A vak lady és a sánta katona – Részlet Elizabeth Hoyt legújabb romantikus regényéből

Első fejezet

 

Élt egyszer egy király, aki a tengerparton lakott. Volt három fia, a legkisebbet Corineusnak hívták...

A fókatündér (meséje a regény történetével párhuzamosan folytatódik)

 

Anglia, London

1741 júniusa

James Trevillion, a 4. dragonyosezred egykori kapitánya hozzászokott a veszélyes helyekhez. Vadászott már útonállókra St. Giles bordélyházaiban, tartóztatott le csempészeket Dover sziklánál, a felkelések idején pedig Tyburn akasztófáit őrizte. A Bond Streetet azonban egészen mostanáig nem sorolta ebbe a kategóriába.

Napos szerda délután volt, a divatos londoniak elözönlötték az utcát, hogy áldott tudatlanságban, a közelgő erőszakról mit sem sejtve, haszontalanságokra költsék a vagyonukat.

Ami azt illeti, közéjük tartozott Trevillion védence is.

— Önnél van a csomag, amit Furtlebynél vettem? — kérdezte Lady Phoebe Batten.

Wakefield hercegének a húga, Lady Phoebe gömbölyded, zavarba ejtően csinos nő volt, és szinte mindenkivel végtelenül kedvesen bánt — a kapitányt leszámítva. Ezenkívül nem látott, és ez tette szükségessé azt, hogy a kísérője bal alkarján nyugtassa a kezét, illetve hogy Trevillion egyáltalán ott legyen mellette, lévén ő volt Lady Phoebe testőre.

— Nincs, milady — felelte a férfi szórakozottan, miközben azt figyelte, ahogy egy... nem is, inkább három megtermett alak közelít feléjük az élénk színekben pompázó tömeg áradatával szemben. Az egyiküknek ronda sebhely keresztezte az arcát, a másik egy vörös hajú behemót volt, a harmadiknak pedig mintha nem lett volna homloka. Munkásemberre valló öltözékük baljósan kirítt a színes kavalkádból, az elszánt tekintetüket pedig egyenesen a kapitány védencére szegezték.

Érdekes. Trevillion testőri kötelessége mostanáig kimerült abban, hogy arra vigyázott, nehogy Lady Phoebe elvesszen a tömegben. A védence testi épségét eddig még soha senki nem fenyegette.

Trevillion a jobb kezével ránehezedett a botjára, és hátrafordult. Már csak ez hiányzott. Egy negyedik férfi is megjelent.

Eltökéltség áradt szét a mellkasában.

— Mert az a csipke különösen finom volt — folytatta Lady Phoebe —, ráadásul igazán kedvező árat kértek érte. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok egyhamar ehhez foghatót találni, ezért ha ott hagytam az egyik boltban, ahová bementünk, nagyon bosszús leszek.

— Csakugyan?

A legközelebbi gazfickó, a homloktalan, tartott valamit a leeresztett kezében. Talán kést? Vagy pisztolyt? Trevillion átvette a botját a baljába, és megmarkolta az egyik pisztolyát a kettő közül, amelyet magánál hordott a mellkasát keresztező bőrtokokban. A jobb lába tiltakozni kezdett a támaszték hirtelen elvesztése miatt.

Két lövése van, és négy támadója. Nem túl jók az esélyei.

— Igen — felelte Lady Phoebe. — És Mr. Furtleby külön felhívta rá a figyelmemet, hogy a csipkét szöcskék szőtték pillangószárnyakból a Man-szigeten. Igazán különleges darab.

— Figyelek ám, milady! — mormolta Trevillion, miközben az első gazfickó félrelökött egy hosszú, fekete parókát viselő, idősödő piperkőcöt. Az öreg káromkodott, és megrázta felé a ráncos öklét.

A gazfickó még csak rá sem nézett.

— Tényleg? — kérdezte a nő édesen. — Mert...

A támadó kezében megvillant egy pisztoly, mire Trevillion mellkason lőtte.

Lady Phoebe megszorította a karját.

— Mi...?

Két nő — és a piperkőc — felsikoltott.

A másik három férfi futásnak eredt. Csakhogy nem távolodtak, hanem közeledtek.

— Ne engedjen el! — figyelmeztette a nőt Trevillion, miközben gyorsan körbepillantott. Egy lövése maradt, azzal nem fog tudni elintézni három támadót.

— Ugyan miért engedném el? — kérdezte Lady Phoebe meglehetősen barátságtalanul.

