A női WC-k titkai – Részlet Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényéből

Vajon mi minden történhet egy női WC-ben egy tudományos konferencia alatt? Mán-Várhegyi Réka első regényéből ez is kiderül, amit az alábbi részlettel ajánlunk a figyelmetekbe.

1.

 

Az itt következő történet szereplőit egy vidéki konferencián ismerem meg. 2000 májusa van, langymeleg délután. Egy kelet-magyarországi városban vagyunk, a konferencia helyszíne egy főtéri reprezentatív épület, talán a városháza. A közelből tompa harangszó hallatszik, a mögöttem lévő ablakon kikukucskálva látom, hogy a kertben virágzik a kakastaréj, a portula, a mályvabokor, a leander.
A hosszúkás teremben legalább húsz sorban állnak a székek, soronként öt-hat. Én leghátul ülök, úgy éreztem, nem illene előrébb furakodnom, hiszen csupán néhány hónapja nyertem bebocsátást a társadalomtudományok világába, és még hosszú évekig kell dolgoznom, hogy értékelhető eredményt mutassak fel. Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy egy szép napon majd én is felállok egy pódiumra, és beszámolok a kutatási eredményeimről. Kár, hogy nem látom tisztán az arcokat. Ennek főleg az az oka, hogy nem hordom a szemüvegem. Itt van a táskámban, de csak akkor teszem fel, ha a távolban el kell valamit olvasni, például a moziban a feliratot, vagy amit az előadóteremben a tanár felír a táblára. Az egyetemen igyekszem inkább előrébb ülni.
Az eddigi szekciók előadói kivétel nélkül öreg férfiak voltak. Magam sem értem, honnan veszem hozzá a bátorságot, de félhangos megjegyzést teszek a mellettem ülő évfolyamtársaimnak a konferencián tapasztalható nemi és életkori egyenlőtlenségekre, és azt is megemlítem, hogy míg a szakon tanulók között legalább hatvan százalék a nők aránya, addig az előadók között kereken nulla. Évfolyamtársaim egykedvűen hümmögnek, udvariasan mosolyognak, csak egy lány húzza el a száját, ezzel feltehetően azt jelzi, hogy osztozik a véleményemben, ugyanakkor éppen az tűnik számára nevetségesnek, hogy ezt ilyen szimplán tegye bárki szóvá. Nem tudom, ehelyett mit javasolna, hogy hallgassunk inkább, vagy éppen ellenkezőleg, lépjünk föl erélyesebben, mindenesetre elönt a módszeresen belém nevelt szégyenérzet. A lány arcát évekre megjegyzem.
Úgy emlékszem, a délelőtti előadásokon még tudtam figyelni, utána viszont leterített a konferenciaebéd – húsleves cérnametélttel, csirkepaprikás nokedlivel, gesztenyepüré tejszínhabbal –, szorít a ballagáson és a szóbeli felvételin viselt fekete szoknyám, mellemen feszül a vasalt fehér ing.
Az Egymás szemében – szlovákok és magyarok című előadást egy alacsony, szögletes miskolci hadarja el, az utána következő Nacionalizmuselméletek az ezredfordulón előadója ugyancsak darál, ebből sem értek egy szót sem.
– Ezek az őskövületek kurvára nem tudnak előadni – nyögi valaki a közelemben. Tény, hogy a legtöbben gyorsan, hangsúlyozás nélkül, a papírjukba temetkezve olvassák fel az előadásukat. Érthető a sietség, hiszen a szöveg mindig hosszabb, mint ami húsz percbe belefér.
Néhány sorral előttem ül Vadkerti Levente, az évfolyamtársam, aki hónapok óta mindenkit azzal traktál, hogy szerelmes belém. Félévkor mindketten évfolyamelsők lettünk, talán ez lobbantotta lángra a szívét. Levente magas és sportos, én kicsi és kövér vagyok. Tulajdonképpen jóban vagyunk. Időnként együtt cigizgetünk az ablakban, együtt büfézünk, néha beülünk kávézni, vagy csak a Múzeumkert egyik padján gubbasztva vitatkozunk arról, amit valamelyik előadáson vagy szemináriumon hallottunk. Leventének jó a humora, tájékozott, olvassa a fontosabb hetilapokat. Most időnként hátrapillant, változatos grimaszokkal jelzi, hogy mit gondol az adott előadóról. Nem akarok tőle semmit, mégsem szeretném, hogy lássa, hogy elalszom.
– Kéne egy kis oxigén, valaki nyisson már egy ablakot – szólal meg egy nő a közelben, és mint aki közben jött rá, hogy szemrehányó hangja belerondít az előadás nyugodt monotóniájába, a mondat végét krákogásba fordítja. Nem érzem megszólítva magam, tanácstalanul pillantok körbe, akárcsak a többiek. Kis késéssel feltápászkodik egy tagbaszakadt lány, keresi az ablakkilincset, legelöl az előadó elhallgat, úgy tűnik, csak akkor tud beszélni, ha minden szem rászegeződik, ha nincs egyetlen zavaró körülmény sem. Figyeljük, ahogy nyílik végre az ablak, és hogy teljesen kitáruljon, néhányan lehúzzuk a fejünket az útjából.
Mintha már ott toporogtak volna, azt várva, hogy mikor nyernek végre bebocsátást, két sárga lepke röppen be a konferenciaterembe. Nyomukban a kert zajai, különféle vízhangok. A locsolóé, ahogy köröz, és spricceli a vizet. Nem messze egy szökőkútban is zubog a víz. Béke járja át a szívemet. Az előadót már nem hallom, gondolatban így szólok magamhoz: Réka, jó helyen vagy. Egy lehetséges valóság képei bukkannak fel a képzeletemben. Nyári tópart, visítozó gyerekek, főtt kukorica illata. Félálomban a parton ülök egy fehér műanyag székben, fölöttem szomorúfűz és ecetfa lombja hullámzik a szélben. Az út felől idős emberek tartanak a víz felé, fürdőruhás asszonyok és férfiak, fejükön szalmakalap, sarkainál csomózott zsebkendő. Mezítláb jönnek végig a köves úton, talpuk rég megedződött már, testük örökké barna, évtizedek óta minden nyarat itt töltenek. Közeli utcákból érkeznek a partra, törülközőt sem hoznak ilyenkor magukkal, csak egy-két felfújható strandjáték van náluk, az unokájuk kacsás úszógumija, egy kopott dinoszaurusz. Egyenletes sebességgel közelednek, elhaladnak mellettem, arcukon nem tükröződik lelkesedés, nem tükröződik semmi, így menetelnek a tóba.

