„a bunkóságot el lehet kapni, mint a náthát” – Részlet a Kis seggfejkalauzból

Seggfejkerülő technikák:

kitettségünk mérséklése

„Bolondokkal NE KEZDJ!”

Ezt Katy mondta, amikor megkérdeztem tőle, hogy mi az ő kedvenc seggfejtúlélő tanácsa. Dr. Katy DeCellesről, a Torontói Egyetem kutatójáról van szó, egy igazi „nagyágyúról”, aki a bántalmazó hajlamú embereket és a durva konfliktushelyzeteket kutatja. Az ő nevéhez fűződik az a kosárlabdaedzők dührohamait vizsgáló kutatás, amelyről a 2. fejezetben írtam. Ezenkívül foglalkozik a kegyetlenség (valamint az apátia és törődés) megnyilvánulásaival a börtönőrök és a rabok viszonylatában, valamint a „légi agresszióval” és a „felszállás előtti elszállással”, azaz olyan esetekkel, amikor az utasok a beszállókapunál szitkokat szórnak a légitársaság alkalmazottaira.

Katy intelme jó kiindulópont lehet mindenki számára, ha gyökerek háborgatják, gyötrik, bántják. Olykor mindannyiunkkal előfordul, hogy „csapdába esünk” vagy önként döntünk úgy, hogy elviseljük a seggfejekkel való találkozást, illetve a velük fenntartott kapcsolatot. Ez esetben csupán az lehet a célunk, hogy valahogy túléljük a ránk zúduló undokságot. Ez a fejezet, Katy szóhasználatával élve, arról szól, hogy ha már nem tudjuk vagy nem akarjuk elkerülni, hogy „bolondokkal kelljen kezdenünk”, miként tudjuk korlátozni az átélt bántalmak gyakoriságát, időtartamát és intenzitását.

Én a kitettség mérséklésére koncentrálok, mert a gyökerek olyanok, mint a fertőző betegek. Mi, emberek ugyanis jórészt másoktól „kapjuk el” gondolatainkat, érzelmeinket, viselkedésünket, ha akarjuk, ha nem. A „fertőzés” hatására megváltozunk (rendszerint rossz irányban), és másoknak is továbbadjuk a kártékony „bacikat”, ha akarjuk, ha nem. Már a The No Asshole Rule írásakor is komoly bizonyítékok támasztották alá, hogy a negatív érzelmek, illetve a negatív viselkedés ragályos, és ma ez még inkább így van. Egy M. Sandy Hershcovis (Manitobai Egyetem) és munkatársai által készített, munkahelyi agressziót vizsgáló, 2013-as összegző tanulmány olyan új kutatásokról számol be, amelyek szerint a bántalmazó hajlamú főnökök, kollégák, ügyfelek, valamint az ellenséges légkörű, igazságtalanság mérgezte munkahelyek fertőzik az alkalmazottakat, és azok ugyanilyen cudar bánásmódban részesítenek másokat. A lealacsonyító, tiszteletlen viselkedés beszivárog az ártatlan kívülállókhoz fűződő kapcsolatokba is: a terrorizált alkalmazottak jellemzően a családtagjaikkal is rosszul bánnak, nemcsak a kollégákkal és az ügyfelekkel. A tanteremben is terjednek a rossz érzések: a University of British Columbia munkatársainak kutatása között „stresszfertőzés” alakul ki.46 A „kiégett”, azaz érzelmi kimerültségben szenvedő tanárok diákjainak magasabb volt a kortizolszintje – ami összefügg bizonyos tanulási és mentálhigiénés problémákkal.

T revor Foulknak és kollégái a Floridai Egyetemen 2015-ben végeztek kutatást. Tanulmányuk kimutatja, hogy egy bunkóval való egyetlenegy „összekoccanás” (pl. ügyféltől kapott, enyhén sértő e-mail) hatására is „vírushordozóvá” válhat az ember, és attól kezdve másokat is megfertőzhet a negatív viselkedésével – amit tehát „el lehet kapni, mint a náthát”.

Három lépés

Most pedig lássunk egy jó tizenöt éve történt esetet, amikor az egyetemi adminisztrátorok kis csapata igen leleményes módon csökkentette a „házi” okleveles seggfejnek való kitettségét. Magam is ismertem a nagyhírű egyetem professzorát, aki hatalmas összegű kutatási támogatást kapott. Az érdemdús férfiú el is kezdte döngetni a mellét, és az adminisztrátorokat sűrűn pocskondiázva folyton azt hajtogatta, hogy mennyi pénzt szerzett ő, micsoda presztízse van és milyen rengeteg hely kell majd a csapatának. Az irodisták – ahogy a professzorok, oktatók zöme is – hamar ráuntak emberünk arrogáns stílusára és személyes támadásaira. Zseniális megoldással rukkoltak elő: új irodahelyiségekből álló „rezidenciát” ajánlottak föl neki – amely mérföldekre volt a campustól. A beképzelt professzor ráharapott a  csalira: repesett az örömtől, hogy ilyen sok helye lesz. A kollégái pedig legalább úgy örültek, mint ő, hiszen miután elfoglalta új kvártélyát, alig látták, sőt, nem is nagyon hallottak felőle.

A történet igen tanulságos, hiszen azt illusztrálja, hogy ha seggfejekkel van dolgunk, bölcs dolog, ha nem lebontjuk, hanem erősítjük a kommunikációs korlátokat – márpedig az egyik legjobb „védőkorlát” a fizikai távolság. Talán meglepően hangzik, de már az is nagy könnyebbséget hozhat, ha az ember egy-két méterrel messzebb kerül a kínzóitól.

Tom Allen, az MIT professzora még a hetvenes években kimutatta, hogy minél közelebb ülnek egymáshoz az emberek, annál sűrűbben kommunikálnak egymással – méghozzá nem csupán élőszóban, hanem minden létező eszközzel, így telefonon is. Az „Allen-görbéről” és a „testközelség törvényéről” szóló későbbi tanulmányok pedig megerősítik, hogy az emberek négyszer akkora eséllyel kommunikálnak rendszeresen egy olyan kollégával, aki két méterre ül tőlük, mint egy olyannal, akitől húsz méter választja el őket. Az alkalmazottak csak ritkán érintkeznek más emeleten vagy más épületben dolgozó kollégákkal, sőt, ha a két ember közti távolság eléri a 40-50 métert, úgy megritkul köztük a kommunikáció, mintha két, különböző városban vagy országban dolgoznának. Pedig azt gondolhatnánk, hogy az internet elterjedése felszámolta a „ha nem látom, nem is tudok róla” effektust, de a kutatási eredmények mást mutatnak. David Krackhardt, a Carnegie Mellon Egyetem professzora és Ben Waber, a Sociometric Solutions vezérigazgatója például kimutatta, hogy az egy emeleten dolgozó és különösen az egymáshoz közel ülő emberek között mindmáig sokkal gyakoribb a napi szintű kommunikáció minden formája (e-mail, szöveges üzenet, közösségi média). Az Allen-görbének közvetlen implikációi vannak a seggfejkezelés szempontjából: ha a „házi” seggfejet sikerül áttranszportálni egy másik épületbe vagy akár csak öt-tíz méterrel arrébb tolni, máris enyhül a kín és csökken a fertőzésveszély. A fent említett kutatás másik tanulsága pedig az, hogy amikor a kibírhatatlan professzor ráharapott az egyetemi adminisztrátorok „mézesmadzagjára” és áttette székhelyét a város másik felébe, az ugyanolyan hatásos volt, mintha elzavarták volna külföldre. Ha pedig a kollégánkat nem tudjuk áthelyezni, megmozdulhatunk mi magunk: rengeteget segíthet, ha másik emeletre vagy más épületbe költözünk, azaz fizikailag épp csak egy kicsivel távolabb vagyunk a mérgező személytől.

Dr. Michael Housman „munkaerő-tudós” és kollégái a „bukógát effektust” tanulmányozták, amely akkor érvényesül, ha különböző típusú alkalmazottak ülnek egymás közelében. A kutatók egy technológiai mamutcég kétezer dolgozóját figyelték két éven át, és, amint azt Housman 2016-ban a Fast Company magazinnak elmondta, felfedezték a „toxikus sűrűség” effektust. Hasonló eredményre jutottak, mint azok a kutatók, akik kimutatták, hogy a bunkóságot el lehet kapni, mint a náthát: kiderült, hogy ha valaki egy destruktív gyökér közelében ül, az fokozza a fertőzésveszélyt. Housman szavait idézve: „Ha a »gyújtópontban« lévő munkás 7-8 méteres körzetébe beteszünk egy toxikus hatású munkást, több mint megduplázódik (egészen pontosan 112,5 százalékkal nő) annak esélye, hogy a »gyújtóponti« munkás is toxikussá válik.” Housman még arra is rájött, hogy ha az ember fertőző seggfejekkel van körülvéve, annak akár elbocsátás is lehet a vége: „Azokat, akik olyan területen ülnek, ahol magas a toxikus munkatársak »népsűrűsége«, 150 százalékkal gyakrabban bocsátják el toxikus viselkedés miatt.”

A „védekező célú távolságtartás” taktikája nyilvános helyeken, értekezleteken is működik. Ha moziban, étteremben, buszon, repülőn bunkó, netán „elázott” gyökerek mellé kerül, mozgasson meg minden követ, hogy eltávolodhasson tőlük és ne zargathassák! Ha távolabb helyezkedik az ismert seggfejektől, könnyebben átvészelheti a társas összejöveteleket, a politikai adománygyűjtő esteket, valamint a különféle megbeszéléseket, legyen szó önkéntes szervezetről, munkahelyről vagy bármi másról. Tavaly találkoztam egy fanyar humorú, elbűvölő stílusú mérnökkel, aki roppant büszke volt rá, hogy túlélte az Apple-nél lehúzott tizenöt, kőkemény évet. A sikere egyik titka az volt, hogy távol tartotta magát a néhai Steve Jobstól. Megtudtam tőle azt is, hogy Jobs valóban „puhult” ugyan egy kicsit, ahogy telt-múlt az idő, de az, hogy az emberek nem szívesen lifteztek vele együtt, nem csupán mítosz. Emberünk maga is kínosan kerülte az ilyen találkozásokat, mert tudta, hogy „kihallgatás” és/vagy hetekig, hónapokig tartó masszív túlórázás lehet a vége. Elmondta továbbá, hogy ha a teamjüknek Jobsszal volt megbeszélése, ő sosem ült a vezér közelébe, mert „minél közelebb ült az ember Jobshoz, annál nagyobb eséllyel történt vele valami”.

„Kitérő” stratégiák

Persze, van, amikor a seggfejekkel folytatott interakció elkerülhetetlen. De ha az ember körültekintő, valamint egy kicsit trükkös, korlátozhatja a „méreganyagnak” való kitettség gyakoriságát és időtartamát. Erre derített fényt Pamela Lutgen-Sandvik (Észak-dakotai Állami Egyetem) a munkahelyi terrorról szóló tanulmányaiban. A Pam által megkérdezett áldozatok „kitérésnek” nevezték ezt a módszert, amelyet sokan „már-már művészi tökélyre fejlesztettek”.

Egy sporthorgászati kellékeket forgalmazó cég alelnöke például üvegkalitkában dolgozott, „direkt azért, hogy a cégtulajdonos állandóan szemmel tarthassa”. A hölgy elmondása szerint a szóban forgó tulaj „napi rendszerességgel üvöltözött, méghozzá úgy, hogy kidagadtak a homlokán az erek, továbbá az ottlétem alatt minden áldott nap, egész álló nap fröcsögve, ujjal mutogatva fenyegetett mindenkit, aki az útjába került.” Az alelnöknő úgy korlátozta a saját kitettségét, hogy a lehető legtöbbet volt házon kívül: „Az ember idővel megtanulja, hogy jobb, ha nincs bent túl sokat a munkahelyén. Inkább szervez magának mindenféle megbeszéléseket, és egyszerűen nem ér rá az irodában időzni.”

A kitérő stratégiák különösen a hosszú távú „balsors” kezelése szempontjából hasznosak. Nekem személy szerint sokat segítettek az efféle módszerek, annyi szent! Ugyanis évekig össze voltam zárva egy kolléganővel, akit gonosznak és nárcisztikusnak tartottam. Rosszullét környékezett, ha részt kellett vennem egy általa vezetett értekezleten, a négyszemközti társalgás pedig még fájdalmasabb volt. A nő ugyanis annyira csak magával törődött, hogy – erre egyik professzortársam figyelt föl – az informális beszélgetések során előbb mindig a másik dolgairól érdeklődött, de többnyire két percig sem bírta ki, hogy ne terelje a szót az ő számos csodálatos erényére.

Életemben nem láttam olyan embert, aki annyit hencegett volna, mint az a nő! Taszított, hogy folyton azt kell hallgatnom, milyen nagyhatalmú ember ő, milyen fontos embereket ismer, milyen termékeny, magas impakt faktorú szerző és általában véve mennyivel magasabb rendű nálunk, többieknél. Véleményem szerint a hölgy mindemellett világklasszis módon áskálódott is embertársai ellen: könyörtelenül lekicsinyelte, leszólta, fúrta a vetélytársait, bírálóit és mindazokat, akikről úgy gondolta, hogy veszélyeztethetik a presztízsét, illetve a pozícióját. Megtettem, ami tőlem telt, hogy kikerüljem a rettenetes négyszemközti „dumapartikat”, valamint az értekezleteket is, ahol ő elnökölt. De sajnos nem mindig tudtam kitérni az útjából.

Az ilyen esetekre is kitaláltam valamit: ha már tényleg rosszul voltam a viselkedésétől (azaz tengeribetegséget idéző émelygés lett úrrá rajtam) vagy éreztem, hogy mindjárt robbanok, sokszor idő előtt otthagytam az értekezleteket. (Erre legalább hússzor került sor.) Ilyenkor nem adtam magyarázatot a távozásomra, mert úgy véltem, még mindig jobb, ha nem mondok semmit, mint ha hazudnék. Idővel megtudtam, hogy más kollégák is hasonló taktikához folyamodtak: például volt, aki úgy mérsékelte a „méreganyag-bevitelt”, hogy késett a nő által vezetett megbeszélésekről. Én erre nem tudtam rászánni magam, mert az anyukám belém nevelte a kényszeres pontosságot. (Pedig nem mindig ez a legjobb stratégia.) Ezért inkább idő előtt távoztam, hogy megőrizzem az ép eszemet.

Lassítsuk a ritmust!

A seggfejek kezelése sokszor ahhoz hasonlítható, amikor kiskutya kerül a házhoz, és rágcsálni kezdi a drága pénzen vett új cipőnket. A kutyus ugyanis nem retorzióként éli meg, ha rádörrenünk, hogy „Nem!”, sőt, kifejezetten tetszik neki, hogy ráirányul a figyelem. Ezért az ingerült óbégatásunkkal csak további rosszalkodásra buzdítjuk az aranyos kis jószágot, és mire kettőt pislognánk, már szét is rágta a 400 dolláros szemüvegünket meg a tollunkat, amiből a bézs színű szőnyegre fröccsent a fekete tinta. (Az én Bugsy kutyám legalábbis ezt művelte velem…) A seggfejek egy része is így működik, mert örömét leli a másik ember fájdalmában. Az ő torz elméjük „örömközpontja” akkor borul fényárba, ha a ténykedésük erős reakciót vált ki önből. (Ez a reakció lehet alázatos nyalizás, terjengős szabadkozás, reszkető félelem, könnyek, harag vagy egy órán keresztül, nagy műgonddal fogalmazott e-mail, amelyben a seggfej által kreált képzeletbeli vészhelyzetre reagál.)

Benjamin Lahey, a Chicagói Egyetem pszichológusa és kollégái agyszkennerrel vizsgáltak olyan kamaszokat, akiknél „agresszív viselkedési zavarok” jelentkeztek (pl. lopás, hazudozás, vandálkodás, társaik terrorizálása), valamint egy kontrollcsoportot, amely hozzájuk hasonló, de ilyen jeleket nem mutató gyerekekből állt. Amikor a kutatók olyan képeket mutattak, amelyeken valaki fizikai fájdalmat élt át (például a lábujjára esett a kalapács), az agresszív kamaszok örömérzésért felelős agyterülete „kigyulladt”. (A kontrollcsoportba tartozó gyerekeknél ez nem történt meg.) Lahey 2008-ban a National Geographicnak elmondta: „Véleményünk szerint ez azt jelenti, hogy szívesen néznek fájdalmat átélő embereket, és pozitív megerősítést kapnak, ha terrorizálnak másokat vagy agresszíven viselkednek velük.”

A kutatók hangsúlyozzák, hogy eredményeik nem perdöntőek, de a jelek arra mutatnak, hogy efféle perverz örömökre „hajtanak” az internetes trollok is. Jessamyn West, a veterán online közösségszervező 2016-ban így nyilatkozott a Guardiannek: „A trollkodás az olyan emberek műfaja, akik küldetésüknek tekintik, hogy kipuhatolják mások gyenge pontjait, majd megnyomják a megfelelő gombokat.” Ugyanez áll a társaikat iskolaudvaron, munkahelyen terrorizáló alakokra: ami a másiknak szemmel láthatóan fájdalmat okoz, abban ők örömüket lelik, és ha kiprovokálják a fájdalmat jelző reakciót, azt megerősítésnek veszik, hogy máskor is érdemes kínozniuk az illetőt.

A mint a 3. fejezetben már említettem, sokszor az a legjobb, ha tudomást sem veszünk az efféle seggfejekről vagy megszakítjuk velük a kapcsolatot – csakhogy ez, sajnos, nem mindig lehetséges. De ha megtaláljuk a módját, hogy amennyire lehet, lassítsuk a kínzóinkkal folytatott interakciók ritmusát és késleltessük vagy akár meg is tagadjuk tőlük a megerősítést, az nagyban megkönnyítheti a gyökerek elviselését, sőt, akár „megjavítását”. Egy egykori doktorandusz, akinek megkeserítette az életét az agresszív, temperamentumos, irracionálisan sokat követelő témavezetője, elmondta nekem, miként vészelte át a nehéz éveket: úgy, hogy különböző „lassító” praktikákkal csökkentette a feszültséget. Ha a témavezetője e-mailben „alázta” vagy képtelen időpontokban (például éjjel kettőkor) rátelefonált, hogy handabandázva „kritizálja”, a lány eleinte fölpattant, és rögtön válaszolt az üzenetre vagy fölvette a telefont. Ennek azonban újabb „szívatás” lett a vége, mert a témavezető megkapta a figyelmet, amire vágyott, és rögzült benne a rossz viselkedésminta. Ugyanaz történt vele, mint a Lahey professzor kísérletében részt vevő agresszív tinédzserekkel: kigyulladt az agyában az „örömközpont”. A doktorandusz lány az évek során megtanult lassabban reagálni: órák, később napok, sőt, néha hetek teltek el, mire vissza-e-mailezett a témavezetőnek. Ha a férfi goromba, sértő levelekkel bombázta, várt két-három napot, és egy ültében olvasta el az összeset, majd egyetlen, kimért üzenetben válaszolt rájuk. A témavezető idővel visszavett az agresszivitásából, valamint egyre kevesebb e-mailt írt, és egyre ritkábban telefonált, pláne szalonképtelen időpontokban.

A késleltetett reakcióknak más előnye is volt. Doktoranduszunk ugyanis időt nyert ahhoz, hogy lehiggadjon, és ellen tudott állni a kísértésnek, hogy hasonlóan undok választ adjon. Így megkímélte magát az eszkalálódó sértegetés, vádaskodás ördögi körétől. A személyes találkozások ütemezéséhez is hasonló taktikát választott: szép lassan, kitartó munkával „beidomította” a témavezetőjét, hogy ne hetenként, hanem csak kéthetenként, majd havonta tartsanak konzultációt. A hölgy, aki immár egy magas presztízsű egyetem státusban lévő professzora, határozottan úgy gondolja, hogy soha nem készült volna el a disszertációja, soha nem talált volna ilyen remek állást, sőt, az épelméjűsége is veszélyben forgott volna, ha nem alkalmaz számos efféle trükköt az „agyilag zokni” témavezetője kordában tartására. A „ritmusmódszer” mindenkin segíthet, akinek efféle „élvhajhász mikromenedzserek” keserítik az életét.