A kapitány látta, hogy a védence lebiggyeszti az alsó ajkát, mint egy kisgyerek. Majdnem elmosolyodott. De csak majdnem.

— Balra! Most!

Eltolta Lady Phoebet balra, bár a jobb lába iszonyatosan kínozta. Már csak az hiányzik, hogy pont most hagyja cserben! Elrakta az első pisztolyát, és előhúzta a másodikat.

— Lelőtt valakit az imént? — érdeklődött a nő, de közben durván meglökte egy idősebb, visítozó asszonyság, aki épp elhaladt mellette. Lady Phoebe megingott, nekidőlt a kapitánynak, ő pedig átkarolta a bal vállát, és az oldalához húzta a védencét. Kavargott körülöttük a rémült tömeg, megnehezítve az előrehaladásukat.

— Igen, milady.

Megvan! Pár lépésre előttük az utcán egy kisfiú egy karcsú, herélt pej kantárját fogta. Az állat megriadt a felbolydulástól, a szeme fehérjét mutatta, az orrlyukai pedig kitágultak, de nem ugrott meg a lövés hallatán, ami jó jel.

— Miért? — Lady Phoebe Trevillion felé fordult, meleg lehelete megcsapta a férfi állát.

— Jó ötletnek tűnt — felelte a kapitány komoran.

Hátranézett. Két támadójuk útját, a sebhelyesét meg a társáét, elállta egy csapat rikácsoló, előkelő hölgy. A vörös hajú azonban elszántan közeledett a tömegen keresztül, egyenesen feléjük tartott.

Ördög és pokol! Nem hagyhatja, hogy elkapják a védencét!

Az ő felügyelete alatt semmiképp.

Ezúttal nem.

— Megölte őt? — kérdezte Lady Phoebe érdeklődve.

— Talán. — Odaértek a lóhoz és a fiúhoz. Az állat feléjük fordult, amikor Trevillion megfogta a kengyelt, de nyugodt maradt. Helyes.

— Most fel!

— Hová fel?

— A lóra — dörmögte Trevillion, és rátette a nő kezét a nyeregre.

— Hé! — kiáltotta a fiú.

Lady Phoebe okos lány volt. Megkereste a kezével a kengyelt, és belelépett. Trevillion egyenesen a formás fenekére szorította a tenyerét, és nagy lendülettel feltolta őt az állatra.

— Ufff! – A lady belekapaszkodott a ló nyakába, de cseppet sem tűnt rémültnek.

— Köszönöm! — vetette oda Trevillion a fiúnak, aki most már elkerekedett szemmel nézte a pisztolyt a kapitány másik kezében.

Trevillion eldobta a botját, és esetlenül felmászott Lady Phoebe mögé a nyeregbe. Kirántotta a gyeplőt a fiú kezéből. A jobbjával még mindig a pisztolyt markolta, a bal karjával viszont átkarolta a nő derekát, és a gyeplővel a markában erősen magához húzta. A vörös hajú támadójuk odaért a lóhoz, és miközben a kantár után nyúlt, a szája ronda grimaszba torzult.

Trevillion beleeresztett egy lövést az arcába.

A tömegből sikoltás hallatszott.

A ló félig felágaskodott, a mozdulattól Lady Phoebe becsúszott Trevillion combjai közé, ő azonban határozottan vágtára fogta a hátast, miközben visszadugta a pisztolyát a helyére. Lehet, hogy a földön nyomorék, de a nyeregben maga az ördög.

— És ezt az embert megölte? — kiabálta Lady Phoebe, ahogy kikerültek egy szekeret. Mostanra elveszítette a kalapját. A világosbarna fürtjei Trevillion szája előtt lebegtek. Megmentette őt. A védence biztonságban van, és ez a lényeg.

— Igen, milady — mormolta Lady Phoebe fülébe monoton hangon, szinte szenvtelenül, mivel semmi jó nem származna abból, ha a nő kihallaná a hangjából, micsoda érzéseket kelt benne, hogy a karjában tarthatja őt.

— Ó, az jó!

Trevillion előredőlt, beszívta a védence hajából áradó édes, ártatlan és tiltott rózsaillatot, majd megsarkantyúzta a lovat, és átvágtattak London szívén.

Lady Phoebe hátrahajtotta a fejét, és belenevetett a szélbe.

