A múlt elől menekülni nem lehet – Részlet Lucinda Riley új regényéből

Lucinda Riley Hét nőver című sorozata következő részét már tűkön ülve várja az olvasóközönség, azonban a General Press Kiadó az új rész megjelenése előtt az írónő egy a sorozattól független, önálló regénnyel örvendeztette meg a romantikus családregények rajongóit. Az Angyalfa egy asszony, Greta története, aki egy tragikus baleset következtében semmire sem emlékszik, életének két évtizede törlődik a memóriájából. Amikor egy régi barátja meghívására visszatér egykori otthonába, lassan felszínre törnek az emlékek.

Első fejezet

 

David Marchmont az utasára pillantott, miközben bekanyarodott a kocsival a keskeny ösvényre. A hó most már zuhogott, még veszélyesebbé téve az egyébként is jeges utat.

– Már nem vagyunk messze, Greta, és úgy tűnik, épp időben érkezünk. Gondolom, reggelre járhatatlan lesz az út. Ismerős valamennyire? – kérdezte a férfi óvatosan. Greta felé fordult. Bár már betöltötte az ötvennyolcat, elefántcsont színű bőrét nem szabdalták ráncok, és még most is a hatalmas kék szeme volt a legmeghatározóbb az arcán, amely Davidet mindig is egy babára emlékeztette. Az idő nem fakította ki a szeme élénkkék színét, bár már nem ragyogott úgy az izgalomtól vagy éppen a haragtól, mint egykor. A fény régen kialudt benne, és a férfi éppoly ártatlannak és üresnek látta a tekintetét, mint egy porcelánszoborét.

– Tudom, hogy valamikor itt éltem. De nem emlékszem rá, David. Ne haragudj!

– Ne aggódj! – nyugtatta a férfi, mivel tudta, mennyire bosszantja az asszonyt a helyzet. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy ha kitörölhetné az emlékezetéből a szörnyűséges és lesújtó képet a leégett gyermekkori otthonáról, szinte bizonyos, hogy megtenné; az égett fa és a füst átható szaga a mai napig elkísérte. – Persze Marchmont felújítási munkálatai már igencsak előrehaladtak.

– Igen, David, tudom. A múlt héten mesélted, amikor nálam vacsoráztál. Báránybordát készítettem, és megittunk egy üveg Sancerre-t – mondta a nő védekezőn. – Azt is említetted, hogy a házban fogunk megszállni.

– Pontosan így van – felelte David nyugodtan.

Megértette, hogy Greta mindig szükségét érzi, hogy részleteket közöljön vele a közelmúlt eseményeiről, még ha a baleset előtti múltja teljes mértékben hozzáférhetetlen is maradt számára. Miközben igyekezett irányban tartani a kocsit a fagyott úton, és a kerekek erőlködve kapaszkodtak az enyhe emelkedőn, David eltűnődött azon, vajon jó ötlet volt-e visszahozni ide Gretát karácsonyra. Valójában meglepte, hogy a nő elfogadta a meghívást, mivel már évek óta próbálta meggyőzni őt arról, hogy hagyja ott a mayfairi lakását, ám eddig mindig határozott elutasítással találkozott.

Végül háromévnyi fáradságos felújítás után, amikor a ház kezdett végre némileg emlékeztetni egykori pompájára, David úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat. És valamilyen meglepő okból kifolyólag ezzel Greta is egyetértett. A férfi legalább abban biztos lehetett, hogy a ház maga meleg és kényelmes lesz, legalábbis fizikai szempontból. Ám hogy lelkileg milyen hatást gyakorol rájuk – figyelembe véve a körülményeket, amelyek mindkettőjüket érintik –, nos, abban már nem volt ennyire biztos...

– Máris sötétedik – jegyezte meg Greta halkan. – Pedig még csak három óra múlt.

– Igen. Remélem, Marchmontot azért még láthatjuk nappali fényben.

– Ahol egykor éltem.

– Igen.

– Owennel. A férjemmel. A te nagybátyáddal.

– Igen.