Előrebukik a fejem, felriadok. Még látom, ahogy az egyik sárga lepke elrugaszkodik az ölemben pihenő kézfejemről. Vadkerti Levente rám nevet, néhányan felém fordulnak. Talán elpirulok. Melegem van.

Az előadó egy pécsi ötvenes, valószínűleg már ő is régóta beszél. A téma a Magyarországon élő kínaiak. Az is lehet, hogy örmények. Adatokat sorol, számokat és százalékokat, úgy tűnik, néhány oldalnyi táblázatot olvas fel. A programfüzet szerint most valakinek egy összehasonlító himnuszvizsgálat tanulságairól kellene beszámolnia, de ez a gyűrött pécsi egyszer sem ejti ki a himnusz szót. Lehet, hogy a himnuszos még nem érkezett meg, és helyette előrehozták a pécsi kínaist. Vagy örményest.
Hosszú idő telik el, míg végül megköszöni a figyelmet, és leül.
– Ebből a szekcióból már csak két előadás van hátra – áll föl a moderátor. Az órájára néz, számol. – A tervekhez képest negyven perc csúszásban vagyunk. Fontos lenne,hogy mostantól tényleg odafgyeljünk az időre.
Egy nő lép a pódiumra. Felismerem, az ebédszünetben ő állt előttem a mosdóban. Ámulva néztem a ruháit, mélybarna kordbársony zakóját, vakítóan kék nadrágját, ami bár farmer, mégis elegáns. Külföldi lehet, gondoltam. Amíg várakoztunk, ő a szemöldökét szedte. Hasított bőr táskáját a hóna alá szorította, az egyik kezében zsebtükröt tartott, a másikban szemöldökcsipeszt. Arcával a kicsi ablakból beeső fénysávot kereste, és mivel a táska egyre lejjebb csúszott, a combjával a falhoz nyomva igyekezett megtartani a mélybe zuhanástól. Amikor befejezte a szemöldökszedést, figyelmesen méregette az eredményt, aztán a haját vizsgálgatta. A zsebtükörben találkozott a pillantásunk. Felém fordult, és meglepve láttam, hogy a szeme vörös, orrcimpái mentén a bőr sötétlilán repedezett, az arca leharcolt, legalábbis fáradt benyomást kelt.
Az egyetlen működő vécében már rég elhalt a csorgatás hangja, teljes csönd honolt, mintha az, aki korábban még minden jel szerint ott volt, időközben köddé vált volna. Aztán ez a valaki hosszan szellentett. A vékony, bátortalan hang azt sugallta, hogy az illető minden erejével igyekszik visszafogni a szellentést, ám az éppen ezért lesz ilyen kínosan hosszú. Mintha egy kiskutya sírna fel álmában.
– Nem bírom – mondta a zakós-farmeres nő. Átsiklott rajtam a tekintete, amitől olyan érzés fogott el, mintha miattam lenne felháborodva, mintha én lennék az, aki elfoglalja előle a vécét. A táskáját a fűtőtestre akasztotta, és engem finoman félretolva a mosdókagylókhoz sietett, majd, mintha meggondolta volna magát, visszatért, de csak a táskájáért. – Menj előre – mondta nekem, harmadszor is félretolt, majd az egyik mosdókagylóhoz lépett, és megeresztette a vizet.

