éve, de ez nem látszik, az anyag még mindig erős és sötétkék, a hétköznapok délutáni napsütése nem tudta kifakítani. a karfán ott fekszik Miriam új köntöse, szintén sápadt világoskék. A kék ugyanis a kedvenc színe. A kék minden árnyalatát szereti, a jeges kéktől az indigóig, az azúrkéktől a galambkékig, a türkiztől az égszínkékig, a búzavirágkéktől a kobaltig...

A kék józan, mondta egyszer, nagyon régen Hanna. Ha kéket választasz, akkor nem tudsz tévedni. A fiatal Miriam pedig komolyan bólintott, és jól megjegyezte magának. A kék józan. Utána bement a szobájába, és kikereste a szót a svéd akadémiai szótárból, hogy tudja, mit jelent. Mértékletes. Egyszerű. ízléses. Bólintott, és elmosolyodott. Hát persze hogy józan akart lenni. Ma már ritkán gondol erre a szóra, mert már teljesen magától értetődő lett. Hiszen már ő is egy hölgy. Igazi hölgy. Hölgy, aki nagyon sokszor vesz fel kéket. Igaz, csíkosat soha.

Ám ez a hölgy most azt álmodja, hogy fölkel az ágyból, pedig valójában továbbra is fekszik. Megnézi magát a falnál álló tükörben, kicsit kiegyenesíti a gerincét, és ad magának egy első születésnapi ajándékot: kicsit fiatalabbnak és szebbnek álmodja magát, mielőtt belebújik a köntösébe, és a derekán szorosra húzza az övet. a hajfonata a nyakkivágásba esik, de szapora mozdulattal elhúzza, és a vállára teszi, aztán megsimogatja és kedvtelve állapítja meg, hogy, legalábbis a képzeletében, még mindig vastag és telt, mint egy jól táplált kígyó. Majd ráteszi a rendkívül szépen manikűrözött kezét a feje búbjára, és megnyomja. És lám, megtörténik a csoda, az, ami minden évben megtörténik a születésnapján. a koponyája megnyílik, ő be tud nyúlni a saját fejébe, és kiemeli az agyát, ott tartja a tölcsér formájú kezében, s közben megrázza a fejét, hogy a koponyája bezáródjon. Egy pillanatig még megáll, és az agyát nézi, kicsit rámosolyog, és arra gondol, hogy ami most ott van a kezében, azt az egész világegyetem páratlan csodájának szokták nevezni, talán egyenesen a legpáratlanabbnak, ami csak létezik e világon. Az emberi agy. Kicsi, szürke és rózsaszín tömeg, ami mindent meg tud tanulni, amit csak meg lehet, tud emlékezni és felejteni, hazudni és igazat mondani, álmodni és fantáziálni. Egy kis alaktalan anyag, ami tudja, hogy él, és ugyanúgy azt is tudja, hogy meg fog halni, még ha folyton kiutakat és búvóhelyeket keres is az elkerülhetetlen elől. És most itt van az agya. Van egy emberi agya. Itt van a kezében, és tudja, hogy az egész világegyetemet tartja ott.

Nem rossz, suttogja magában. Egyáltalán nem rossz.

Halkan kisuhan a nappaliból, de nem néz körül, csak a szeme sarkából észleli, hogy minden pontosan úgy van, ahogyan lennie kell. A Carl Malmsten kanapé sötétkék anyaga sejlik balra, Olof nagymamájának portréja a szokott barátságos módon mosolyog jobboldalt, de Miriam a pillantását a markában rejtőző szürke anyagra összpontosítja, sietve kisurran a hallba, aztán tovább a csukott ajtón át, le a lépcsőn, kisiet a kapun anélkül, hogy kinyitná, aztán megáll a külső lépcsőn, ott áll, és hagy magának egy pillanatot a látvány élvezetére. A ragyogó kert. A fehér orgona, ami még mindig virágzik. A kis út, amit tegnap végiggereblyézett. A tóhoz vezető út kis darabja odakint. A fű a túloldalon. Az Ingsberg-tó. A túloldalon Nässjö körvonalai. A városi park. A tanácsháza. És ott, a távolban a templomtorony, amely figyelmeztetően mutat az ég felé. Hirtelen beúszik egy másik város és egy másik templomtorony képe, és elhomályosítja, amit látnia kellene, de nem hagyja, nem engedi, hogy betolakodjon és átvegye a hatalmat. Visszakényszeríti magát oda, ami valóban az ő helye volt több mint hat évtizeden át, mert nem Ravensbrückben van és nem a Fürstenberg-templom tornyát látja. Ő Nässjőben van. az pedig Nässjö templomtornya, ami ott messze olyan gőgösen és parancsolóan mutat az ég felé. Attól a szagtól pedig, az égő bőr és hús bűzétől, ami hirtelen betölti az egész világot, olyan gyorsan meg fog szabadulni, ahogy csak lehet...

A következő pillanatban ott áll lent, a parton. Egy barna pöttyös kacsamama recsegő hanggal fejezi ki bosszankodását, és sietve kizavarja totyogós kiskacsáit a nádasból, ahol aludtak. Ez meg mi? Miért hiszi ez a hosszú lábú lény, hogy itt szaladgálhat a tónál az állatok napszakában? Megvetően felszegi a fejét, és kiúszik a tóra, mögötte a hét kicsinye mint hét aranypelyhes gömböcske, aztán megáll, visszanéz, keresi Miriam tekintetét.

– Ne haragudj – mondja Miriam. – de ennek meg kell lennie...

És megteszi. Az Ingsberg-tó barna vizét tisztává és jeges kékké teszi, gondoskodik róla, hogy eltűnjön a vízi aljnövényzet, és puszta homok legyen a helyén, és minden egyes szúnyog eltűnjön a levegőből és minden egyes mikróba a vízből. Utána térdre ereszkedik, a keze még mindig az agya köré görbül, és egyáltalán nem reszket. Tökéletesen tartja az egyensúlyát, az artrózisos térde picit sem fáj, egy ifjú baletttáncosnő hajlékonyságával ereszkedik a földre, aztán előrehajol, és belemeríti az agyát a kristálytiszta vízbe, hagyja, hogy az behatoljon minden nyílásába, kitöltse minden üregét, bejárja minden zugát, kimossa minden sejtjét; megszabadítsa az agyát minden visszataszító régi szagtól, minden kellemetlen emléktől, végül minden rossz gondolattól, utána kifacsarja, mint egy szivacsot, és megint a fejére teszi a kezét. Megnyomja a koponyáját, hogy kinyíljon. Gondosan visszateszi az agyát a helyére, és visszapattintja a koponyát, hogy a zár csattanjon. utána körülnéz, és mély levegőt vesz. Most már jószagú a világ. Zelnice- és orgonaillatú, rózsa- és gyöngyvirágillatú. És gyönyörű. a kertjében a nyírfa levelei csillognak a napfényben, mögötte a ház – az ő háza! – mélyebb, melegebb piros színt kap, és a négy fehér oszlop a lépcsőnél árnyalatnyit vastagabbnak látszik, s végre így jók az arányok. Még a nyálát is frissebbnek érzi, olyan, mint a tiszta forrásvíz. Csalogány énekel valahol a közelben; a vidám dallamtól mindenki, aki nyitott ablaknál alszik, édes álmokat álmodik. Sóvárgó álmokat. Vágyálmokat. a szél felnevet Miriam mögött, körbefonja, hűvös selymével simogatja, majd fölkapja, egy pillanatra kirepíti a tó fölé, de azután nagyon óvatosan visszaviszi a föld felé, vissza a háza felső emeletére, és finoman leteszi a balkonra a hálószobája elé. Miriam mosolyog, és integet a kacsamamának a tavon. Látod, visszakapod a világodat! A víz újra barna, a szúnyogok zúgnak a fejed fölött, és a jó vízinövények nőnek tovább. Én pedig megszabadultam az emlékeimtől!

De ebben a pillanatban fölugat Kaiser.

Kaiser ostoba kutya. Gyengeelméjű. Nem tud gondolkodni, és nem is akar, csak mászkál föl-alá az udvarban, és úgy tesz, mintha ő tartana rendet. Ugat, üvölt. Figyelni, verebek, mert jövök! Morog, vakkant. Jaj nektek, rohadt mókusok, vége a jó időknek! Zsémbel, lármázik. Pusztulj, átok feketerigó, mielőtt én harapom le a fejedet! Majd vígan mormog magában. Na, azért! Most megkaptátok. Itt én vagyok az úr! Legalábbis amíg nem jön a gazdám.

Kaiser gazdája nem sokkal eszesebb a kutyájánál, de hasonlóképpen szeret parancsolgatni. Mihelyt kinyitja a verandaajtót, Kaiser azonnal engedelmes és hízelgő lesz, a füleit hátracsapja, farkát behúzza, egész testével alázatosan meglapul.

– Fogd be, Kaiser – bömböli a gazdája, miközben felhúzza szőrös hasán a trikót, és vakarózik. – Hallod, fogd be a pofád...

