GRECSÓ KRISZTIÁN

Lányos apa


Kiadó: Magvető Kiadó
ISBN: 9789631442588
Megjelenés: 2023-02-14 00:00:00
méret: 197 mm x 125 mm x 30 mm
vásárlás ►
Családi történetek olvashatók ebben a könyvben: a szülőkről, akik nevelnek minket, vagy épp a szülőkről, akikké válhatunk. Hogyan határozzák meg a saját gyerekkorunk történetei a felnőttkori választásainkat? Meg lehet-e szakítani a rossz mintákat, meg lehet-e őrizni a jókat? Hogyan lehet érvényesen elmesélni, mekkora boldogság - minden nehézség ellenére - apává válni?

Grecsó Krisztián történetei mindig egy apróságból indulnak - legyen az egy játszótéri séta a kislányával vagy egy kamaszkori emlék -, ám rendre olyan távlatot keresnek, amelynek segítségével nemcsak a szerző, de az olvasó is megértheti saját sorskérdéseit. A nehéz témák elmesélésén is átüt a derű, a boldogság keresése, amely minden ellenkező híresztelés ellenére nagyon bonyolult állapot.


A LEGNAGYOBB KALAND AZ ÉLETBEN – BESZÉLGETÉS GRECSÓ KRISZTIÁNNAL

Az önéletrajziság és a személyesség írásaid fontos eleme volt eddig is, a Lányos apában ez még hatványozottabb lesz: nem csak anyag, hanem forma és keret is. Mintha egy folyamatos tükörbe nézés lenne a könyv, amelyben az apa néz vissza az egykori fiúra. Milyen írói és emberi tapasztalat ez a találkozás?

Akár úgy is lehet nézni, hogy az autográf, skandináv prózadivattal tartok, ha nem lenne ott a Lányos apa mögött a teljes életművem. A Mellettem elférsz óta ezt írom, ezt csinálom. A származás, a múlt, a családi erőterek örvényeit kutatom elszántan most is, csak ebben a kötetben az általános múlt idő néha átvált jelen, sőt jövő időbe. Ami nem jelenti azt, hogy szűkebb mezőn néznénk körbe, sőt, a régi módszereim is megmaradtak. A Lányos apa három ciklusából egy a Nők Lapjából ismert sorozat, a másik két ciklus körbeöleli a gyermek/szülő-napló vallomásos részeit, ahogy ez a valóságban is történik. Hiszen a gyerekvállalás nem privát ügy, az egész családot érinti, az anyákból nagyszülő lesz, a testvérekből nagybácsi, megváltoznak a fontossági sorrendek, az erőviszonyok, minden. Ahogy a „féltékeny” öcsém mondta, már nem ő a legkisebb Grecsó. 

A lélekkel dolgozol, ahogy az egyik szövegedben írod. A könyv lapjain a régebbi és a mostani énedet is megismerhetjük: miben látod a legnagyobb különbséget a lélek vonatkozásában? Másképp tekintesz a könyvben említett sorssémákra?

Azt az elemi játékot játszom, hogy belenézek a gyerekkorom tükrébe, és ezt a tükröt a lányom tartja elém. Ezt minden szülő megéli, és egyszerre felemelő, félelmetes és bizsergető lehet. Súlyos évtizedek, kiirthatatlan rutinok, ösztönök tánca ez, a lélekmunka többsége tudattalan. Akárhogy is nézem, pszichológiai szempontból is a legnagyobb kaland az életben, apám újra él bennem, mióta apa vagyok, és ki tudja, hogy meddig lehet belenézni ebbe a tükörbe tükröződő tükörbe.

Mintha a jóról, a boldogságról, a teljességről nehezebb lenne írni, vagy talán csak megszoktuk, hogy a rosszról, a hiányról és a fájdalomról olvassunk? Öröm és nevetés esetén mik az elbeszélés nehézségei?

