A pap, aki ezredes – Részlet García Márquez első regényéből

3.

A templom mögött, az utca túlsó oldalán volt egy kis fátlan térség. Ez úgy a múlt század vége felé lehetett, akkoriban, amikor megérkeztünk Macondóba, és még nem kezdődött el a  templomépítés. Csupa száraz, kopár grund volt arra, ott játszottak a gyerekek, amikor kijöttek az iskolából. Később aztán, amikor elkezdődött a templomépítés, levertek négy cölöpöt a térség egyik oldalára, és látni lehetett, hogy egy-egy szobáravaló volt az a bekerített terület. És csináltak is egy épületecskét. Ott őrizték az épülő templomhoz való anyagot.

Amikor befejeződött a templomépítés, fogta magát valaki, és agyaggal bevakolta a helyiség falait, vágott egy ajtót a hátsó falon, amely a kopár, köves kis térségre nézett, ahol még egy szakállzuzmó sem nőtt. Egy év múlva átépítették a helyiséget, és már két személy is ellakhatott benne. Bent oltott mész szaga érződött. Ez volt az egyetlen kellemes szag, amit valaha is éreztek ezen a helyen, és az egyetlen jó illat, amit valaha is érezni fognak. Miután lemeszelték a falakat, ugyanaz a kéz, amelyik befejezte az építkezést, feltette belül a keresztvasat, kívül pedig az utca felől lakatot tett az ajtóra.

Nem volt gazdája a szobának. Senki sem akart igényt tartani se a telekre, se az építőanyagra. Az első plébános, aki a faluba érkezett, Macondo egyik tehetős családjánál szállt meg. Később áthelyezték egy másik egyházközségbe. De azokban a napokban (és valószínű, hogy még az első plébános elmenetele előtt) beköltözött egy asszony a csecsemőjével a kis szobába, senki nem tudta, mikor jött, vagy honnan, se azt, hogy sikerült kinyitnia az ajtót. Az egyik sarokban fekete, mohától zöldellő dézsa volt, meg egy szögre akasztott köcsög. Egy csepp mész sem maradt a falon. Az udvaron, a kövekre földkéreg tapadt, s az esőtől egészen megkeményedett. Az asszony összetákolt egy lugast a nap ellen. És mivel nem volt miből pálma-, cserép- vagy bádogtetőt csinálnia, egy tő bokros liánt ültetett a lugas mellé, és egy csokor aloét meg egy kenyeret akasztott ki az ajtóra, hogy így védekezzen a rontás ellen.

Amikor 1903-ban híre ment, hogy új plébános érkezik a faluba, ez az asszony még mindig ott lakott a gyerekkel a kis épületben. A fél falu kivonult az országútra, a pap elé. A falusi katonazenekar egyik érzelgős darabocskát játszotta a másik után, mígnem a rohanástól kifulladva és kimerülten megérkezett egy gyerkőc, és hírül adta, hogy a plébános öszvére már az utolsó kanyarban van. Ekkor a zenészek kihúzták magukat, és rázendítettek egy indulóra. Az üdvözlő beszéddel megbízott szónok felállt a rögtönzött emelvényre, és várta, hogy feltűnjék a plébános, és megkezdhesse a szónoklatot. De egy perc múlva félbeszakadt az induló, a szónok lemászott az asztalról, az elképedt tömeg pedig megpillantott egy idegent, aki öszvéren haladt el előttük, s  akkora koffer volt az állat hátán, amekkorát még sose láttak Macondóban. A férf ügyet sem vetve senkire, kocogott a falu felé. Bár igazán megtörténhetett volna, hogy az útra civilbe öltözik a plébános, mégse merült fel senkiben, hogy ez a bronzbarna arcú, katonakamáslis utas volna a civilbe öltözött pap.

