Amikor a mama lelegelte a papa haját – Részlet Karafiáth Orsolya új prózakötetéből

Látható

1. Ami

És számolunk: ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan, és hú, a papa feláll, lerepülünk a hátáról, hatalmasat csobbanunk, fröcsköl a víz szerteszét. A papa a strand hőse! A mi papánk bírja a legtovább a víz alatt. Tudjátok, gyerekek, mondja később, amikor már rendesen kap levegőt, azért bírom olyan sokáig, mert egy másik életre koncentrálok ott lenn, a víz alatt. Sosem hunyom le a szemem, áztatja a víz, a Balaton vize, a gödi strand klóros vize. És nézem, mi történik ott lenn, körülöttem. És higgyétek el, egy perc még kevés is hozzá! Nád szárát látom, kacsa lábát látom, óriásharcsát látok! A nád szára totemoszlop, a felirat titok, nem árulhatom el még nektek sem. A kacsa foxtrottozik valami furcsa vízi ütemre, huh, de érdekes, ti meg azt hittétek, csak egy buta madár! Az óriásharcsa meg csak röhög, hogy sose fogja ki senki! És olykor sellők farkincáját is látom, mesél a papa, holott azt mondják, sellők csak a tengerekben élnek. Látok remegő hínárt, és látom egy csónak alját, a hínár igazi táncot jár, és a csónak alja aranyban úszik, csak le kellene kaparnunk, és meggazdagodnánk. Látom a szomszéd fiút, tudod, Orsika, akit annyit csúfolsz, pedig rengetegszer mondtam már, hogy az nem szép dolog, szóval látom őt is, hogy rúgkapál, és igazgyöngyök repülnek szét minden mozdulatánál, lehetnél jobba vele, csodás dolgokra képes! Borzasztóan szép ám a víz alatti világ, gyerekek, nekem elhihetitek! Később, amikor már mi is tudunk úszni, és mi is kibírjuk valameddig a víz alatt, odaállunk a papa elé. Nézd, papa, nincs is ott semmi érdekes! Csak egy nagy valagat láttunk, a szomszéd Magdus néniét, csak egy kalimpáló, szőrös lábat, meg csípi is a szemünket a klór! A papa erre csak annyit mond: nézzük meg még egyszer.

2. Amiről

Sokszor gondolok a papára, a vízre, a nagy nevetésekre. Rázkódott a strand! Milyen jó volt! Utólag feszül keretbe a kép, megáll, tátott szájjal vagyunk mindannyian, most úgy látom éppen, hú, a húgom szinte kiesik a képből, úgy kacag! Aztán megint visszagondolok, és ott reszketünk a medence partján, papa, papa, bukjál le megint, rá akarunk állni a hátadra, te vagy a bajnok! De aznapra már elég, menni kell haza. Ma is hazamegyek, ma a hegyről le a házba, kislánynevetés egy présház mögül, olyan, mint Hajni barátnőmé, és nocsak, ki áll mellette a tornácon? Kilencéves vagyok, felismerem magam.

3. Amúgy

Már felnőtt voltam, amikor megtudtam, hogy a papa amúgy konkrétan semmit sem láthatott a víz alatt, hiszen ha bement, le kellett vennie iszonyú vastag szemüvegét, a szódásüveget, ahogy hívtuk. Tizennégy dioptriás volt a lencséje. Nagyon nehéz lehetett eldöntenie, vajon melyik látvány a valóságos.

És nem is biztos, hogy el akarta dönteni.

A szem

Miért nyúltak meg az ágy lábai? Vasból vannak, vassá váltak, pedig könnyű fenyőből készült az ágy, a kiskatonák ácsolták, anya irányítása alatt. Kicsi ez a szoba, zsúfolt, a lányok felbotlanak egymásban, emeletes ágy kell, mondta anya, és mi eleinte tapsoltunk, hú, az emeletes ágy menő! És tapsoltunk még akkor is, mikor kész lett a csodás, világosbarna, természetesbarna, fenyőillatú ágy. Két matrac érkezett szintén honvédségi segédlettel, na, kislányok, ne merészeljetek rosszat álmodni ilyen pompás ágyikóban! Én alul leszek, mondtam, illetve harsogtam, és odadobáltam az alvórókámat és a Natasa babát, kis vakarcs, másszál csak fel-le inkább te.

