„A felkiáltójelek korában éltünk.” – Olvass bele Takis Würger Stella című regényébe!

Két hétig jártam a rajziskolába, közben a szállodai szobában gyakoroltam, látogattam a múzeumokat, megpróbáltam nem gondolni Kristinre, de mégis folyton rá gondoltam. Sok időt töltöttem a Scheunenviertel negyedben.

Két hét múlva vettem egy vonatjegyet Isztambulba, és elhatároztam, hogy mielőtt elutazom, még elbúcsúzom Kristintől.

Megkérdeztem a félkarú liftest, hogy ismeri-e a Melodie Klubot. Megkérdezte, hogy tudom-e, hogy az ilyen műintézetek illegálisan működnek.

– Néger idióta zene, tudja az úr? – felelte a liftkezelő. – Teljesen elzsidósodott, tudja az úr?

– A zene, az zene – feleltem.

– Ahogy uraságodnak tetszik – mondta a liftkezelő. Amikor este a szobámba beléptem, egy cédulát találtam az íróasztalon álló levélnehezék alá dugva, melyen egy utcanév és egy házszám állt, meg ez: „Moabit”.

És a figyelmeztetés: „Csak óvatosan!”

Szombat este elmentem a megadott címre. A szálloda előtti hirdetőoszlopon a következő hirdetmény állt:

„Spórolj a szappannal, mert az a most nálunk olyannyira korlátozottan kapható zsírokból és olajokból áll! Soha ne tedd mosdóvízbe! Soha ne tedd folyó víz alá! Kerüld a fölösleges habképződést! Mindig tartsd szárazon a szappantartót! Sose dobd ki a szappanmaradékot. Segíts magadon a kefe, a homok, a habkő, fahamu, zsurlófű, szivarhamu és a meleg víz többszöri használatával!”

A felkiáltójelek korában éltünk.

Berlin zajos volt. Éjfélt ütött a Heilandskirche harangja, csattogtak a konflislovak patái. Egy kocsmából hegedű hangja szólt, hallatszott a táncoló talpak csoszogása, tovaszáguldó autók dudálták tele az éjszakát. Utam egy csendes, homokkal felszórt, gesztenyefákkal szegélyezett utcába vezetett. Mélyen magamba szívtam az éjszaka illatát.

Klinkertéglából épült szerelőcsarnokok álltak az utcában. A klubot rejtő épület sötét volt. Közvetlen közelből azonban hallatszott valami tompa lárma. Odanyomtam fülemet a bejárati ajtóhoz. Nyitva volt. Áthaladtam egy hallon, lementem egy lépcsőn, melynek végén vasajtó állt. Rajta tábla, a következő felirattal: Szvinget táncolni tilos! Birodalmi Kulturális Kamara. Bentről szaxofon hangját hallottam. Az ajtó zsanérjain olaj fénylett.

Odabent egy kvartett muzsikált: zongora, dob, bőgő és szaxofon. Az emberek éppen egy lassú számra táncoltak. Hátul ónozott borítású söntéspult terpeszkedett. A mögötte álló finom és büszke tartású nő fehér inget és nadrágtartót viselt, és a tél ellenére nyári szeplők pettyezték arcát. Izzott a levegő. Ez volt az a Berlin, amit reméltem. A klubnak nem volt ablaka. Hogy még jobban érezzem magam a sötét termekben.

Leültem az egyik sarokasztalhoz. A padlón egy agár nyúlt el.

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Egy férfi lépett be. Olyan magasra nőtt, hogy le kellett húznia a fejét. Filckalapját mélyen a szemébe húzta, méret után csináltatott kabátot viselt. Valami papírba csomagolt tárgyat tartott a kezében. Az agár kinyitotta a szemét. Talán merő véletlen volt, de a dobos hevesebb ritmusra váltott. A férfi szája ferde mosolyra görbült. Mindenki őt bámulta. A zene ritmusára sétált oda a bárhoz, a szeplős nő odarohant elé. A férfi kihasználta a lendületét, és azonnal a táncparkett felé fordította. A zenészek valami lassú számra váltottak, úgy éreztem, csakis neki, ennek a férfinak játszanak, aki becsukott szemmel ringatózott, aztán megcsókolta a nőt, elengedte a kezét, sarkon fordult, és felém indult. A torkomban dobogott a szívem. Mikor közelebb ért, láttam, hogy egy világos tincs kandikál ki a kalapja alól. Idősebb volt nálam, nagyjából harminc körül járhatott, de a mosolya miatt inkább egy gimnazistára emlékeztetett. Nem volt sebhely az arcán.