 

Phoebe hagyta, hogy a feje — kifejezetten elfogadhatatlan módon — Trevillion vállának dőljön. A szél az arcába vágott, ahogy vágtattak. Nem is tudta, hogy nevet, amíg meg nem ütötte a fülét a hangja, amely vidáman és szabadon csengett.

— A halálon nevet, milady? — A testőre zord kérdése a legvidámabb lelket is elkedvetlenítette volna, Phoebe azonban az elmúlt hat hónapban már megszokta Trevillion kapitány borús hangját. Megtanulta figyelmen kívül hagyni, ahogy magát a beszélőt is.

Vagyis nagyjából.

— Azért nevetek, mert már évek óta nem lovagoltam — felelte épp csak egy picurka szemrehányással a hangjában. Hiszen ő is ember! — Nem fogom hagyni, hogy hamis bűntudatot keltsen bennem, és elrontsa az örömömet, hiszen maga ölte meg azt a szerencsétlent, nem én.

A férfi morgott valamit, miközben a ló befordult egy sarkon, és a két lovas teste követte a mozgását. Phoebe érezte maga mögött a kapitány széles, erős mellkasát, a hátának nyomódó pisztolytokok pedig a férfi erőszakos oldalára emlékeztették. Felháborodott kiáltást hallott, miközben vágtattak tovább, és elnyomta kitörni akaró kuncogását. Különös. Lehet, hogy Trevillion kapitány bosszantó alak, de szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mellette biztonságban van.

Még ha a férfi nem is kedvelte őt különösebben.

— Ártani akart önnek, milady — felelte Trevillion. A hangja olyan száraz volt, mint a por, a karja pedig megfeszült a derekán, amikor a ló átugrott egy akadályt.

Micsoda érzés! A gyomra mintha megemelkedett volna, egy pillanatra a súlytalanság állapotába került, aztán a ló egy puffanással földet ért, és újra megmozdultak Phoebe alatt az erős izmok. Nem túlzott: tényleg évek óta nem érzett ilyesmit. Nem született vaknak. Igazság szerint tizenkét éves koráig teljesen jól látott, még szemüvegre sem volt szüksége. Már nem emlékezett rá, mikor, de egyszer csak kezdett szétfolyni előtte a világ. Fájt a szeme az éles fénytől. Akkoriban még nem aggódott emiatt különösebben.

Legalábbis eleinte.

Most viszont... most, huszonegy évesen, bő egy éve semmit sem látott. Vagyis ha nagyon szépen sütött a nap, halvány árnyakat még ki tudott venni maga körül, de ilyen borús időben, mint ez a mai...

Semmit.

Sem a madarakat az égen, sem a rózsák szirmait, de még a körmeit sem az ujján, akármilyen közel emelte is a kezét az arcához.

Mindez mostanra elveszett a számára, és ezzel együtt semmivé foszlott az élet annyi más egyszerű öröme is.

Mint például a lovaglás.

Belefúrta a kezét az állat durva sörényébe, és élvezte, hogy Trevillion kapitány magabiztosan irányítja a hátast. Egyáltalán nem lepte meg, hogy a férfi ilyen könnyedén, kecsesen mozog lóháton. Korábban dragonyos volt: lovas katona, mostanában pedig gyakran elkísérte Phoebet reggel, amikor kisétált a wakefieldi istállókhoz.

Körbevette őket London örök lármája: a hintók és a szekerek kerekeinek a robaja, a több ezer láb dübörgése, az éneklő és vitatkozó hangok, a vásárolni, eladni, lopni próbáló emberek beszéde, a portékájukat kínáló árusok kiáltozása, a kisgyerekek visítása. Lovak patái kopogtak, templomok harangjai kondultak óránként, félóránként, néha negyedóránként is.

Miközben ők lovagoltak, az emberek dühösen rájuk kiabáltak. A londoni közlekedéshez képest gyorsan vágtáztak, és a ló alattuk meg-megfeszülő izmaiból meg a sok hirtelen irányváltásból ítélve Trevillion kénytelen volt ide-oda cikázni a forgalom többi résztvevője között. Phoebe a kapitány felé fordult, és beszívta a levegőt. James Trevillion nem viselt semmilyen illatot. Néha határozott kávé- vagy halovány lószagot lehetett rajta érezni, de azon túl semmit.

Ez elég bosszantó volt.

— Hol vagyunk?

Phoebe ajka valószínűleg botrányosan közel járt a férfi arcához, mivel azonban nem látott, nem győződhetett meg róla. Tudta, hogy a kapitány a jobb lábára sánta, hogy egy fejjel magasabb nála, valamint hogy a bal keze középső és gyűrűsujja között megkérgesedett a bőr, de arról fogalma sem volt, hogyan néz ki.