 

 

David tudta, hogy Greta csak memorizálta az emlékezetéből kitörlődött múlt részleteit. Mintha vizsgáznia kellene belőlük. És ő maga volt Greta tanára. A nő orvosainak a tanácsára nem hozta szóba a traumatikus eseményeket, csak olyan neveket, időpontokat és helyszíneket említett, amelyek felkavarhatnak valamit a tudatalattijában, és útmutatóként szolgálhatnak az elfeledett emlékek felelevenítéséhez. Időnként, amikor meglátogatta a nőt, és elbeszélgetett vele, látni vélte, ahogy megcsillan a szemében a felismerés valamilyen információ hallatán, de abban már nem volt biztos, hogy Greta ténylegesen az eseményekre emlékszik-e, vagy csak arra, amit ő már korábban elmondott neki. És oly sok év után az orvosok – akik sokáig biztosra vették, hogy vissza fog térni a nő emlékezete, hiszen az agyi vizsgálatok során, amelyeket a baleset óta elvégeztek, ennek semmi akadályát nem látták – most már szelektív amnéziáról beszéltek, amelyet egy trauma idézett elő. Az volt a véleményük, hogy Greta nem akar emlékezni.

David bevette az alattomos kanyart az úton, és tudta, hogy hamarosan feltűnik a szemük előtt Marchmont kapuja. Bár törvényes tulajdonosként egy vagyont költött a ház rendbehozatalára, valójában csak amolyan gondnok volt. Most, hogy a felújítási munkálatok majdnem befejeződtek, Ava, Greta unokája és a férje, Simon Gate Lodge-ból átköltöztek Marchmont Hallba. David halála után a birtok hivatalosan is Avára száll. Az időzítés nem is lehetett volna jobb, mivel a házaspár néhány héten belül várta első gyermekük érkezését. Az elmúlt néhány évben igen rosszul alakult a család sorsa, de talán, gondolta David, ez a szakasz végre lezárul egy új, ártatlan élet születésével.

A Greta emlékezetkiesése óta történtek pedig csak tovább bonyolították a helyzetet... David igyekezett távol tartani az aszszonyt ezektől az eseményektől, mivel félt attól, milyen hatást gyakorolnának rá. Végtére is, ha a történet elejére egyáltalán nem emlékszik, hogyan is lenne képes kezelni a végét?

Összességében tehát David, Ava és Simon mindig vékony jégen járt, amikor Gretával beszélgetett, mivel egyrészt próbálták felébreszteni a memóriáját, másrészt nagyon ügyeltek arra, hogy mit hoznak szóba a jelenlétében.

– Látod, Greta? – kérdezte David, amint behajtott a kapun, és megpillantotta Marchmontot.

Az Erzsébet korabeli ház elegánsan állt a lankás hegyoldalak előtt, amelyek meredeken nyújtóztak a háttérben magasodó Fekete-hegység fenséges csúcsaiig. A hegy lábánál az Usk folyó kanyargott a széles völgyben, és két partján fényesen csillogott a friss hótakaró. A világosvörös téglából készült ősi falak hármas nyeregtetőben végződtek, és a díszes keretes, osztott üvegablakokból visszatükröződött a téli nap utolsó, rózsaszín sugarainak a fénye.

Bár az ősi, csontszáraz fagerendák gazdagon táplálták a tüzet, amely felemésztette a régi tetőt, a ház külső falai túlélték a katasztrófát. A tűzoltók szerint ez annak volt köszönhető, hogy körülbelül egy órával azután, hogy az első parázs lángra kapott, hatalmas felhőszakadás vette kezdetét. Csak a természet mentette meg Marchmont Hallt a teljes pusztulástól, és így legalább maradt belőle valami, amit David felújíttathatott.

– Ó, David, hiszen ez sokkal szebb, mint a fotókon, amiket mutattál! – hüledezett Greta. – A havas tájjal olyan, akár egy karácsonyi képeslap.
És valóban, ahogy leparkoltak a bejárathoz közel, David már meg is pillantotta a lámpák és a karácsonyfa pislákoló fényeinek a ragyogását az ablakon át. A látvány akkora kontrasztban állt gyermekkori otthona sötét, barátságtalan légkörével – amely kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődött –, hogy hirtelen eufória lett úrrá rajta e csodás átalakulás láttán. Talán a múlt is a tűz martaléka lett, képletesen éppúgy, mint fizikailag. David azt kívánta, bárcsak élne még az anyja, hogy szemtanúja legyen ennek a figyelemre méltó megújulásnak.
– Ugye milyen jól fest? Akkor hát... – David kinyitotta a kocsi ajtaját, amitől a hó lezúdult az autó tetejéről – menjünk be gyorsan. Később kijövök a bőröndökért és az ajándékokért.

A férfi megkerülte az autót, kinyitotta az ajtót Gretának, aki óvatosan kiszállt, és bebújós utcai cipőjében bokáig süllyedt a mély hóban. Ahogy felpillantott a házra, majd le a hóba süppedt lábára, hirtelen megrohanta egy emlékkép.