A vécéből ezután evickélt ki a hölgy, aki szellentett. Nehézkesen préselte ki magát a fülkéből, kezében a kosztümfelsőjével, táskájával, ballonkabátjával és az egyik drogériamárka zacskójával. Esetleg a zacskó az oka, vagy a szépen vasalt kosztümfelső, hogy arra gondoltam, az a típusú asszony lehet, aki a higiéniára mindig kényes volt, viszont a koordinációs képességeit soha nem fejlesztette, és így idősebb korára a legnagyobb kihívást azok a terek jelentik számára, amik nemcsak szűkek, de piszkosak is.

– A másik vécé nem jó? – kérdezte tőlem némi rosszallással. Természetesen azt hitte, hogy én vagyok az, aki nem bírja.
– Nem. Az rossz – válaszoltam. – Ki van rá írva.
A fülkében vettem észre, hogy a kezem remeg, mint ekkoriban mindig, ha feszült helyzetbe kerülök. Odakint zubogott a víz. A hangokból arra következtettem, hogy a fiatalabb nő az egész testét lecsutakolja. Lögybölt, fröcskölt, szétterítette magán a vizet, és nagy levegőket vett, mint aki épp elmerülni készül. Arra gondoltam, efféle profán bugyborékoló hangokat nem adhat ki olyasvalaki, akinek ilyen mélybarna zakója és azúrkék farmernadrágja van.
Az idősebb hölgy már eltűnt, mire előjöttem. Újdonsült ismerősöm ekkor emelte ki a fejét a csap alól. A kagyló tele habbal, a folyékony szappanos flakon felborulva. A kordbársony zakó a térdei között, a táska a földön.
A farmeron vízfoltok.
– Megmostam a hajam – mondta. A jelek szerint hozzám intézte szavait, hiszen más nem volt a mosdóban. – Nem bírom, ha zsíros.
– Végül is meleg van – válaszoltam kis szünet után.
Rövid hajából kicsavargatta a vizet, és aztán úgy rázta meg a fejét, mint egy ázott kutya a bundáját. Az egész mosdót vízcseppek borították. Engem is. Őszintén elcsodálkoztam, hogy ezzel ő mit sem törődik. Még beletúrt párszor a hajába, aztán egy papírtörlővel megtörölte az arcát, a mellkasát és a kezét, majd egy-egy újabb papírtörlőt dugott be mindkét hónalja alá.
– Kicsit izgulok – mondta, és ellépett a mosdókagylótól. – Tiéd a pálya.
És most ott áll a pulpituson. A haja már megszáradt, és az egész egy irányba áll, mintha fújná a szél.
– Előadásom témája nem magától értetődő – kezdi. – Ezért rendkívül fontosnak tartom, hogy az elején magát a témaválasztást úgymond tisztázzam, és kicsit explikáljam, hogy miről is van itt szó.
Van valami ideges vibrálás benne, hangosan, keményen beszél, minden egyes szót úgy hajít a közönség sorai közé, mint egy vázát vagy hamutartót. Nem írta meg előre az előadását, legalábbis nem mondatról mondatra, a kezében jegyzetfüzetet tart, a későbbiekben ebben lapozgat előre-hátra, keres valamit. Mintha gondban lenne, láthatóan kihívást jelent számára annak mérlegelése, hogy az előadása vázlatából mit emeljen ki, mit említsen meg, és mit hagyjon ki teljesen. Mondataiban egyre szaporodnak a bombasztikus jelzők. Már vagy tíz perce beszél, amikor rájövök, hogy fogalmam sincs, miről.