És tényleg nem az volt, mert ugyanabban az órában a falu másik végén, a kertek alatt láttak egy fura papot öszvérháton közeledni, csont és bőr volt, aszott és megnyúlt az arca, a reverendája térdig felgyűrve, a nap ellen pedig ütött-kopott, kifakult napernyőt tartott a kezében. A templom közelébe érve a pap a plébánia felől tudakozódott, de olyan valakit kérdezhetett meg, akinek halvány fogalma sem volt az egészről, mert azt felelte neki:  „Az a kis szoba lesz az ott a templom mögött, atyám.” Az asszony épp nem volt odahaza, de a gyerek bent játszott a félig nyitott ajtó mögött. A pap leszállt az öszvérről, az ajtóhoz húzta a kitömött bőröndjét, amely félig nyitva volt, zár nem volt rajta, épphogy csak összefogta egy bőrszíj (amely más bőrből volt, mint a táska), és miután szemügyre vette a helyiséget, bevezette az öszvért, és kikötötte az udvaron a lugas árnyékában. Aztán kinyitotta a bőröndöt, kivett belőle egy függőágyat, amely legalább olyan régi és elnyűtt volt, mint a napernyője, majd átlósan oszloptól oszlopig felakasztotta, levette a csizmáját, és aludni próbált, ügyet sem vetve a fúcskára, aki ijedt, kikerekedett szemekkel bámult rá.
Az asszony ugyancsak meghökkent, amikor hazaért, és ott találta ezt a furcsa kinézésű papot, akinek olyan kifejezéstelen volt az arca, mint az ökörnek. Az asszony akkor valószínűleg lábujjhegyen átment a szobán. Aztán bizonyára az ajtóhoz húzta az összecsukható tábori ágyat, batyuba kötötte a ruháját és a gyerek rongyait, majd zavartan távozott a szobából, még a dézsával s a köcsöggel sem törődött, ugyanis amikor egy órával később a fogadóbizottság a falu másik végéből odaért – elöl haladt a zenekar, amely egy indulót játszott, s a zenészek közt ott téblábolt az iskolából elszökött gyerekhad –, egyedül találta a plébánost a szobában; ott hevert a  függőágyban, kigombolt reverendában és mezítláb. Valaki hírét vihette a dolognak az országútra, de senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, vajon mit keres a plébános abban a szobában. Azt gondolhatták, hogy rokonságban van az asszonnyal, aki pedig bizonyára azért hagyta ott a kis szobát, mert azt hitte, hogy a papnak engedélye van a beköltözéshez, vagy pedig egyházi tulajdon a szoba, vagy egyszerűen csak félt, hogy számonkérik tőle, miért lakott több mint két évig – lakbérfizetés és mindennemű felhatalmazás nélkül – abban a szobában, amely nem is az övé. De a fogadóbizottságnak nem jutott az eszébe, hogy magyarázatot kérjen a plébánostól, se akkor, se a későbbiek folyamán, mert az meg sem hallgatta az üdvözlő szavakat, letette a földre az ajándékokat, és hűvösen, futólag üdvözölte az összegyűlteket, mert, ahogy ő maga mondta, „egész éjjel le sem hunyta a szemét”.

A hűvös fogadtatás láttán a bizottság szétoszlott, ez volt a legfurább pap, akit valaha láttak. Megfigyelték, hogy az arca olyan, mint az ökör pofája, hogy őszes haja szinte tövig le van nyírva, és nincs ajka, hanem egy vízszintes nyílás van a helyén, és az is olyan, mintha nem a születésétől fogva volna a szája helyén, hanem mintha később egyetlen, hirtelen vágással metszették volna föl az arcát. De még aznap délután észrevették, hogy hasonlít valakihez, és mielőtt megvirradt, már mindenki tudta, hogy kihez. Eszükbe jutott, hogy látták már őt, akkoriban, amikor Macondo még csak szerény menekülttábor volt, csúzli és kavics volt nála, meztelenül, de cipőben és kalapban járt. A veteránok még emlékeztek rá, hogy részt vett a 85-ös polgárháborúban. Emlékeztek rá, hogy tizenhét éves fejjel ezredes lett, és elszánt, önfejű, kormányellenes fickó volt. Épp csak Macondóban nem hallottak róla egészen eddig a napig, míg vissza nem tért, hogy átvegye a plébániát. Már csak néhányan emlékeztek a keresztnevére. A veteránok többsége viszont emlékezett rá, hogy hívta őt az anyja (mert akaratos és engedetlen gyerek volt), és ugyanazon a néven ismerték a társai is a háborúban. Mindenki csak Kölyöknek szólította. És aztán is így hívták Macondóban, egészen a halála órájáig.

– Kölyök, kis Kölyök.