Jártam már itt...

A döbbenettől földbe gyökerezett lábbal állt, el sem hitte, hogy végre elérkezett ez a pillanat, és kétségbeesetten próbált az emlékfoszlányba kapaszkodni. De sajnos az már el is illant.

– Gyere, Greta, még halálra fagysz idekint – mondta David, és a nő felé nyújtotta a könyökét. Így sétáltak együtt néhány métert Marchmont Hall bejáratáig.

Miután Mary, aki immáron negyven éve volt Marchmont házvezetőnője, fogadta őket, David a hálószobájába kísérte Gretát, majd magára hagyta, hogy lepihenhessen. Feltételezte, hogy a döntés okozta szorongás, miszerint annyi év után elhagyja a saját otthonát, igencsak kimeríthette az asszonyt, és ezen nem segített a Londontól idáig tartó hosszú út sem.

David ezután a konyhába ment, hogy megkeresse Maryt, aki épp húsos pitét készített az új konyhaszigeten. A férfi elismerően nézett körbe a csillogó gránitból készült munkaasztalokon és a fal mellett álló, fényes beépített szekrényeken. Marchmont felújítási terveinek készítése során kizárólag a konyhában és a fürdőszobában engedélyezett modern kialakítást. A többi helyiségben az eredeti állapotot állították helyre, ami igencsak fáradságos feladatnak bizonyult. David heteken át kutatott, bújta a régi fényképeket a könyvtárakban, és közben igyekezett felidézni a saját gyermekkori emlékeit is. Több tucat mesterembert fogadott fel, hogy a kő járólapoktól kezdve a bútorokig minden a lehető legjobban hasonlítson az egykori Marchmontra.

– Jó napot, David úr! – Mary mosolyogva pillantott fel. – Jack tíz perce telefonált, és azt mondta, hogy Tor vonata körülbelül egy órát késik. Elvitte a Land Rovert, szóval biztosan visszajutnak.

– Kedves Jacktől, hogy kiment érte. Tudom, milyen kevés ideje van a birtokon elvégzendő teendők mellett. És hogy tetszik önnek a felújított ház, Mary?

– Csodálatos, bach (Walesi becézés, jelentése: kedvesem, drágám). Minden olyan új és friss – felelte az aszszony enyhe walesi kiejtéssel. – El sem hiszem, hogy ez ugyanaz az épület. Olyan meleg van idebent mostanában, hogy alig kell begyújtanom.

– És a lakása kényelmes?

Mary férje, Huw néhány éve meghalt, és az asszony egyedül érezte magát a birtokon álló kis házban. Ezért aztán amikor az építésszel együtt a felújítandó ház tervein dolgoztak, David egy néhány szobás kis lakosztályt is tervezett a tágas tetőtérbe Mary számára. Azok után, ami történt, örült, hogy valaki állandóan lakik a házban, ha Avának és Simonnak esetleg el kellene mennie otthonról.

– Ó, igen, köszönöm! És csodálatos kilátás nyílik a völgyre. Hogy van Greta? Hogy őszinte legyek, meglepett, amikor említette, hogy ő is itt lesz velünk karácsonykor. Bevallom, sohasem hittem, hogy ennek is eljön a napja. Mit szólt?

– Nem sokat – felelte David, és nem tudta, hogy az asszony vajon Gretának a ház felújításával kapcsolatos véleményére kíváncsi-e, vagy arra, milyen érzés volt számára visszatérni ide oly sok év után. – Most lepihent – tette hozzá.

– Láthatta, a régi hálószobáját készítettem elő neki, hátha segíti az emlékek felidézését. Bár az a szoba annyira megváltozott, hogy rá sem ismerek. Gondolja, hogy tényleg nem emlékszik rám?

Sok mindenen mentünk át együtt, amikor Marchmontban élt.

– Kérem, próbálja ne felbosszantani magát emiatt, Mary. Azt hiszem, mindnyájunknak nehéz ez a helyzet.

– Nos, lehet, hogy jobb is, ha nem emlékszik bizonyos dolgokra – felelte az asszony komoran.

– Igen – értett egyet David, nagyot sóhajtva. – Így vagy úgy, de nagyon különös karácsony elé nézünk – tette hozzá.

– Az biztos, bach. Gyakran keresem az édesanyját a házban, azután rájövök, hogy már nincs itt. – Mary visszafojtotta a könnyeit. – Persze önnek ez még sokkal nehezebb, David úr.