— Nem tudja megállapítani a szagból, milady? — kérdezte a férfi. Phoebe kicsit felemelte a fejét, beleszippantott a levegőbe, de rögtön össze is vonta a szemöldökét a halak, a szennyvíz és a rothadás erős bűzétől.

— A Temzénél? Miért jöttünk erre?

— Meg kell győződnöm róla, hogy nem követnek minket, milady — felelte a kapitány a szokásos nyugalmával.

Phoebe néha eltöprengett, mit tenne a férfi, ha felemelné a kezét, és arcul ütné. Vagy megcsókolná. Azzal azért csak kibillentené az őrjítő visszafogottságából, nem?

Persze nem mintha tényleg meg akarta volna csókolni ezt az embert. Minő borzalom lenne! Nyilván olyan hideg az ajka, mint a makréláé.

— Úgy véli, hogy ilyen messzire követnének? — kérdezte Phoebe kételkedve. Most, hogy belegondolt, olyan valószerűtlennek tűnt az egész: épp a Bond Streeten támadták meg őket! Kissé megkésve jutott eszébe a csipkéje, és meggyászolta az igazán kiváló portéka elvesztését.

— Nem tudom, milady — felelte Trevillion kapitány. Valahogy képes volt egyszerre lenéző, mégis érzelemmentes hangot megütni. — Ezért választottam ilyen szokatlan útvonalat.

Phoebe erősebben markolta a ló sörényét.

— Nos, hogy néztek ki ezek az én támadóim?

— Mint a hétköznapi útonállók.

— Talán azok is voltak — vetette fel a nő. — Mármint hétköznapi útonállók. Talán nem is személy szerint engem akartak megtámadni.

— A Bond Streeten? Fényes nappal? — A kapitány hangja tökéletesen színtelenül csengett.

Megérdemelné, hogy Phoebe odaforduljon hozzá, és megcsókolja. Nagyon is!

A nő kifújta a levegőt. Mostanra már lépésre lassítottak, Phoebe pedig megsimogatta a ló nyakát: puhának és enyhén olajosnak érezte a szőrét. Az állat felhorkantott, mintha egyetértene vele a kapitányt illetően.

— El sem tudom képzelni, mit akarhattak tőlem.

— Talán úgy tervezték, hogy váltságdíjat kérnek önért, házasságra kényszerítik, vagy egyszerűen kirabolják, milady. De ezek csak azok a lehetőségek, amelyek elsőre eszébe jutnak az embernek — nyújtotta el a válaszát a kapitány. — Végtére is ön Anglia egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének a húga.

Phoebe összevonta a szemöldökét.

— Mondták már, hogy túlzottan nyers a modora, Trevillion kapitány?

— Csak ön, milady. — A férfi valószínűleg felé fordította az arcát, mert Phoebe a halántékán érezte a leheletét. Enyhe kávéillat áradt belőle. — Több alkalommal is.

— Nos, akkor hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy újra emlékeztessem rá — felelte a nő. — Most hol vagyunk?

— Közeledünk a Wakefield-házhoz, milady.

Amint Phoebe meghallotta a választ, felismerte a helyzete súlyosságát. Maximus.

Azonnal fecsegni kezdett.

— Ó! Tudja, mennyi dolga van ma a bátyámnak, támogatókat kell szereznie az új törvény...

— A parlament jelenleg nem ülésezik.

— Néha hónapokba telik! — erősködött Phoebe komolyan. — Nagyon fontos! És... és ott van az a birtok Yorkshire-ben, amit elöntött az ár. Biztos vagyok benne, hogy a fél éjszakát átvirrasztotta miatta. Yorkshire-ben volt, ugye? — kérdezte tettetett kétségbeeséssel. — Vagy Northumberlandben? Nem is tudom, mindkettő annyira messze északon van. Akárhogy is, szerintem nem kellene zavarnunk a bátyámat.

— Milady — kezdte Trevillion kapitány makacs, férfiakra jellemző határozottsággal. — Vissza fogom kísérni a szobájába, ahol biztosan kipihenheti...

— Nem vagyok kisgyerek! — szakította félbe Phoebe lázadozva.

— Talán megihatna egy teát...

— Miért nem tejbepapit ajánl? A dadám mindig azt adott kiskoromban, és utáltam.