A húgom örömmel spurizott felfelé, végre nem kell a hülye fejed bámulnom, ettől voltak a rémálmaim, nyújtotta rám a nyelvét, és bevackolta magát a plafon alá, lapjában épp elfért, felállni már nem tudott. A baleset aztán mégis valahogy kapóra jött. Mert elkezdett nagyon rossz lenni alul. Mindenki oda ült le. Minden cuccot oda hajigáltunk. Mivel anya pillantása, ahogy belépett, az alsó szintre esett, nekem mindig be kellett ágyaznom, míg fenn a kicsi csak röhögött a széttúrt ágyneműhalmok között. Mi ez a szamárfészek, kiabálta anya, egy köpedelem az ágyad, világ lustája, öt perc múlva visszajövök, ha így találom, zsebpénzmegvonás.

Egyre kényelmetlenebb volt a lenti lét, a húgom épp jókor csúszott be a védőkorlát alá. Mivel az ágyat mekkmesterek tervezték, nem gondolták, hogy a védőlécnek funkciója lenne. Szóval a tesóm vékony teste egyszer álmában épp átcsúszott alatta. Kellemetlen lett volna az is, ha leesik, de abban nem lett volna semmi igazán veszélyes. Csakhogy a feje fennakadt, és az ágy széle leszorította a nyelőcsövét. Később anya mindig elsírta magát, ha ez a történet szóba került. A véletlenen múlt, hogy egyáltalán meghallotta a nyöszörgést. Amikor átrohant, csak annyit látott, hogy én alulról próbálom tartani a húgomat, akinek a feje már kékül, és kétségbeesve hörög.

Az ágynak annyi lett: megint jöttek a kiskatonák, szétfűrészelték, újra zsúfolt, de legalább biztonságos lett a szoba. Ezután kezdtem furcsákat álmodni: fenn voltam mindig, a magasban, onnan pásztáztam a szobát. Ha a gyerekkoromra gondolok, ez a szörnyű álmom ugrik be. Mindig ugyanaz történt benne: katonák támadtak rám, erőszakosan szétfeszítették a lábam, hatalmas fegyverekkel álltak felettem. Nem is értem, nem voltam több nyolc-kilencévesnél, szexről még csak nem is hallottam. Igaz, utólag látom csak szexuálisnak ezeket az álmokat. Akkoriban egyszerűen csak félelmetesek voltak. Nem is mertem beszélni róluk senkinek.

És közben attól is elkezdtem félni, hogyha valaki megtudja ezt a szörnyűséget, ha belelát a fejembe, és rájön, beteg vagyok, selejtes vagyok, megint elrángatnak pszichológushoz, mint a nagycsoportban, és dilisnek fognak tartani. Igyekeztem kiirtani a fejemből az egészet, de nem ment. Ha katonai tányérsapkát láttam, összeszorult a gyomrom. Ha be kellett menni a laktanyába, a hányinger környékezett, nem bírtam kiskatonákra nézni. És közben valami perverz módon már vártam is, hogy a képek ismét visszatérjenek. Hátha kiderül valami. Hátha megtudom, mi lesz ennek az egésznek a vége. Az álom egy hideg februári éjjel megint eljött, menetrendszerűen, akkor utoljára, mintha kifeszült volna a két életveszély közé.

Fura hét volt, a húgom nem mehetett óvodába, mert beteg volt, de anya csak félig-meddig kapott szabadságot, a szomszédok és a nagyi próbálták valahogy megoldani a káoszt. Felemásan sikerült, mert ezen az éjjelen ki kellett hívni a mentőket. A húgom lábán nőtt valami furcsa dudor, én szemnek láttam, emberszemnek, ahogy ott vizsgálták a mentősök, és a szem rám meredt, belebámult a fejembe, eljutott az álomig.