– Mindnyájunknak hozzá kell szoknunk. De legalább itt van Ava meg Simon, és nemsokára a kisbabájuk is, ők majd átsegítenek minket ezen az időszakon. – David vigasztalón átkarolta az asszony vállát. – Megkóstolhatom a mennyei húsos pitéjét?

 

 

 

Ava és Simon húsz perc múlva érkezett vissza a házba, és csatlakozott Davidhez a szalonban, ahol friss festékszag, valamint a hatalmas, kőből épült kandallóból származó füst terjengett.

– Ava, csodásan festesz! Szinte kicsattansz az egészségtől – mondta David, majd megölelte a fiatalasszonyt, Simonnal pedig kezet rázott.

– Az elmúlt néhány hónapban hirtelen hatalmasra fújódtam.

Az biztos, hogy rögbijátékos lesz a gyerekem, akár fú, akár lány – felelte Ava, és szeretettel pillantott fel Simonra.

– Megkérjem Maryt, hogy készítsen nekünk egy kancsó teát? – kérdezte David.

– Majd én intézkedem – szólalt meg Simon. – Ava drágám, te csak ülj le ide a bácsikáddal, és tedd fel a lábad. Az éjszaka közepén riasztották egy vajúdó tehénhez – tette hozzá a fiatalember David felé fordulva, majd egy lemondó vállrándítással elhagyta a szobát.

– És remélem, hogy mellettem is lesz valaki, amikor kínlódva vajúdok – vágta rá Ava kuncogva, majd leült az egyik újonnan kárpitozott székre. – Simon mindig azzal nyaggat, hogy lassítsak egy kicsit, de hát állatorvos vagyok. Mégsem hagyhatom meghalni a pácienseimet, nem igaz? A bába sem tenné ezt velem.

– Nem, Ava, de hat hét múlva szülsz, és Simon csak aggódik, hogy túl sokat vállalsz. Mindössze erről van szó.

– Karácsony után megérkezik a helyettesem, az nagyon megkönnyíti majd a dolgom. De azt nem ígérhetem, hogy ebben az időben nem fognak riasztani egy-egy kihűléstől szenvedő birkához. A pásztorok még a rossz idő beállta előtt leterelték őket a hegyekből, de mindig van néhány különös példány, amelyik hátramarad. De mondd, David bácsi, hogy vagy?

Ava mindig a bácsikájának szólította a férfit, pedig valójában az anyja unokatestvére volt.

– Nagyon jól, köszönöm. Októberben felvettem a karácsonyi műsoromat, és azóta... nos, az igazság az – David hirtelen elpirult zavarában –, hogy az önéletrajzomat írom.

– Csak nem? Az biztosan érdekes olvasmány lesz.

– Az életem kétségkívül az, és éppen ez a gond. Vannak részei, amikről nem beszélhetek... nyilvánvalóan.

– Hát igen... – Ava elkomolyodott. – Hogy őszinte legyek, és tudod, hogy mindig az vagyok, meglep, hogy beleegyeztél a megírásába. Hiszen mindig is féltve őrizted a magánéletedet.

– Igen, de sajnos egy gazember újságíró úgy döntött, hogy az engedélyem nélkül hozzáfog a saját verziója megírásához, ezért úgy határoztam, jobb, ha tisztázom a dolgokat. Legalábbis amennyire a jelen körülmények között tehetem.

– Értem. Így már világos, miért csinálod. Istenem – sóhajtott fel Ava –, egy filmsztár anyával és egy híres komikus kuzinnal a hírnévnek már a gondolatát is meggyűlöltem. Ugye nem teszel említést arról... ami velem történt, David bácsi? Ha megteszed, abba belepusztulok. Különösen azután, hogy Cheskával együtt ott díszelegtem a Daily Mail címlapján.

– Persze hogy nem, Ava. Azon vagyok, hogy a családot kihagyjam belőle. A gond csak az, hogy így nem sok mondanivalóm marad. Mivel nem kábítószereztem, és idegösszeomlásom, alkoholproblémáim meg nőügyeim sem voltak, nagyon unalmas olvasmánynak ígérkezik, amit írok. – David nagyot sóhajtott, és cinikusan elmosolyodott. – Apropó, nők! Tor mindjárt itt lesz.

– Örülök, hogy ő is jön, bácsikám. Nagyon kedvelem őt. És minél többen vagyunk itt karácsonykor, annál jobb.

– Hát, legalább végre rá tudtuk venni a nagyanyádat, hogy csatlakozzon hozzánk.

– Hol van?

– Fent pihen.

– És hogy van?