— Én pedig jelenteni fogom a történteket őkegyelmességének — fejezte be Trevillion, akit cseppet sem zavartak a nő közbeszólásai.

Pedig pontosan ez volt az, amit ő próbált megakadályozni. Ha Maximus tudomást szerez erről a mai esetről, még szigorúbb őrizet alá vonja majd!

Ha pedig ez bekövetkezik, abba Phoebe — gyanította — előbb- utóbb belebolondul.

— Néha cseppet sem kedvelem magát, Trevillion kapitány.

— Végtelenül hálás vagyok, hogy csak néha, milady — felelte a férfi, és helyeslő mormolással megállította az állatot.

A fenébe! Ezek szerint megérkeztek a Wakefield-házhoz.

Végső kétségbeesésében Phoebe rázárta apró ujjait a kapitány jóval nagyobb kezére.

— Muszáj elmondania neki? Sokkal jobban örülnék, ha nem tenné. Kérem! A kedvemért! — Butaság személyes szívességet kérni egy olyan embertől, aki senkivel sem törődik, a legkevésbé vele, de nem volt más választása: reménytelen helyzetbe került.

— Sajnálom, milady — mondta a kapitány cseppet sem sajnálkozó hangon —, de a bátyjának dolgozom. Nem fogom elhanyagolni a kötelességemet azzal, hogy elhallgatok előle egy ilyen fontos részletet.

A férfi kihúzta a kezét a nőéből, Phoebe ujjai már csak az üres levegőt markolták.

— Ó, ha ez a kötelessége — felelte a nő, és nem is próbálta elrejteni a csalódottságát —, távol álljon tőlem, hogy az útjába álljak!

Egyébként sem volt rá sok esélye. Tudhatta volna, hogy Trevillion kapitány túl érzéketlen ahhoz, hogy megindítsa, ha valaki a nem létező együttérzésére apellál.

A férfi ügyet sem vetett a duzzogására.

— Maradjon itt... — parancsolta olyan modorban, mintha egy különösen ostoba kutyához beszélne, majd némi szünet után hozzátette: — ...milady!

Phoebe érzékelte, hogy hirtelen eltűnik mögüle a meleg test: Trevillion leszállt a lóról.

— Kap’tány! — Az egyik legújabb inasuk hangja volt az: Reedé, aki olykor, ha sietett, cockney nyelvjárásban beszélt.

— Hívja ide Hathawayt és Greent! — parancsolta a kapitány.

Phoebe hallotta, hogy az inas futásnak ered — valószínűleg visszament a Wakefield-házba —, majd újabb férfihangok és léptek zaja ütötte meg a fülét: emberek jöttek-mentek körülötte. Olyan zavarba ejtő volt ez az egész! Phoebe még mindig a lovon ült, de magára maradt, és nem tudott egyedül leszállni. Hirtelen rájött, hogy már jó ideje nem hallotta Trevillion hangját. Talán máris bement volna?

— Kapitány?

A ló megmozdult alatta, és hátralépett.

Phoebe a sörényébe markolt, egy pillanatra kibillent az egyensúlyából. Félt.

— Kapitány!

— Itt vagyok — csendült fel a mély hang a térdénél. — Nem hagytam itt, milady. Sosem hagynám egyedül.

— Nos, fogalmam sincs róla, elment-e, mert nincs semmiféle szaga! — csattant fel Phoebe, bár valójában megkönnyebbülés öntötte el.

— Szeretné, ha olyan szagom lenne, mint a Temzének? — Trevillion hatalmas keze a derekára simult, és a férfi erősen, ügyesen kiemelte őt a nyeregből. — Én nagyon örülök, hogy nem bűzlök úgy, mint a halak, csak azért, hogy ön felismerjen engem.

— Nyilvánvalóan egy parfüm jobban megfelelne.

— Pont ugyanannyira visszataszítónak találom a gondolatot, hogy erős pacsuliszagot árasszak, milady.

— Nem pacsulira gondoltam. Hanem valami férfiasabbra — felelte Phoebe a különféle illatokon és a lehetőségeken merengve, miközben a kapitány letette őt a földre. — Talán valami sötét illat lenne a legjobb.

— Ha ön mondja, milady. — A kapitány hangjából udvarias kételkedés áradt.

Trevillion a bal karjával átkarolta a nő vállát. Biztosan a jobb kezében tartja az egyik borzalmas, nagy fegyverét. Phoebe érezte, hogy a férfi kicsit összerándul, amikor előrelép, és hirtelen rájött, hogy valószínűleg elveszítette a botját. A mindenit! Nem lenne szabad anélkül gyalogolnia! Hiszen rettenetesen fáj a lába.

— Phoebe! — Ajjaj, ez a kuzinja, Bathilda Picklewood hangja volt. — Mi történt?

Éles ugatás hallatszott, aztán körmök kopogása, végül Phoebe szoknyájára felugrott Minyon, Bathilda néni édes kis spánielje.

— Minyon, ül! — csattant fel Bathilda épp abban a pillanatban, amikor Trevillion is megszólalt a maga mély hangján:

— Kérem, asszonyom, engedje meg, hogy előbb bevezessem a miladyt.

Elindultak felfelé a Wakefield-ház bejárati lépcsőjén.

— Jól vagyok — mondta Phoebe, mert nem akarta, hogy Bathilda néni fölöslegesen aggódjon miatta. — Trevillion kapitány azonban elveszítette a botját, és azt hiszem, feltétlenül kapnia kellene egy másikat.

— Mi...?

— Uram! — csendült fel Reed hangja.

— Reed! — csattant fel Trevillion, ügyet sem vetve a két nő megjegyzéseire. Férfiak! — Hathawayjel kísérjék fel Lady Phoebet a lakosztályába, és maradjanak vele, amíg más utasítást nem adok!

— Igen, uram!

— Jaj, az ég szerelmére! — tiltakozott Phoebe, miközben átléptek a küszöbön, Minyon pedig valamiért izgatott csaholásba kezdett. — Aligha van szükségem két...

— Milady... — szakította félbe Trevillion jelentőségteljesen. Ó, Phoebe nagyon is jól ismerte ezt a hangot!

— Nem értem — szólalt meg Bathilda.

A beszélgetésüket ekkor éles bariton szakította félbe, amelytől Phoebe gerincén végigfutott a hideg.

— Mi a fene folyik itt? — kérdezte a bátyja, Maximus Batten, Wakefield hercege.

 

A magas, vékony testalkatú és hosszú, barázdált arcú herceg úgy viselte a rangját, mint más a kardját: ünnepélyes megjelenést kölcsönzött neki, ugyanakkor szükség esetén halálos fegyvernek bizonyult.

Trevillion meghajolt a munkaadója előtt.

— Lady Phoebenek nem esett baja, méltóságos uram, de jelentést kell tennem.

A fehér parókát viselő Wakefield felvonta a sötét szemöldökét.

Trevillion állta a tekintetét. Lehet, hogy Wakefield herceg, a kapitány viszont rég megszokta már, hogy farkasszemet nézzen az ingerült feljebbvalóival. A jobb lábszárából éles fájdalom sugárzott a csípőjébe, és imádkozott, hogy ne épp most hagyja el az ereje.

Az előcsarnok elcsendesedett, mihelyt megjelent a herceg. Még Miss Picklewood ölebe is abbahagyta az ugatást.

Lady Phoebe megmozdult a kapitány karja alatt, aprócska testéből meleg áradt, aztán nagyot sóhajtott, megtörve a csendet.

— Semmi sem történt, Maximus. Tényleg semmi szükség...

— Phoebe! — Wakefield hangja félbeszakította a húga figyelemelterelésre tett kísérletét.

Trevillion egy pillanatra megszorította a nő keskeny vállát, aztán elengedte.

— Menjen be Miss Picklewooddal, milady!

Ha a kapitány hangja képes volt egyáltalán gyengédséget sugározni, talán most az érződött belőle. Lady Phoebe világosbarna haja a vállára hullott, kerek arcát lovaglás közben rózsaszínre csípte a szél, a szája pedig piros lett, akár egy rózsabimbó. Fiatalnak és kicsit elveszettnek tűnt, pedig a családja ősi otthonában állt. Trevillion hevesen vágyott rá, hogy odaléphessen hozzá, és megint a karjába vehesse. Meg akarta őt vigasztalni, pedig a nőnek erre semmi szüksége sem volt, és nem is vágyott rá. Egy röpke pillanatra elszorult a szíve, de gyorsan úrrá lett rajta, és megmagyarázta magának, hogy ez az ösztönös reakció nemcsak lehetetlen, de óriási ostobaság is.

Így hát inkább az inashoz fordult.

— Reed!