Aztán a húgomat elvitték, kiderült, hogy kiszáradt, a lábát megoperálták, máig ott van a heg. Közben én is lázas lettem, vagy már eleve az voltam, mindenestre mindketten hetekig nyomtuk az ágyat. Anya, aki nagy volt legendaképzésben, később azt állította, a húgomnak daganata volt. A mama szerint csak egy zsírgöb volt. Ki ezt mondott, ki azt. De az igazságot csak én tudom. És nagyon megnyugodtam, hogy az a szem eltűnt, és nem vizslat többé.

Magán

1

Egészen el voltam telve magammal. Még nem vagyok nyolcéves, de már írtam egy regényt, és volt vesekövem is. Vesekő és vesehomok, magyarázom a Gyuszinak, aki pislogni is elfelejt a csodálattól. Míg tavaly egész nyáron rajtam nevettek az öccsével, és Jumurdzsáknak csúfoltak, mert a fülgyulladás miatt megint be volt kötözve a fejem, most dobtak egy hátast. Nem mindenkinek lehet ilyen komoly betegsége, általában felnőttek kapják. És általában felnőttek írnak regényt is, teszem hozzá, és Gyuszi bólogat, a vesekő lenyűgözte, és a könyv, A baromfiudvar meséje tényleg csak ráadás. Nyolc napig voltam kórházban, bizony, mesélem, és valóban nagyon boldog vagyok ettől. A többiek a begipszelt lábukkal-kezükkel, a gyulladt kis mandulájukkal a fasorban sem voltak hozzám képest! Mindenki az életemért küzdött, az egész MÁV kórház, magyaráztam. Tudod, orvosi rejtély voltam, különlegesség. Hogy egy kislánynak veseköve és vesehomokja legyen! Pokoli fájdalmaim voltak, görnyedtem össze az emlék hatására. Majdnem otthagytam a fogam!

A nagyitól kölcsönzött szavakkal folytattam. De a drága jó doktor urak tudták, hogy egy reménybéli hatalmas íróról van szó, aki majd róluk is ír! Elmeséltem az első regényemet is, és azt mondta a nővérke, hogy ez különleges, csodás! Hát ezért is volt olyan fontos, hogy visszahozzanak az életbe!

Szurit kaptál? – kérdezett közbe a földhözragadt Gyuszi.

Megvetően néztem rá. Persze hogy kaptam. De ne nevezd szurinak! Ezek injekciók, affektáltam! Nagyon sokat kaptam, átlyuggatták a testem! És volt, amit hatalmas fecskendővel szúrtak belém! És képzeld, a torkomon át levezettek egy csövet is, megnézni, hogy mi van még belül. Borzalmas volt, alig éltem túl! És napokig reszelt almát és reszelt répát ettem. Maga a főnővér hozta nekem, ő etetett. Ez, mondjuk, még igaz is volt, rokonunk volt a főnővér, amikor tudott, rám nézett, és azt is megengedte, hogy a szüleim és a nagyszüleim látogatási időn kívül is mellettem legyenek.

És fel is vágtak? – folytatta az unalmas faggatózást Gyuszi, mire inkább belerúgtam. Nem vágtak ugyanis, fogalmam sem volt róla, hogy vették ki a köveket. A papa valami olyasmit mondott, hogy szétrobbantották, én pedig kipisiltem őket, de ez olyan gusztustalanul és oly kevéssé hősiesen hangzott, hogy úgy éreztem, Gyuszi elől jobb, ha titkolom. Tűrte a rúgást, mert szerelmes volt belém. Eljöttél volna a temetésemre? – néztem rá könnybe lábadt szemmel. Igen, bólogatott ünnepélyesen. És soha nem feledtél volna el? Erre még nagyobb igen volt a válasz. Sírni kezdtünk, fogtuk egymás kezét. Szegfűt hozz a hantomra, mindennap, súgtam, mert nem tudtam leállni. Gyuszi könnyes szemmel bólintott. Álltunk a képzeletbeli síromnál. Azóta sem éreztem olyan nagyszerűnek a puszta létezést.

2

Együtt rendezzük meg a veréb temetését is. Gyuszival épp a Tom Sawyert olvassuk képregényben. A kedvenc részünk az, amikor Indián Joe-t megtalálják a barlangban, ahol – a rajzon is ott van – kínjában már a gyertyát is megeszi.

