Megy a világ

Kiadó: Magvető Kiadó
ISBN: 9789631430738
Megjelenés: 2013-03-20 00:00:00

Megy a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövidtörténet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél. A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvatr, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes, csillapíthatatlan érdeklődése és figyelme az <>emberi táj iránt. Hogy ,,egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik." A bölcseleti téteket, egzisztenciális kérdéseket fanyar-felszabadító, önmagával is kíméletlen iróniával ellensúlyozva, Krasznahorkai a távolit hozza közel, az univerzálisban az egyszerit csillantja fel, és ahogy olvassuk az írásokat, kirajzolódik saját létezésünk egyetemes mélysége is: ,,hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége - meg persze mind efölött a melankólia pusztító gyöngédsége, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek a szívtelen, józan, jéghideg messzeségben van."
Részlet a kötetből
Legkésőbb Torinóban Jó száz évvel ezelőtt, 1889 egy maihoz hasonló napján Torinóban Friedrich Nietzsche kilép a Via Carlo Alberto hatos számú házának kapuján, talán hogy sétáljon egyet, talán a postára, a leveleiért. Nem messze, vagy akkor már nagyon is messze tőle, egy konfliskocsis úgymond! csökönyös lovával bajlódik. Hiába noszogatja, a ló nem mozdul, mire a kocsis Giuseppe? Carlo? Ettore? elveszíti a türelmét, és ostorával verni kezdi az állatot. Nietzsche a föltehető csődülethez ér, s a dühtől nyilván már tajtékzó kocsis kegyetlen színjátéka ezzel be is fejeződik. Az óriás termetű, dús bajuszú úr ugyanis a nézők alig titkolt derültségére váratlanul a kocsishoz ugrik, és zokogva a ló nyakába borul. Házigazdája viszi haza, két napig mozdulatlanul és némán fekszik egy heverőn, még kimondja a kötelező utolsó szavakat (Mutter, ich bin dumm), aztán szelíd háborodottként anyja s nővére felügyelete alatt még tíz évig él. Hogy mi lett a lóval, nem tudjuk. Ez az amúgy rendkívül kétséges hitelű történet az ilyenkor elvárható természetes önkénnyel mégiscsak hitelt adva neki mint az értelem drámájának modellje különös élességgel világítja be szellemünk végjátékát. Az eleven filozófia ördögi sztárja, az úgynevezett egyetemes emberi igazságok káprázatos ellenfele, a részvétre, a megbocsátásra, a jóságra és az együttérzésre már-már elfúlva nemet mondó, utánozhatatlan bajnok a vert ló nyakában? Megbocsáthatatlanul közönséges, de szükségszerű fordulattal élve: hogyhogy nem a kocsiséban?