Ezt már a Valami népiben is próbálgattam, bár ott a Boldogságtörténetek ciklus valójában szomorkás, embert próbáló novellaszeletekből áll. Itt viszont valódi örömekre, energiákra csodálkozom rá. Általában is nehezebb a normalitás kerékvágásában maradni. Már a Verában is az volt az egyik legnagyobb kihívás számomra, hogy rendes, szerető családot rajzoljak Vera köré, és ne menjek el a könnyebb útra, a harsány deviancia felé. Itt kicsit más a helyzet, a Lányos apában az volt a legnagyobb kihívás, hogy ne legyek szirupos. Egyébként is érzelgős ember vagyok, könnyen meghatódom, és nyilván ezen a romantikus szűrőn engedem át azt is, amiről írok. Korábban sokkal jobban óvakodtam ettől, mára megbékéltem magammal, írói, magánéleti értelemben is, ez vagyok én.


Fotók: Faragó László

Hogyan képzeled el azt a pillanatot, amikor Grecsó Hanna olvassa majd ezt a könyvet?

Remélem, sok örömteli pillanata lesz és kevés árulásgesztust él majd át, miközben elolvassa. Logikus, hogy ez a sorozat, éppen az ő privát terei miatt, véges, hogy nem csinálhatok valóságshow-t az életéből, se senkiéből a családban. Amit eddig megírtam, az szerencsére egy nagy közös, emberi alapon áll. Ez neki is jó, védelmezi, eltakarja; és az olvasónak is, mert ráismerhet a saját szülői helyzeteire, amelyek úgy különlegesek és egyediek, hogy csupa ragyogó közhelyből állnak. Az anyaság, apaság paradoxona a legédesebb ellentmondások egyikére, a család szerkezetére hasonlít. A családban is mindenki főszereplő, ahogy minden gyerek a legszebb a világon.

A két legutóbbi könyved novellákból és kisprózákból épült fel; ha jól tudom most megint egy regényben vagy benne. Milyen most nagyepikában utazni?

Alakul valami, néha nagy lendülettel benne vagyok, máskor kidob az anyag. Annyit mondhatok, hogy ha a Valami népi a Pletykaanyu párkönyve volt, azt gondolta újra húsz év múlva, akkor ez a Mellettem elférsz folytatása lesz, azt írja szét és tovább tizenöt év távlatából.  

Szegő János





ANYÁM ÁLMA

Vele szerencsére nem úgy volt. Olyan sok sértett ember van, aki, ha az álmai közelébe kerül, meg is feledkezik róluk. Édesanyám közel öt évtizedig dédelgetett, tervezett, rajzolgatott egy vágyat, nem is olyan lehetetlenül nagy dolgot, sőt mai szemmel nézve kis híján hétköznapit, és mégis, amikor megvalósította, boldogabbnak láttam, mikor valaha.

Amikor ő kislány volt, a repülés még kevesek kiváltsága lehetett, egzotikus dolog, a becsekkolás nem a magány metaforája volt, idegenben vállalt munka, ingázás, egy fülledt bádogkarámban várva a kötelezően késő indulást, mint manapság.

Akkoriban az emberek felvették az ünneplőruhájukat, és a fedélzeten, a felhők takarásában lazacot és párolt spenótot tálaltak fel az utaskísérők. A repülés szabadság volt, a mi falunkból nézve az élet, valami más, nem az üvegházak permetgőzös valósága. A repülés azt jelentette, van hová menni, és hogy lehet.

Gyerekkoromban sokat emlegette az anyám, hogy ő majd egyszer. Ha mást nem is, de legalább repülni fog. Ha nem is lett táncosnő, és egyébként sem olyan lapokat osztott az élet, ahogy tervezte, de legalább ez az egy. Ezt nem adja fel, egyszer szeretné látni, ahogy a nap gátlástalanul ragyog, és a felhők, mint szellőző paplanok, nyújtóznak, úsznak. Mintha madártej lenne az ég mezeje.

Mire felnőttem, már alig emlegette a nagy álmot, talán kezdte elfogadni, hogy akkor ez sem történik meg, ennél sokkal nagyobb dolgokról mondott le, és sokkal többet tűrt annál, hogy ezért morgott volna. Talán ezért jutott eszembe, amikor úgy hozta a sors, és volt olyan kegyes az élet, hogy néhány hónapra a távolba szakadtam, hogy jöjjön ki utánam. Látogasson meg.

Berlinből vettem neki egy retúrjegyet, és üzentem, hogy várom. Tessék.