Gyertyát enni! Milyen lehet! A papa nem díjazza az ötletet, azt mondja, mindkettőnket agyoncsap, ha nem hagyjuk abba a hülyéskedést. Mivel nem ízlik a gyertya, erről könnyen lemondunk. De lemondani a halottkémlelésről a macskatetemek felett már nehezebb feladat. Éjjel-nappal hullákra vadászunk, szuggeráljuk a szomszéd cirmosát, aki amúgy is lusta fajta, hogy múljon már ki végre. Halottasat játszunk. Fekszünk a földön, kezünk-lábunk az égre mered. Ma Gyuszi hal meg, és Orsi siratja, holnap Orsi hal meg, és Gyuszi siratja. Nem szabad nevetni, nagyon komoly hullák vagyunk. De egész nyáron nem történik semmi. Mígnem egyik reggel apró kis kavicsok pattannak a verandatetőn – Gyuszi nem mer csöngetni, mert akkor kitör a balhé. Megvan a test, igaz, csak egy madáré. Egy verébé. A kocsi ment át rajta, szét van lapítva, rohadt gusztustalan, ránézni is rossz. Pompás, nagy temetést rendezünk neki, határozzuk el, és megtesszük az előkészületeket. Pusmogunk, vázlatokat készítünk.

A mama ekkor jön ki, hatalmasat sikolt, a nagy hévben ugyanis a dögöt egyszerűen csak kicsaptuk az asztalra, ott virított, miközben csordogált belőle valami. Gyuszi spurizik, viszi a madarat. Suvikszoljuk a kezemet, fertőtlenítő, a dög nem játék, mondja a mama. Nem is játszunk, húzom ki magam. Méltó végtisztességet szeretnénk adni neki! Adok én nektek méltó végtisztességet, süvölti a mama, és rohan át Gyuszi szüleihez. Ám addigra Gyuszi már elrejtette a madarat. Csak a temetésen kerül újra elő, sötétedés után. Hat láb mély gödröt kell ásni, mondom, mert így olvastam valahol. Lemérjük a lábfejem, és ásunk egy több mint fél méter mély gödröt a diófa mellé. Gyuszi keresztet eszkábál, én írom a szomorú dalt, amit hosszan kántálunk majd. Beleveszem a kedvenc soromat, ami a templomban rám ragadt, üdvözlény, szent szakramentum, százezerszer meg ezerszer! Ez elég gyászosan hangzik, megnyugtatóan szomorú. Aztán csak állunk a sír felett. Micsoda életem van, mondom Gyuszinak. Regény, vesekő és vesehomok, és egy saját halott…

3

A szerencsekavicsot a veréb sírja mellett találtam, és évekig magammal hordoztam, már elmúltam harminc, amikor elveszítettem. Sokáig sírtam, borzalmasnak találtam, hogy ennyi éven át velem volt, és egyszer csak nincs már. Aztán, amikor egy nyáron eladtuk a házat, ugyanezt éreztem. Hogy elveszett minden emlék, ottmaradt, a kisszobában, az erkélyen, a pincében, a diófa alatt. A mamáék mindig kinevettek, hogy milyen kisajátítós, önző kislány vagyok. Nekem külön polc kellett a hűtőben! Hiába voltunk öten unokák, én nem voltam hajlandó osztozkodni. A bevásárlás után különcsomagoltam annyi ételt, amennyi szerintem nekem járt, és így hívtam: magáncitromlé, magánpárizsi, magáncsokoládé. Aki ezekbe beleevett, halál fia volt. És csak nekem volt külön szobám. Persze nem igazán volt ez szoba, csak egy kis raktár, de az ágyam épp befért.

Az Orsolya luka – így hívta mindenki. Külön ajtót is felszereltek nekem, hogy be tudjak zárkózni. Mert az írónőnek kell a magány! A zajban meghalnak a gondolatok! Olyan jó volt ott tanulni, még a halált is, a kertben, a verandán, a kiserdőben, a többiekkel. Azóta ebből élek.

A szerző profilképét Koronczi Endre készítette.