– Igazából ugyanúgy. De nagyon büszke vagyok rá, amiért összeszedte a bátorságát, és eljött ide. – Az ablakon át egy autó fényei villogtak. – Ez biztosan Tor. Segítek neki behozni a csomagjait.

Miután David elhagyta a szalont, Ava azon töprengett, milyen kitartó és hűséges kapcsolatot ápol a férfi Gretával. Tudta, hogy a nő és David az örökkévalóság óta ismerik egymást, de valahogy mégsem értette, miért van úgy oda a bácsikája a nagyanyjáért. Ava nagyapjának a sógornője, vagyis David édesanyja, LJ, aki néhány hónapja halt meg, azt mondta, hogy a fia mindig is nagyon szerette Gretát. És tény, hogy Greta ma is olyan fiatalos, mintha az emlékezetkiesése eltüntette volna ötvennyolc évének a fizikai nyomait, amelyek máskülönben általában érzelmi térképet rajzolnak az ember arcára.

Ava nem szerette bevallani, de meglehetősen üresfejűnek és gyerekesnek találta a nagyanyját. A néhány alkalommal, amikor az elmúlt években találkoztak, mindig úgy érezte, mintha egy tökéletesen megformázott, ámde üres Fabergé tojással beszélgetne. Ugyanakkor az is igaz, hogy Greta személyisége és lelki mélysége a baleset óta mintha teljesen eltűnt volna. Remeteként élt, alig-alig lépett ki a lakása ajtaján. Amióta Ava ismerte, az asszony most először hagyta el az otthonát néhány óránál hosszabb időre.

Ava tudta, hogy nem kellene ítélkeznie a nagyanyja felett, hiszen nem ismerte őt a baleset előtt, ugyanakkor tény, hogy magában mindig LJ-hez hasonlította, akinek rendíthetetlen életszeretetéhez képest Greta – még azzal együtt is, ami vele történt – gyengének és unalmasnak tűnt. Most pedig, gondolta Ava, és az ajkába harapott, Greta velünk karácsonyozik, LJ pedig nem.

Gombóc nőtt a torkába a gondolatra, de úrrá lett a megindultságán, hiszen tudta, hogy a nénikéje nem akarná, hogy búslakodjon.

– Soha ne hagyd el magad! – mondta mindig LJ, amikor valamilyen tragédia történt.

Ava nagyon szerette volna, ha az asszony kicsivel tovább él, hogy láthassa a hamarosan születendő gyermekét. De legalább a Simonnal való házasságát megérte, és úgy halhatott meg, hogy tudta: Marchmont – és Ava – biztonságban van.

David Tor társaságában tért vissza a szalonba.

– Helló, Ava! Boldog karácsonyt, meg miegymást. Te jó ég, de átfagytam! Micsoda utam volt! – mondta Tor, és a lobogó tűzhöz lépett, hogy megmelegítse a kezét.

– Nos, úgy tűnik, épp időben érkeztél. Jacktől tudom, hogy törölték a ma esti Abergavennybe tartó vonatokat – mondta David.

– Igen, be kell vallanom, nem szívesen töltöttem volna a karácsonyt egy newporti panzióban – jelentette ki Tor szárazon.

– A ház igazán csodás, Ava. Simonnal biztosan nagyon élvezitek.

– Ez így van – felelte a fiatal nő. – Nagyon szép lett, és felettébb hálásak vagyunk neked, David bácsi. Simonnak és nekem sohasem lett volna pénzünk a felújításra.

– Nos, mint tudod, egy nap egyébként is a tiéd lesz. Ó, Simon! – szólt oda David a fiatalembernek, aki éppen ekkor lépett a szobába. – Egy kancsó friss tea. Pontosan erre van szükségünk.

 

Greta zavartan ébredt a délutáni pihenőjéből, és nem tudta felidézni, hol is van pontosan. Rémülten kutatott a koromsötétben egy villanykapcsoló után, majd felkapcsolta a lámpát. Az erős festékszag felfrissítette a memóriáját, miközben felült a kényelmes ágyban, és az újonnan dekorált szobát csodálta.

Marchmont Hall... a ház, amelyről oly sokat hallott Davidtől az évek során. Mary, a házvezetőnő korábban azt mondta neki, hogy valamikor ez volt a szobája, és itt szülte meg Cheskát is.

Greta felkelt az ágyból, és az ablakhoz sétált. Még mindig havazott. Próbálta felidézni azt a futó emlékképet, amely korábban a ház előtt állva egy pillanatra betört az elméjébe, és elkeseredetten vette tudomásul, hogy az emlékezete továbbra is makacsul őrzi a titkait.