A férfi régen alatta szolgált a seregben. Magas, vékony fickó volt, keskeny mellkasa nem töltötte ki teljesen a libériáját. A keze és a lába túl nagy volt az alakjához, a térde és a könyöke bütykös és esetlen. A szeme azonban okosan csillogott a csúnyácska arcában. Reed bólintott, máris megértette a parancsot, nem volt szüksége többre. Biccentett Hathawaynek, egy mindössze tizenkilenc esztendős suhancnak, aztán mindketten követték a hölgyeket, amikor Miss Picklewood elindult Lady Phoebevel.

A védence távozás közben motyogott valamit a basáskodó férfiakról, amitől Trevillion majdnem elmosolyodott.

— Kapitány. — A herceg hangja a jókedv leghalványabb nyomát is elűzte Trevillion elméjéből. Wakefield a ház hátsó részében lévő dolgozószobája felé intett a fejével, aztán megindult arrafelé.

Trevillion követte.

A Wakefield-ház London egyik legnagyobb magánrezidenciája volt, és most egy kifejezetten hosszú folyosón kellett végiggyalogolniuk. Trevillion lába egyre jobban hasogatott, miközben elhaladtak az elegáns szobrok, a kis könyvtár, valamint egy szalon mellett, majd végül megérkeztek a herceg dolgozószobájába. A helyiség nem volt túl nagy, de szépen berendezték sötét fabútorokkal, a padlót pedig bársonyos, élénk színű szőnyeg fedte.

Wakefield becsukta az ajtót, megkerülte a hatalmas, faragott íróasztalt, és leült.

Trevillion általában állva maradt őkegyelmessége jelenlétében, de ma — a pokolba a ranggal! — egyszerűen képtelen volt rá. Épp esetlenül belerogyott az egyik székbe az íróasztal előtt, amikor kinyílt az ajtó, és belépett Craven.

A szolga úgy nézett ki, mint egy két lábon járó madárijesztő: magas volt, vékony és meghatározhatatlan korú, éppúgy lehetett harmincéves, mint hatvan. Általában a herceg személyes szolgálatát látta el, de Trevillion hamar rájött, hogy sokkal több egyszerű inasnál.

— Kegyelmes uram! — köszönt Craven.

Wakefield biccentett neki.

— Lady Phoebe.

— Értem. — A szolga bezárta maga mögött az ajtót, és megállt az íróasztal mellett.

Mindketten Trevillionra néztek.

— Négy férfi támadt ránk a Bond Streeten — jelentette Trevillion.

Craven úgy felvonta a szemöldökét, hogy majdnem eltűnt a haja alatt.

Wakefield halkan elkáromkodta magát.

— A Bond Streeten?

— Igen, kegyelmes uram. Kettejüket lelőttem, szereztem egy lovat, és elvágtattam Lady Phoebevel.

— Mondtak valamit? — ráncolta a homlokát a herceg.

— Semmit, kegyelmes uram.

— Utalt bármi a személyazonosságukra?

Trevillion egy pillanatra elgondolkodott, újra végigvette a fejében a délutáni eseményeket, hátha átsiklott egy részlet felett.

— Nem, kegyelmes uram.

— A fenébe!

Craven halkan megköszörülte a torkát.

— Maywood?

— Biztosan nem — tiltakozott mogorván Wakefield. — Ennyire nem ment el az esze.

Az inas köhintett.

— Őlordsága szokatlanul hevesen kitart amellett, hogy szeretné megvásárolni uraságod lancashire-i földjét. Épp tegnap kaptunk tőle újabb modortalan nyelvezetű levelet.

— Az a bolond azt hiszi, hogy nem tudok az ottani szénről. — Wakefield undorodó képet vágott. — El sem tudom képzelni, miért őrül meg ennyire a szénért.

— Tudomásom szerint úgy véli, hogy alkalmas nagy, mechanikus gépek meghajtására. — Craven a mennyezetet szemlélte.

Wakefield egy pillanatra mintha elkalandozott volna.

— Csakugyan?

— Ki az a Maywood? — érdeklődött Trevillion.

Wakefield odafordult hozzá.

— Maywood vikomt az egyik szomszédom Lancashire-ben. Kissé bolond. Pár évvel ezelőtt a tarlórépa volt a mániája.

— Akár bolond, akár nem, hallották, hogy megfenyegette a kegyelmes urat — emlékeztette finoman Craven.

— Igen, de engem fenyegetett, nem a húgomat — felelte Wakefield.

Trevillion a jobb combját dörgölte, de közben gondolkodni próbált.

