Karl Ove Knausgård csak jó ember akart lenni

Knausgård szerint a Harcom-kötetek (Halál, Szerelem, Játék, Élet, Álmok, Harcok) valójában regényesített életrajzok, az irodalomnak pedig „a fájdalmat és a félelmet kell megragadnia, és könyörtelennek kell lennie”. Írás közben „többé-kevésbé bűnösnek” érzi magát, de azt is tudja, hogy „nem vagy igazi író, amíg nincsenek ellenségeid”. A Harcom-saga magyarul egy északnorvég halászfaluban folytatódik, ahová az író-főhős tizennyolc éves korában érkezett meg, hogy egy évig képesítés nélküli helyettesítő tanárként dolgozzon a helyi általános iskolában. Valójában azonban teljesen más céljai voltak: hogy írjon, és elveszítse végre a szüzességét.  

Knausgård neve már jóval az első Harcom-regény előtt sem volt ismeretlen Norvégiában. Szépírói debütálása, az Ute av verden (A világon kívül) 1998-ban elnyerte a Norvég Kritikusok Díját, és már évekkel azelőtt egy mindenki által ismert könyvben talált inspirációt: az En tid for alt (Mindent a maga idejében) című regényében a Bibliát értelmezte újra, és Isten haláláról, valamint az angyalok eltűnéséről írt.

A Mein Kampf (Harcom) egy íróbarátjával, a norvég Geir Angell Øygarden folytatott beszélgetés közben került szóba, és tökéletesen passzolt a készülő regényfolyamhoz, amelynek addig olyan munkacímei voltak, mint Argentína vagy Papagájpark.

„Amikor elkezdtem a Harcomat, rendkívül frusztrált az életem és az írás. Valami fenségeset és nagyszabásút akartam alkotni, mint a Hamlet vagy a Moby Dick, de ott találtam magam ebben a jelentéktelen életben – vigyáztam a gyerekekre, pelenkát cseréltem, vitatkoztam a feleségemmel, és képtelen voltam bármit is írni. Ezért aztán elkezdtem írni erről az egészről. Közben rájöttem, hogy ez is anyag, nem tetszett ugyan, de legalább valami volt. Ha Hölderlint vagy Celant olvasol, és csodálod, amit csinálnak, a pelenkacseréről írni nagyon szégyenletes, nélkülöz minden méltóságot. De aztán épp ez lett a lényeg.”

A kép forrása

Miután befejezte az első és a második könyvet, norvég kiadójának vezetője azzal az ötlettel állt elő, hogy írhatna belőlük még tízet, így minden hónapra jutna egy. Mivel ez a gyakorlatban megvalósíthatatlan lett volna, végül hat kötetben állapodtak meg, a Harcom pedig regényből művészeti projektté lépett elő, és valóságos irodalmi celebbé tette alkotóját. „El kellett rejtenem magam elől, hogy mennyit tudnak rólam mások.” Knausgård reflektorfénybe állította a hétköznapit, a banálist, nem félt megmutatni az unalmat, és élete legszégyenteljesebb, legkellemetlenebb pillanatait sem hallgatta el. „Én csak bemutatom az életet. Lehet, hogy rosszul élem a sajátom, de ettől biztosan sokkal érdekesebb lesz írni róla, mintha jól élném.” A Harcom-regényekben jól megfér egymás mellett a házimunka és Edvard Munch, a titkos kamaszkori vágyak és egy négyszáz oldalas esszé Hitlerről. „Azt akartam látni, meddig lehet elmerészkedni a realizmussal, mielőtt olvashatatlanná válik.”

„Mialatt a hat könyvet írtam, végig úgy éreztem, hogy ez nem jó irodalom. Ami szerintem jó, az az első regény legelső öt oldala, az elmélkedés a halálról. Amikor megjelentettük az első könyvet, a szerkesztőm megkért, hogy húzzam ki ezeket az oldalakat, mert annyira különböztek a többitől, és igaza volt – még mindig igaza van –, sokkal jobb lett volna úgy, de kellett, hogy legyen a könyvben egy rész, ami jól van megírva. Heteket töltöttem azzal a szakasszal, és úgy gondolom, modernista, magas minőségű próza. A könyv többi része nem az én színvonalam.”

Knausgård polifón regényfolyamának központi témája és problémája az apa figurája, öröksége és hiánya, fizikai és metafizikai síkon egyaránt.  „Az apám változik a regényben, mert ő is változott az életem során. És még mindig változik.  (…) Néha azt gondolom, hogy ha van élet a halál után, ha van pokol, akkor ő ott vár rám. Nem tudok szabadulni ettől a gondolattól.”

Pedig Knausgård épp a poklot próbálta elkerülni, vagyis azt, hogy felnőttkorára olyanná váljon, mint a fiait rettegésben tartó, a közösség megbecsült tagjából alkoholistává züllő édesapja. Nemcsak azért, hogy levetkőzze az apai örökséget, hanem azért is, hogy az lehessen, ami gyerekkora óta lenni akar: jó ember.

„Mindig azt gondoltam, jó vagyok. Mások változatából megdöbbentő volt felfedezni, hogy kegyetlen vagyok, hanyag és hiányzik belőlem az empátia. De próbálok olyan jó lenni, amennyire csak tudok. Ez nem vicc. Ez az igazság. És az írás nagyon is menekülés mindentől, egy hely, ahol szabad lehetek. Van benne valami könyörtelen, valami romboló.”

A kép forrása

Knausgård számára nem azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy már a Halállal szétrombolta a családi idill illúzióját, hanem hogy a Harcom egy erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető projekt, vagyis miközben írta, nem volt jó ember. Ennek pedig a család apai ága hangot is adott. Nagybátyja 2011-ben kiadott egy nyilatkozatot, amiben arra kérte unokaöccsét, hogy képzelje magát a rokonok helyébe, és gondolkodjon el azon, ő hogyan reagálna hasonló esetben, a Klassekampen nevű oslói újságban pedig további tizennégy rokon publikált nyílt levelet.

Bár a hatodik könyv utolsó mondatában arról írt, boldog, amiért már nem író többé, a Harcom után sem hagyott fel az írással. Publikált többek közt egy beszélgetőkönyvet, amelyben a svéd írókollégájával, Fredrik Ekelunddal beszélget a futballról a 2014-es brazil világbajnokság alatt (Hjemme – Borte, Otthon-Idegenben), valamint megjelentette az Évszak Enciklopédiát (Årstid encyklopedienII), amelyben tárgyakon és jelenségeken keresztül mutatja be az életet negyedik gyermekének, Annénak, hogy bebizonyítsa neki: „Az élet lehet hihetetlenül kemény, lehet hihetetlenül bonyolult, de élni mindig érdemes.”

Völgyi Lujza

A cikk eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2019/2-es számában jelent meg.