Miután megmosakodott az elegáns fürdőszobában, az új, krémszínű blúzát vette fel, amelyet két napja vásárolt. Egy csöppnyi rúzst kent a szájára, majd a tükörképét nézte, és nyugtalanította a gondolat, hogy el kell hagynia a hálószobája menedékét.

Minden maradék erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy elhatározza, a családjával tölti a karácsonyt. Olyannyira, hogy miután igent mondott, és meglátta David elképedt arcát, súlyos pánikrohamok kezdték gyötörni, amelyektől hajnalig álmatlanul verejtékezett és remegett. Ezután felkereste az orvosát, aki béta-blokkolót és nyugtatót írt fel neki. Az ő bátorítására, valamint egy újabb, nyomorúságosan magányos karácsonytól való félelmében végül sikerült összecsomagolnia, beülnie David kocsijába, és ideutaznia.

Persze az orvosok valószínűleg egészen más motivációt látnának az utazás hátterében. Nyilván azt állítanák – a maguk pszicho-zsargonjával –, hogy talán készen áll; hogy a tudatalattija végre elég erősnek ítéli ahhoz, hogy visszatérhessen ide. És kétségtelen, hogy amióta meghozta a döntést, élénk álmai voltak, ami a baleset óta nem fordult elő vele. Ezekben az álmokban természetesen semmiféle értelmet nem vélt felfedezni, de a sokk, amit néhány órával előtt átélt, amikor felpillantott Marchmont Hallra – és amit az orvosok bizonyára „emlékezetbetörésnek” neveznének –, azért adott némi keretet az elemzésükhöz.

Greta tisztában volt azzal, hogy még sok mindennel szembe kell néznie. A társasággal például, méghozzá hosszabb időn keresztül. És az ünnepekre érkezett vendégek között volt egyvalaki, akivel különösen félt időt tölteni: Tor, David barátnője.

Korábban is találkozott már Torral, amikor David magával hozta teázni a mayfairi otthonába, de még sohasem töltött együtt vele néhány óránál többet. És bár a nő látszólag kedvesen és udvariasan fordult felé, érdeklődéssel hallgatta szűkszavú mondanivalóját, Greta mégis leereszkedőnek érezte, mintha egy gyengeelméjű, szenilis öregasszonynak tartaná.

Greta belenézett a tükörbe. Sok mindent lehetett rá mondani, de ezt semmiképp.
Tor oxfordi professzor volt. Független, intelligens és vonzó... legalábbis a maga sajátos módján, gondolta mindig Greta, aztán haragudott magára, amiért a női ösztöneitől hajtva kritizálja a vetélytársát.

Egyszerűen fogalmazva Tor pontosan az ellentéte volt Gretának, de boldoggá tette Davidet, és Greta tudta, hogy ennek örülnie kell.

De legalább David azt mondta, hogy Ava is itt lesz a férjével, Simonnal. Ava, az unokája...

Ha valami igazán bántotta Gretát az emlékezetkiesésben, az éppen Ava volt. A saját vére, a lányának a lánya... És bár az elmúlt két évtizedben időről időre találkoztak, és meglehetősen kedvelte is az unokáját, mindig gyötörte a bűntudat, hogy nem tud olyan bensőséges kapcsolatot kialakítani vele, amilyet egy közeli rokonnal kellene. Bár nem volt emléke Ava születéséről, azért ösztönösen mégiscsak jobban kellett volna kötődnie hozzá érzelmileg.

Greta úgy vélte, hogy akárcsak LJ, Ava is azt hiszi, hogy sokkal többre emlékszik, mint amit elárul, és csak megjátssza magát. Pedig éveken át járt kezelésekre pszichológusokhoz meg hipnotizőrökhöz, és minden egyéb fellelhető, az emlékezetvesztés gyógyítására irányuló terápiák szakembereit is felkereste, de senki sem ért el nála eredményt. Greta úgy érezte, egyfajta ürességben él, mintha csak szemlélő lenne itt, a többi ember között, akiknek nem okoz semmiféle nehézséget az emlékezés.

Mindenki közül a drága Davidhez érezte magát a legközelebb, aki ott volt mellette, amikor a kómában töltött kilenc hónap után végre kinyitotta a szemét, és az elmúlt huszonnégy évben törődött vele, ahogy csak tudott. Greta biztos volt benne, hogy – figyelembe véve a létezése ürességét – ha David nincs mellette, már évekkel ezelőtt odaveszett volna minden reménye.

A férfi elmesélte neki, hogy negyven évvel ezelőtt ismerték meg egymást, amikor Greta tizennyolc éves volt, és egy Windmill nevű londoni színházban dolgozott a háború után. Annak idején állítólag azt mondta Davidnek, hogy a szülei meghaltak a londoni bombatámadásokban, de más rokonokat nem említett. A férfitól tudta azt is, hogy akkoriban nagyon jó barátok voltak, és feltételezte, hogy a kapcsolatuk ennyiben ki is merült. David elárulta azt is, hogy nem sokkal a találkozásuk után Greta feleségül ment az ő nagybátyjához, egy Owen nevű férfihoz, aki egykor Marchmont ura volt.

Greta éveken keresztül azt kívánta, bárcsak több is lett volna a kapcsolatuk annál a barátságnál, amelyről David mesélt. Mélyen szerette a férfit, és nem a baleset előtti kapcsolatuk miatt, hanem azért, amit ma jelentett számára. Természetesen tudta, hogy David nem viszonozza az érzéseit, és nem volt oka azt feltételezni, hogy ez valaha is másképp lett volna. David híres, sikeres komikus volt, és még ma is rendkívül vonzó férfi. Ezenkívül hat éve volt együtt Torral, aki mindig elkísérte őt a jótékonysági estekre és a díjátadó ünnepségekre.

A legsötétebb pillanataiban Greta azt gondolta, hogy csaknem teher a férfi számára, meg hogy David csak kötelességtudatból törődik vele, mivel jószívű, és a házasság révén rokonok. Amikor az asszony tizennyolc hónap után végre kijött a kórházból, és visszaköltözött a mayfairi lakásába, David volt az egyetlen rendszeres látogatója. Az évek során Gretát egyre erősebben gyötörte a bűntudat, amiért ennyire függ a férfitól, és bár David biztosította arról, hogy nem okoz neki gondot, hogy beugorjon hozzá, az asszony nem akart a terhére lenni, ezért gyakran megjátszotta, hogy nagyon elfoglalt, pedig nem volt az.

Greta ellépett az ablaktól, és tudta, muszáj összeszednie a bátorságát, és csatlakoznia a családjához a földszinten. Kinyitotta a hálószobája ajtaját, végigsétált a folyosón, megállt a pazar, tölgyfából készült lépcső tetején, amelynek faragott korlátja és makk alakú díszítőelemei lágyan ragyogtak a csillár fényében. Lenézett az előcsarnokban álló hatalmas karácsonyfára, belélegezte a finom, friss fenyőillatot, és valami ismét betört az emlékezetébe. Lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet – ahogy az orvosok tanácsolták –, és próbálta közelebb csalogatni a halovány emlékképet.

 

Marchmont Hall lakói karácsony reggelén idilli havas táj látványára ébredtek. Ebédre libát ettek, és hozzá a birtokon termesztett zöldséget. Ezután a szalonban gyűltek össze a kandalló előtt, hogy kibontsák az ajándékokat.

– Ó, nagyi! – mondta Ava, kezében a puha, fehér babatakaróval. – Ez nagyon jól fog jönni! Köszönöm.

– Mi pedig Torral szerettünk volna venni nektek egy babakocsit, de mivel fogalmunk sincs ezekről az új keletű szerkentyűkről, amiket a szülők manapság használnak, inkább írtunk a nevedre egy csekket – mondta David, és átnyújtotta az ajándékot Avának.

– Ez igazán nagylelkű – hálálkodott Simon, újra teletöltve a férfi poharát.

Greta meghatódott Ava ajándékától, amely egy kettőjüket ábrázoló, bekeretezett fénykép volt abból az időből, amikor Ava még kisbaba volt, az asszony pedig kórházban feküdt.

– Ezzel csak a közeljövőt akartam szemléltetni – mondta Ava mosolyogva. – Te jó ég, hiszen dédnagymama leszel!

– Most mondd meg! – felelte Greta kuncogva.

– És egy nappal sem tűnsz idősebbnek, mint amikor először találkoztunk – jegyezte meg David gálánsan.

Greta a szófán ült, és élvezettel figyelte a családját. Lehet, hogy csak az ebédhez elfogyasztott túl sok bor hatásának köszönhetően, de most az egyszer nem érezte magát tehernek.