— Hogyan segítené őt közelebb a szénhez, ha ártana Lady Phoebenek?

Wakefield türelmetlenül legyintett.

— Sehogy.

— Ha árt neki, az tényleg nem segít rajta, kegyelmes uram — felelte Craven halkan. — De ha elrabolja és fogva tartja őt, amíg ön bele nem egyezik a föld eladásába... vagy ami még rosszabb, házasságra kényszeríti a fiával...

— Maywood örököse már nős — morogta Wakefield.

Craven a fejét rázta.

— A fiú katolikus nőt vett el, és tudomásom szerint az anglikán egyház nem ismerte el a házasságot. Maywood érvényteleníttette a fia frigyét.

Trevillion összeszorította a száját a gondolatra, hogy valaki szerelem nélküli házasságba kényszeríthetné Phoebet — ráadásul olyasvalaki, aki már nős!

— Elég őrült ez a Maywood ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozzon, kegyelmes uram?

Wakefield hátradőlt a székében, és az asztalán heverő papírokra meredt. A gondolataiba mélyedt.

Hirtelen rácsapott az öklével az asztalra, minden megremegett tőle.

— Igen! Igen, Maywood ennyire őrült... és ennyire ostoba. A fenébe is, Craven! Nem hagyom, hogy Phoebe életét veszélybe sodorják miattam!

— Nem, kegyelmes uram — helyeselt a komornyik. — Utánanézzek?

— Igen. Egyértelmű választ akarok, mielőtt megteszem a szükséges lépéseket — felelte Wakefield.

Trevillion feszengve mocorgott.

— Időközben más gyanúsítottakat is ellenőriznünk kell. Lehet, hogy nem Maywood áll a támadás mögött.

— Igaza van. Craven, mindenre kiterjedő vizsgálatot kell indítani!

— Rendben van, kegyelmes uram.

Wakefield hirtelen felemelte és Trevillionra szegezte a tekintetét.

— Köszönöm, hogy megmentette ma a húgomat, Trevillion.

A kapitány oldalra hajtotta a fejét.

— Ez a munkám, kegyelmes uram.

— Igen. — A herceg határozottan nézett rá. — És a jövőben is meg fogja tudni védeni a rossz lábával?

Trevillion megmerevedett. Voltak ugyan kétségei, de ezt nem akarta mások tudtára adni. Egyszerűen senki más nem volt elég jó ahhoz, hogy Lady Phoebet védje.

— Igen, kegyelmes uram.

— Biztos benne?

Trevillion a herceg szemébe nézett. Majdnem tizenkét éven át vezette őfelsége dragonyosait. Senki sem kényszerítheti őt meghátrálásra!

— Ha bármikor úgy érzem, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, kérés nélkül le fogok mondani, kegyelmes uram. A szavamat adom rá.

Wakefield bólintott.

— Rendben van.

— Engedelmével, szeretném megbízni Reedet és Hathawayt őladysége állandó felügyeletével, amíg el nem hárítottuk a fennálló veszélyt.

— Kiváló terv. — Wakefield épp akkor állt fel, amikor kopogtak.

— Szabad!

Kinyílt az ajtó, és megjelent Powers, Lady Phoebe komornája.

Az aprócska szolgáló bonyolult frizurában hordta a fekete haját, a hímzett sárga ruhájával pedig egy királyi hercegnő sem vallott volna szégyent.

A nő azonnal pukedlizett, és művelt hangon szólalt meg, épp csak egy cseppet érződött rajta az ír származása.

— Elnézését kérem, őkegyelmessége, de őladysége azt kívánta, hogy ezt adjam át Trevillion kapitánynak.

A férfi felé nyújtott egy sétapálcát.

A kapitány érezte, hogy átforrósodik a nyaka, de azért óvatosan felállt a szék háttámlájába kapaszkodva. Nehezére esett, isten a tudója, mennyire nehezére esett a mozdulat, mégis nyugodtan szólalt meg.

— Kérem, hozza ide, Miss Powers.

A komorna odasietett, és átadta a botot.

A kapitány megköszönte, aztán a munkaadójára pillantott.

— Ez minden, kegyelmes uram?

— Igen. — Wakefield szerencsére nem hajlott a sajnálkozásra. A szemében az együttérzés halvány szikrája sem villant fel. — Vigyázzon a húgomra, kapitány!

Trevillion felszegte az állát, és a szívéből felelt:

— Az életem árán is megvédem.

Azzal elfordult, és kibicegett a szobából.