Letérdelt elém, és a papírból kicsomagolt egy darab nyers, inas marhahúst. Pisztolyt viselt az övébe dugva. Az agár mohón kapott a hús után. A férfi körülnézett a teremben, aztán pillantása rajtam állapodott meg.

– Szabad? – kérdezte, és a mellettem álló székre mutatott. Feltűnt, hogy magas, reszkető hangja mennyire nem illik a termetéhez. Egyenes háttal ült mellettem.

– Mondták már valaha önnek, hogy milyen hihetetlenül szépek a szempillái? – kérdezte, és a szememre mutatott.

Bólintottam, akaratlan tévedésből, mivel persze soha senki még nem mondott ilyet.

– Ön is kedveli a tiltott zenét, ugye? – kérdezte most.

A kezét bámultam. Fehér kendővel törölte le a vért róla.

– Úgy értem, a dzsesszt. Szereti?

– Csak egy ismerősömet várom.

– Nagyszerű! – mondta, és felemelt egy öblögetőnek látszó kristályüveget, melyet félig töltve biztosan a kabátzsebében hordott. – Az ismerősökre! – mondta. Ahogy ivott, rám kacsintott az üveg fölött. Bal kezén, a mutatóujja körme alatt odaszáradt vérfolt látszott. Egy darabig csak hallgattuk a zenét. Egy délies külsejű nő magas hangon ezt énekelte:

 

When dawn comes to waken me,

You’re never there at all!

I know you’ve forsaken me

Till the shadows fall.

 

– Tudta, hogy Porter már évek óta nem komponál? Ja, ja. A lovasbalesete óta. – Halkan beszélt, mint aki fél, hogy kihallgatják. – Játszik valamilyen hangszeren?

– Régebben brácsáztam, de nem túl jól – feleltem. Ránézett az ujjaimra, aztán megfogta a kezem, és az ujjbegyeimet vizslatta. Már régen nem volt brácsa a kezemben.

– Egyszer mindenképpen játszanunk kell valamit együtt. Ön svájci?

Bólintottam.

– Közelebbről?

– Genfi vagyok.

– Ó, Genf! A Grand Théâtre! Erre inni kell.

Azzal rendelt egy üveg konyakot, és elmesélte, hogy egyszer volt egy svájci dajkája, ezért figyelt fel az akcentusomra. Most egy lausanne-i házvezetőnője van. Aztán Cole Porterről fecsegett, aki jogot tanult a Harvardon, és aztán arról beszélt, hogy vajon az orra formája intelligenciáról árulkodik-e. Sokat hablatyolt.

Aztán valamikor megállt, és megkérdezte:

– Ön mivel foglalkozik?

– Ezt hogy érti?

– Hogy mivel foglalkozik az életben?

– Csak utazom – feleltem. – Utazgatok.

– Nagyszerű – mondta. – És még?

– De hát csak kell csinálni valamit.

– Hát egy kicsit rajzolgatok. És ön?

– Csak lassan a testtel. Miért csinálja?

– Hogy miért tanulok rajzolni?

– Igen, öregfiú, miért tanul rajzolni? Igen.

Csak ültem ott, és átgondoltam. A férfi meg csak nézett.

– Sokáig nem tudtam. Biztonságban érzem magam, ha rajzolok – mondtam. – A képek közt biztonságban vagyok. Érti, mire gondolok?

Megragadta a vállamat:

– Nem.

Még soha senkivel nem találkoztam, akinek ilyen tekintete lett volna. Ujját végighúzta a kulcscsontomon.

– Alighanem megkedveltelek.

Tudtam, hogy minden tekintetben fölöttem áll. Mikor kiment a pincéből, hogy az ajtó előtt könnyítsen magán, a szeplős nő odajött az asztalomhoz.

– Te a von Appen barátja vagy?

Szóval von Appen. Megrázta a fejem.

– Nem – válaszoltam.

– Egy valódi morva herceg, mi?

– Sajnálom, de ezt nem tudom.

– Minimum báró, ahogy hallottam.

– Nem tudom.

– Mit tudsz te egyáltalán?

– Én…

– A lovas történetet se ismered?

Megráztam a fejem.

– Az kizárt.

– Sajnos nem.

Megragadta a zakóm hajtókáját, és olyan közel lépett, hogy éreztem a bőre melegét.

– Na szóval, a lovas sztori, ezt hallgasd meg: hirtelen csak feltűnt a polyákoknál, valahol Észak-Poroszországban, mikor a 2. páncéloshadosztály már szitává lőtte őket, és alig páran maradtak. Ezek a mocskos polyákok. Gyantába mártották a kézigránátokat, és ráragasztották a tankok fenekére. Ezt hallottam. Gyáva férgek. És akkor egyik éjjel megjelent von Appen. És most figyelj: fekete lovon ült, és úgy lovagolt be a 2. páncéloshadosztály táborába, mint a Kaszás. Sokan azt mondják, fehér lovon ült, na ja, mintha nem lenne mindegy. Mindenképpen olyan volt, mint a Kaszás. Nem viselt egyenruhát, sem fegyvert, mindösszesen egy kard volt nála. Szóval csak egy kard volt az oldalára kötve. És azt mondta, azért jött, hogy kezelésbe vegye a partizánokat. Egy szál egyedül. A Kaszás, a lova és a kardja. Állítólag éjjel is lát, mint a baglyok. És hogy lovagol! És úgy járja a bécsi keringőt, mint egy kobold. És úgy hegedül, mint egy koncertmester. Szóval odalovagol a kapitány sátrához, és azt mondja, hogy…

Ekkor von Appen megérintette hátulról a vállamat.

A szeplős nő rémülten hallgatott el.

– Nocsak, háborús gyermekmesék? – kérdezte von Appen, és kacsintott. – Úgy hívják, parancsnok. A kapitány hajót vezet, nem hadosztályt.

Erre a nő arcon csókolta, és visszament a bárpulthoz.

– Igaz ez? – kérdeztem.

– Igen, a kobold, igen.

– És a kard?

– Természetesen nem.

– Miért pletykál összevissza ez a nő?

– Az emberek szeretik az ilyesmit.

– De mindez csupa hazugság.

– Éppen azért.

Szinte észre se vettük, amikor Kristin a színpadra lépett. Csak úgy belelehelte a dalokat a levegőbe. Néha hamisan. Angolul énekelt, berlini akcentussal.

Hajában pávatoll, pöttyös ruhája megfeszült a csípőjén. A harmadik szám után ránk nézett.

– A mindenit! Ez aztán a lendület! Bokájával verte a szék lábán a ritmust.

– Tristan vagyok.

– Olyan csöcsei vannak, hogy diót lehetne törni rajtuk.

– Kérem, ne beszéljen így róla.

– Ő pedig Muck – mondta Tristan, mintha mi sem történt volna, és rámutatott az agárra.

– Olasz agár – mondta.

Bólintottam. Nem értettem, mit akar ezzel, és nem mertem megkérdezni, hogy lehet az, hogy a kutya nélküle tartózkodik ebben a klubban. Tristan lehajolt, és megvakargatta az állat fülét.

– Így hívják a fajtáját, fiatal barátom. Olasz agár. Az egyik legjobb fajta. Mindennap húsz kilométert kell futnia. Szereted a kutyákat?

Tristan fölnevetett, mintha valami vicceset mondtam volna.

– Kérdezhetek valamit, von Appen úr?

– Bármit.

– Ön mivel foglalkozik?

– Egyáltalán semmivel – felelte. – Csak élek.

 

 

 

 

 

Kristin jött oda az asztalunkhoz. Adott egy csókot a sebhelyemre. Libabőrös lettem. Ezt suttogta a fülembe:

– Hát itt vagy!

Benzin és medvecukor illatát éreztem, ez volt a Ballistol, egy fegyverolaj szaga, amit még otthonról ismertem. De talán csak képzelődtem. A lány a füle mögé simította az egyik hajfürtjét, de az rögtön ismét előreugrott.

Hát itt vagy.

Kristin pukedlizett Tristan előtt, de úgy tűnt, mintha ironikusan csinálná. A férfi vékony, gondosan manikűrözött ujjai közé vette a kezét, és adott rá egy csókot. A vérfolt már eltűnt a körme alól.

– Már sokszor megcsodáltam, ahogy énekel – mondta.

– Köszönöm.

– Az egyik szám ugye a Moonglow volt? – kérdezte Tristan.

Kristin félig nyitott ajka elé tette az ujját.

– Tilos – suttogta, és nevetett.

– Nagyszerű! – mondta Tristan.

Az este további részében hallgattam. Boldog voltam, hogy Kristin közelében vagyok, hogy nézhetem az állán a gödröcskét, és nagyon tetszett, milyen eleganciával mozgatja Tristan a kezét, és hogyan beszél a szving ritmusáról. Folyton a vállamat veregette, mintha évek óta ismernénk egymást. Kristin a bárpultnál rendelt nekem egy sonkás szendvicset, de végül ő ette meg. A térdemre tette a kezét. Így még soha senki nem érintett meg.

Pralinét evett, amit a táskájából szedegetett elő. Felhajtotta Tristan kalapjának a karimáját. Gyorsan ivott, és hagyta, hogy mi fizessünk.

Tristan berúgott. Kénytelen volt az asztal peremének támaszkodni.

Hideg volt a reggel.

Amikor elhagytuk a klubot, zúzmara fedte a szerelőcsarnokok ablakát.

Kristin belénk karolt. Tristan dülöngélt. Kristin egyenesen járt. A kutya mellettünk ügetett. Tristan a konyakosüvegét megint a kabátzsebébe süllyesztette. Beült a klub előtt parkoló autójába, ölébe vette az agarát, és a füle tövét simogatta.

– Aut viam invaniam aut faciam – mondta, és rám mutatott. – Na, ki mondta ezt?

Hallgattam. Tristan beindította a motort.

– Jóccakát! – mondta, és kezével megsimította a kezemet.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

Azzal elhajtott, meg se várva a válaszomat. A fél első szélvédője jeges volt.

– Aludj jól, te korhely! – kiáltotta utána Kristin.

Húzott maga után a félig fagyott utcai homokon, és három gesztenyefa után megcsókolt. Nyitva hagytam a szemem. Erősen magához szorított a nadrágtartómnál fogva.

– Inveniam, nem pedig invaniam – mondta. – „Ha nem találok utat magamnak, akkor török”. Mennyire nagyképű egy alak. – Beletúrt a hajamba, a tarkómat simogatta. Füst és alkohol szagát éreztem rajta, az orra hideg volt. Rázkódott a köhögéstől. Nem zavart, mert ekkor állát a vállamhoz nyomta. Átkarolt. Kicsit rosszul voltam a konyaktól, de azt kívántam, bár soha ne érne véget az éjszaka.

Kristin megcirógatta az arcomat.

– Az én drága svájcim – mondta.

– Régebben néha úgy éreztem, láthatatlan vagyok.

– Furcsa vagy…

– Mintha nem lennék itt.

Nem tudom, ebben a pillanatban miért mondtam ezt. Éreztem, hogy keze becsúszik a kabátom alá és felkúszik egészen a nyakamig.

– Most itt vagy nálam.

Összefogtam a kabátomat, hogy bent maradjon a meleg.

Mielőtt adott egy utolsó csókot, megkérdeztem tőle, ami órák óta foglalkoztatott.

– Moonglow – mondtam.

– Miért tilos?

– Mert Benny Goodman írta.

– Na és?

Szorosan átölelte a nyakamat.

– Goodman zsidó – mondta.

Kihúzta kezét a kabátom alól, egy lépést hátrált, ujját az ajkára tette, aztán az enyémre. És elindult egyedül a reggeli fagyban.

 

*

 

6. ESET

Chaim Horn és felesége, két gyerek Tanú: Else Weidt

 

A vádlott bement a Weidt-féle műhelybe, Berlin, Rosenthaler Str. 29., amely főleg zsidókat foglalkoztatott, akik ott biztonságban érezték magukat. Másnap a vádlottól kapott információk alapján a Gestapo az összes zsidót elfogta és a Hamburger Strassén levő táborba szállította, köztük volt Chaim Horn is, aki feleségével és két gyermekével egy szekrénnyel eltakart helyiségben rejtőzködött. A többi zsidóval együtt a Horn család előbb Theresienstadtba, majd Auschwitzba került; azóta eltűntnek nyilvánították őket.

 

I/15, 112, 188

 

 

 

A szerző fotóját és a borítóképet a Scolar Kiadó hozzájárulásával tesszük közzé.