Miután mindenki kibontotta az ajándékát, Simon ragaszkodott hozzá, hogy felkísérje Avát az emeletre pihenni, David és Tor pedig sétálni indult. A férfi Gretát is invitálta, de ő tapintatosan nemet mondott. A párnak szüksége volt arra, hogy időt töltsön együtt, és hárman túl sokan lettek volna. Greta egy ideig a tűz mellett üldögélt, és elégedetten elszundított. Amikor felébredt, kinézett az ablakon, és látta, hogy bár a nap már lemenőben van, azért még süt, és fényénél csillog a hótakaró.

Hirtelen úgy érezte, hogy neki is jólesne egy kis friss levegő, ezért megkereste Maryt, és megkérdezte, nem tudna-e kölcsönadni neki egy csizmát meg egy meleg kabátot.

Öt perccel később gumicsizmában – amely több számmal nagyobb volt, mint a lába – és egy régi dzsekiben kisétált a szűz hóba, ahol belélegezte a csodálatosan tiszta, csípős levegőt. Megállt, és eltűnődött, merre induljon, remélve, hogy az ösztönei vezetik majd, aztán úgy határozott, jár egyet az erdőben. Séta közben felpillantott a mélykék égre, és hirtelen hatalmas öröm járta át a táj szépsége láttán. Annyira ritka és szokatlan volt számára ez az érzés, hogy majdnem megbotlott, ahogy cikcakkvonalban haladt a fák között.

Egy tisztáshoz érkezett, amelynek a közepén egy fenséges fenyőfa magasodott, hófödte, buja, zöld ágai éles kontrasztban álltak az erdő kopasz bükkfáival. Ahogy közelebb lépett hozzá, megpillantott egy sírkövet a fa tövében, amelynek a feliratát eltakarta a hó. Greta feltételezte, hogy a család egy háziállatának a sírját találta meg – amelyet egykor ő is ismerhetett –, majd lehajolt, és kesztyűs kezével félresöpörte a fagyott hóréteget.

Lassan előtűnt a felirat.

 

Jonathan (Jonny) Marchmont

Owen és Greta szeretett fia

Francesca testvére

 

Született 1946. június 2-án.

Elhunyt 1949. június 6-án.

 

Isten kísérje a kis angyalt a mennyországba.

 

 

Greta újra meg újra elolvasta a sírfeliratot, majd térdre rogyott a hóban, miközben a szíve hevesen vert.

Jonny... Ezek szerint ez a gyermek az ő fia volt...

Azt tudta, hogy Francesca, azaz Cheska a lánya, de soha senki nem említette neki ezt a fiúgyermeket. A felirat tanúsága szerint háromévesen halt meg... Greta frusztrációjában és döbbenetében zokogni kezdett, majd felpillantott az égre, és látta, hogy sötétedik. Tehetetlenül nézett körül a tisztáson, mintha a fáktól várná, hogy beszéljenek hozzá, és adjanak neki válaszokat. Ahogy ott térdelt, meghallotta egy kutya ugatását. Egy másik pillanat visszhangja képet alkotott az elméjében: járt már itt azelőtt, és hallotta a kutyaugatást... Igen, igen...

Ezután ismét a sírkő felé fordult.

– Jonny... fiam... kérlek, segíts emlékezni. Az isten szerelmére, segíts emlékeznem arra, ami történt! – kiáltotta, szinte fuldokolva a könnyektől.

A kutyaugatás fokozatosan elhallgatott, Greta pedig lehunyta a szemét, és azonnal meglátta az éles képet: egy apró gyermeket tartott a karjában, és a mellkasához szorította.

– Jonny, drága Jonny... kisfiam...

Amikor a nap leereszkedett a fák mögött a völgybe, jelezve az éjszaka közeledtét, Greta széttárta a karját, átölelte a sírkövet, és végre emlékezni kezdett...

 

Fotók: pxhere.com


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789634521679
Megjelenés: 2018-09-25
méret: 197 mm x 137 mm x 40 mm

Lucinda Riley

Tovább
Ez is érdekelhet:

INTERJÚ
2017-11-21 15:04:44

Önismeret minden napra, avagy határidőnapló másképp

Tovább
MINDENNAPI
2018-06-27 09:37:48

Budapest Book Pride – Könyvek homoszexualitásról és LMBTQ emberekről

Tovább
MINDENNAPI
2020-02-12 14:52:47

Felkészítő könyv az óvoda előtt álló gyerekek és szüleik számára – Oviba megyek!

Tovább

„...ha kitörölhetné az emlékezetéből a szörnyűséges és lesújtó képet a leégett gyermekkori otthonáról, szinte bizonyos, hogy megtenné” – Részlet az Angyalfa című regényből.