Kaiser persze semmit nem ért, csak annyit tud, hogy a gazdája rangban fölötte áll, ezért továbbra is megadást mutat. Bocsánat, hogy élek, mondja a testbeszéde. Elnézést, hogy létezem. Tehetek esetleg valamit, hogy nagyságod tetszését elnyerjem? Valaki, akit megijeszthetek, hogy a világ ne tudja meg, mennyire félsz, te, páratlan uralkodóm? Valaki, akit alaposan megugathatok? Esetleg a lábába haraphatok? Olyan nagyon szívesen beleharapnék az ellenséged lábába...

– Na, csak pofa be! – ismétli a gazdája, bevágja a verandaajtót, és eltűnik. Kaiser engedelmesen a földre lapul, kis ideig így marad, egészen addig, amíg egy kis csíz oda nem ül a bokorra az orra elé. a francba! Már megint egy madár! Itt, a gazda kertjében! Agyoncsapom a nyavalyást!

És újra ugatni kezd.

 

Az ugatás most valóban fölébreszti Miriamot.

Fölül az ágyban, egyik kezét a szája elé kapja, mintha csendre akarná kényszeríteni magát, a másikat meg a szívére teszi, mintha le akarná csendesíteni a szívverését. Nem ment vissza az időben! Ez történelem! Most nem Németországban van. Most nem a koncentrációs tábor börtönblokkjának cellájában ül.

De mégis. Eltűnt az idő. Hallja, ahogyan az Aufseherin, egy női őr csattogó léptekkel megy a folyosón egy német juhásszal, Ravensbrück hihetetlenül engedelmes őrkutyáinak egyikével, amelyik nyilvánvalóan pontosan tudja, mit várnak el tőle ezen a folyosón. a rabok szaga kiszüremkedik, annak ellenére, hogy a vasajtók szorosan zárnak a cementezett ajtókeretben, a riadalom molekulái a levegőben beszállingóznak az orrába és boldogító győzelemérzéssel töltik el a kutyát; ám egy-egy ilyen molekulának valahogy mégis más a formája – az eltérés nagyon csekély, de mégis eltérés, ami éppen elég nagy ahhoz, hogy kicsit feldühítse. Undor! Az ajtók némelyike mögött ellenségek ülnek, akik undorodnak tőle, és ami még rosszabb, a gazdájától. Ez rettenetes! Meg fogja ölni őket!

Csakhogy nem ölheti. A börtönblokkban lassan kell meghalni, ezt mondták a gazdájának, ezért tartja őt rövid pórázon, még ha barátságosan mosolyog is az eb tompa morgásán. Az élet óvatosan elszivárog ezekből a nőkből, akiket most pénteken megostoroznak, fekete vér- és gennycseppekben fog kicsepegni kék csíkos hátukból. Ezek a nők már négy napja nem kaptak enni, s az éhség összerántja sorvadt testüket a fájdalomtól, hogy még azok is, akik puszta dacból felállnak és állva maradnak, ha csak rövid ideig is, de érezzék, hogyan roggyan meg a lábuk és nyílik meg alattuk a halál sötét szakadéka. És azokra, akik már hetek óta ülnek a sötét cellában, hirtelen félelmetes éber álmok törnek, most kirángatják őket a homokos tengerpartokkal, pálmafákkal és hullámzó vizekkel teli hallucinációkból, amelyek életben tartották őket, bele abba a kis kutyatenyésztőbe, ahol a nácik vérebei várnak. Hatalmas fekete német juhászok gyűlnek eléjük, nagy, fekete, fajtiszta német juhászok morognak tompán, vicsorítanak és felborzolják a szőrüket...


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632937182
Megjelenés: 2018-05-04
méret: 200 mm x 125 mm x 50 mm
Ez is érdekelhet:

INTERJÚ
2017-11-21 15:04:44

Önismeret minden napra, avagy határidőnapló másképp

Tovább
MINDENNAPI
2018-06-27 09:37:48

Budapest Book Pride – Könyvek homoszexualitásról és LMBTQ emberekről

Tovább
MINDENNAPI
2020-02-12 14:52:47

Felkészítő könyv az óvoda előtt álló gyerekek és szüleik számára – Oviba megyek!

Tovább

„...be tud nyúlni a saját fejébe, és kiemeli az agyát, ott tartja a tölcsér formájú kezében, s közben megrázza a fejét, hogy a koponyája bezáródjon.” – részlet Majgull Axelsson Nem vagyok Miriam című regényéből.