A mellettem ülők összesúgnak, úgy sejtem, az előadást szidják. Utak és tévutak az antiszemitizmus-kutatások hazai gyakorlatában, áll a programfüzetben. A nő neve Börönd Enikő. Adjunktus azon az egyetemen, ahol én is tanulok. Még nem hallottam róla.
– Ahogy azt többen is állítják, és ahogy azt ma már – szünet –, ugye, Bélától is meghallgathattuk, az antiszemitizmus ma Magyarországon nem szalonképes eszme, és még a hagyományosan – szünet – erre fogékony társadalmi rétegek sem érzik, hogy többé-kevésbé antiszemita nézeteiket ildomos lenne mások előtt hangoztatni. Nagyon sok helyen és nagyon gyakran olvashatjuk azt is – szünet –, tanulmányokban és újságokban egyaránt, hogy a társadalom jelentős részének immunrendszere be van oltva az antiszemitizmus ellen.
Mintha csak settenkedne a témája körül. Nem értem, hogy az idézett tanulmányok állításait alátámasztani vagy megcáfolni akarja, utóbbira csak abból következtetek, hogy dérrel-dúrral szalad neki minden mondatának. Elhadar néhány szót, és mint aki kifulladt, szünetet tart. Majd újra nekilendül. Szabálytalan időközönként elmosolyodik. Az a típusú jelentőségteljes mosoly, amellyel azt jelzi, hogy a kérdést, amit éppen szőrmentén érintett, az állítást, amit kicsit pongyolán odakent, szükségtelen kifejteni, hiszen a jelenlévők mind értik, tudják, hogy miről van szó, és hogy az éppen úgy van, és nem máshogy.
Az előadások többségére jellemző kimért tudományos stílust részben elhagyja, és élőbeszédszerű fordulatokkal tölti ki a réseket. Ez tetszik nekem, noha képtelen vagyok eldönteni, hogy szándékos vagy a hevenyészett felkészülés következménye.
– Idő hiányában mellőzném az említett könyv részletekbe menő ismertetését – szünet –, pedig ez egy rettenetesen fontos kérdés. Ilyen típusú antiszemitizmusra is rengeteg példa van – szünet –, százféle. Ezerféle.

Kifújja az orrát, a papír zsebkendőt a jegyzetfüzet lapjai közé gyűri.
A moderátor mondat közepén áll fel, karikás a szeme, mint akin most tört ki az egész napos fáradtság, arcán fájdalmas fintor, és az órájára mutatva közli, hogy mindjárt lejár az idő, sietni kell. Börönd Enikő megígéri, hogy ettől kezdve a lényegre koncentrál, lendületesen lapoz, repül a papír zsebkendő, de kit érdekel, neki meg kell találnia azokat a bejegyzéseket, amiket feltétlenül bele kell szorítania a rendelkezésre álló másfél percbe. Megrendítő véghajrába kezd.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631436600
Megjelenés: 2018-06-04
méret: 123 mm x 184 mm
Ez is érdekelhet:

HÍREK
2017-11-21 10:23:05

Máglya a színpadon – a Vígszínház új évadának bemutatói

Tovább
HÍREK
2017-12-15 14:32:29

Bulgáriában ismerik leginkább a magyar irodalmat

Tovább
HÍREK
2018-09-26 08:57:44

Rangos francia díjra jelölték Dragomán Györgyöt

Tovább

„Félévkor mindketten évfolyamelsők lettünk, talán ez lobbantotta lángra a szívét.” – Részlet Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényéből.