„És mikor a szerelvény zsúfolt, akkor szinte mindig némaság van” – Részlet James Baldwin Ha a Beale utca mesélni tudna című regényéből

Ott feküdtem – tökéletesen éberen; és nagyon féltem. Juttass ki innen.

Eszembe jutottak azok a nők, akiket ismertem ugyan, de alig néztem meg őket, akik megrémisztettek: mert tudták, hogyan használják a testüket, ha el akarnak érni valamit. Kezdtem felfogni, hogy az ilyen nőkről alkotott ítéletemnek nagyon kevés köze volt az erkölcshöz. (És most kezdtem ennek a szónak a jelentésén gondolkozni.) Azért ítéltem így, mert úgy éreztem, nagyon keveset akarnak. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen alacsony árért áruljam magamat.

De magasabb árért? Fonnyért? Aztán elaludtam; egy időre; és aztán fölébredtem. Mindenem fájt. Ránéztem az órára, és rájöttem, hogy hamarosan kelhetek fel, és mehetek dolgozni, hacsak nem jelentek beteget. De nem jelenthettem beteget.

Felöltöztem, és kimentem a konyhába, hogy igyak egy teát a mamával. Joseph és Ernestine már elment. A mama meg én szinte teljes csöndben kortyoltuk a teánkat. Valami körbe-körbe-körbeforgott a fejemben: nem tudtam megszólalni.

Lementem az utcára. Kicsivel múlt nyolc óra. Jártam ezeken a reggeli utcákon: ezek az utcák soha nem üresek. Elmentem a sarkon a vak öregember előtt. Talán egész életemben láttam. De az életén most tűnődtem el először. Volt vagy négy gyerek, narkósok, a sarkon álltak és beszélgettek. Néhány nő munkába rohant. Próbáltam olvasni az arcukban. Néhány nő most jutott végre egy kis nyugalomhoz, és a sugárút felé tartottak, a bútorozott szobáikba. Minden mellékutcán magas halmokban állt a szemét, és magas halmokban állt a szemét a sugárúton is, minden lépcső előtt. Arra gondoltam, ha már a seggem árulom, nem itt fönt fogom megpróbálni. Az pont olyan lenne, mint padlót súrolni, csak sokkal fájdalmasabb. De igazán arra gondoltam, tudom, hogy amíg a baba meg nem érkezik, nem csinálhatom, de ha Fonny addig sem jön ki, akkor lehet, hogy meg kell próbálnom. Lehet, hogy jobb lesz felkészülni. De valami más is megfordult a fejemben, és tudtam, hogy egyelőre nem lesz bátorságom szembenézni vele.

Felkészülni, de hogyan? Lementem a lépcsőn, átfurakodtam a forgókaron, és megálltam a többiekkel együtt a metró peronján. Mikor megjött a metró, befurakodtam, a többiekkel együtt, és nekidőltem egy kapaszkodónak, miközben a többiek lehelete és szaga felém hömpölygött. A homlokomra kiült a hideg veríték, kezdett csöpögni a hónaljamon és a hátamon is. Korábban nem gondoltam rá, mert tudtam, hogy gyakorlatilag az utolsó pillanatig dolgoznom kell; de most tűnődni kezdtem, hogy ha nagyobb és émelygősebb leszek, hogy fogok egyáltalán eljutni a munkába. Ha elájulnék, ezek az emberek, miközben fölszállnak és leszállnak, egyszerűen agyontaposnának a babával együtt. Számítunk rád – Fonny számít rád – Fonny rád számít, hogy a világra hozod biztonságban, egészségesen. Szorosabban markoltam a fehér korlátot. Dideregtem és reszkettem.

„Mikor megjött a metró, befurakodtam, a többiekkel együtt, és nekidőltem egy kapaszkodónak, miközben a többiek lehelete és szaga felém hömpölygött.” / Fotó: pxhere.com

Körülnéztem a kocsiban. Kicsit olyan volt, mint azok a rajzok, amiket a rabszolgahajókról láttam. Persze a rabszolgahajókon nem volt újság, nem volt még rá szükség; de ami a teret illeti (és talán ami a szándékot), az elv pontosan ugyanaz. Egy súlyos férfi, akinek fűszeresmártás- és fogkrémszaga volt, súlyosan az arcomba lélegzett. Nem az ő hibája, hogy lélegeznie kell, vagy hogy az arcom ott van. A teste is a testemhez préselődött, nagyon erősen, de ez nem jelentette azt, hogy erőszakra gondol, vagy egyáltalán rám gondol. Valószínűleg csak azon tűnődött – és azt is csak homályosan –, hogy hogyan él túl még egy napot a munkahelyén. Látni meg határozottan nem látott.

És mikor a szerelvény zsúfolt – hacsak nem olyan emberekkel van tele, akik ismerik egymást, mondjuk, kirándulni mennek –, akkor szinte mindig némaság van. Mintha mindenki visszafojtaná a lélegzetét, várná, hogy kijusson onnan. Ahányszor a metró befut egy állomásra, és néhányan arrébb tolnak, hogy leszállhassanak – mint most is például ez a férfi, akinek fűszeresmártás- és fogkrémszaga volt –, mintha egy nagy sóhajtás szállna fel; amit azonnal elnyomnak azok, akik felszállnak. Most egy csomagot cipelő szőke lány lehelte az arcomba a másnaposságát. Jött az állomásom, leszálltam, felmentem a lépcsőn, át az utcán. Bementem a szolgálati bejáraton, és blokkoltam, letettem az utcai ruháimat, és kimentem a pultomhoz. Kicsit elkéstem az osztályról, de időben érkeztem.

Az osztály igazgatója – egy fehér fiú, fiatal, elég rendes – álszigorú tekintettel nézett rám, ahogy elsiettem mellette a helyemre.

Nem csak idős fehér hölgyek jönnek a pultomhoz, hogy megszagolják a kézfejemet. Fekete csávó csak nagy ritkán jön egy ilyen pult közelébe, de ha, vagy amikor mégis, a szándéka gyakran sokkal nagyvonalúbb, és mindig pontosabb. Egy fekete csávó számára közelről talán a kiszolgáltatott kishúgára hasonlítok, tényleg. Nem akarja látni, hogy kurva lesz belőlem. És talán néhány fekete csávó közelebb jön, csak hogy belenézzen a szemembe, csak hogy hallja a hangomat, megnézze, mi történik. És soha nem szagolgatják a kézfejemet: egy fekete csávó odanyújtja a saját kezét, és lespricceled, és akkor odaemeli a kézfejét a saját orrlikához. És nem fárad azzal, hogy eljátssza, hogy parfümöt jött vásárolni. Néha igen: parfümöt vásárol; legtöbbször nem. Néha a keze, amit elvett az orrlikától, titkos ökölbe szorul, és ezzel az imával, üdvözléssel távozik is. De egy fehér férfi a te kezedet emeli az orrlikához, és ott is tartja. Mindenkit úgy figyeltem, egész nap, hogy közben a fejemben körbe-körbe-körbefordult valami. Ernestine eljött értem este. Azt mondta, megtalálták Mrs. Rogerst, Santurce-ban van, Peurto Ricóban; és valamelyikünknek oda kellene mennie.

– Haywarddal?

– Nem. Haywardnak Bell-lel kell foglalkoznia, meg a főügyésszel. Mindegy, beláthatod, hogy Hayward soksok okból kifolyólag nem mehet. Megvádolnák, hogy megfélemlíti a tanút.

– De hát ők pont ez csinálják…

– Tish – a Nyolcadik sugárúton mentünk éppen –, a kisbabád szavazókorú lenne, mire ezt bebizonyítjuk.

– Metróval menjünk vagy busszal?

– Leülünk valahol, amíg ez a csúcsforgalom le nem megy. Nekünk most amúgy is beszélnünk kell, mielőtt a mamával meg a papával beszélünk. Ők még nem tudják. Nem beszéltem még velük.

És rájövök, hogy Ernestine mennyire szeret, és ugyanakkor az is eszembe jut, hogy csak négy évvel idősebb nálam.