A távoli invitálás cudar dolog volt. Az öcsém Linzben tanult, nem segíthetett. És ez azt jelentette, hogy egyedül kellett felutaznia Pestre, több átszállással kibumlizni az egyik Ferihegyre, akkoriban még kettő volt, ott pultot találni, becsekkolni, onnan útlevél-, majd poggyászellenőrzésre menni, belül megtalálni a beszállókaput, amit vagy háromszor módosítanak indulás előtt. És persze Berlinben is egyedül kell csomagot kergetni, zöldfolyosót keresni, hiszen a fia csak az előtérben várhatja.

Az álmokhoz – szégyenkezve írok le ilyen banalitást – bátorság kell. Az álmok kényelmetlen dolgok, mert csak a rutin pihentet, minden más idegesítő és kusza. Anyámnak le kellett győznie az összes szorongását, elengedni minden otthoni normát. Akkoriban a bokrosi kutyatápgyárban dolgozott, gépsor mellett, és onnan nem volt szokás elmozdulni.

Mégis biztos voltam benne, meg fogja csinálni.

Hogy egy percet nem alszik majd előtte, és mégsem lesz fáradt. Hogy napokig az ujját tördeli az izgalomtól, és ahogy közeledik az utazás időpontja, egyre többször megbánja majd, hogy belement. De aztán sikerülni fog. Kérdez, küzd, mutogat. Éppen azért, mert végre nincsenek gyámok, ahogy olyan sokszor az életében. Nincsenek néha terhes segítők, okosak, akik mindig mindent jobban tudnak nála, akik megmondják, hogyan kell éreznie, mit kell szeretnie. Felnőtt életében először egyedül élhet meg valamit, parancsolgató segítők nélkül, akik megszabják az életét, és ezért hálát várnak tőle, hiszen ő egy falusi asszony, és örüljön, hogy szolgálhat, hogy várnak tőle valamit.

Élete nagy álmához olyan idegen dolgok vezettek, amiket soha nem próbált. Amiket nem ismert, idegen nyelvet nem beszél. Előtte tornyosult egy hálátlan világ, amelynek ismeretlenek a törvényei.

Úgy húzta ki a gurulós bőröndöt Schönefeld egyik fotocellás ajtaján, mintha csak átugrott volna Szentesre. Ragyogott a jogos büszkeségtől. Nem csak a repülés éteri élményétől, hanem hogy megcsinálta. A repülés is jó volt, szép, sőt még szebb, mint ahogy elképzelte, de volt az álomnak egy igazsága is. Hogy le tudta győzni önmagát, meg merte csinálni, el mert indulni. Az igazság a bátorságé volt, a nőé, akivé ezáltal lett. Soha olyan határozottnak és boldognak nem láttam, mint akkor. Nem lehetett vele ellenkezni, úgy tekerte a biciklit Berlin zajos utcáin, mintha mindig is ott bringázott volna. Picassót néztünk, végigvártuk a Reichstag előtt a kegyetlen sort. Olyanon is nevettünk, amin itthon nem mertünk volna. Olyanokat is kimondtunk, amiket előtte soha. Anyám egyedül volt, már bő egy éve gyászban, de először nem magára hagyottan, és ahogy vacsora közben mesélt magáról meg egy új szerelem lehetőségéről – emlékszem, nem ízlett neki a rukkola –, megértettem, hogy én is szabad vagyok, hogy nem muszáj, ahogy generációkon át olyan sokaknak, boldogtalannak lennem.

Rohan az idő

Hanna nem ismerte meg a kövér piros labdát. Pedig egészen sokáig volt nálunk kölcsönben, hogy azon nyújtsam viseltes gerincem, csak aztán a gazdája, a szenzációs költő, Kántor Péter visszakérte. Egészen felkavart, ahogy szórakozott vele. Péter nem él már, pedig járt volna neki még jócskán, de elvitte a gyilkos kór, a piros labda meg ott maradt a gyógytornateremben, ahová a költő is járt rehabilitációra, a „tornásznőnél”, ahogy Péter az egyik utolsó nagyversében hívta Zsuzsát. Most, hogy Hannával – bölcsi helyett – együtt botladozunk az életben, a lányom eljött velem gyógytornára is. És miközben én ügyetlenkedtem, ő vagy az öreg vizslával barátkozott, Bétát simogatta, nyaggatta, jutalmazta, vagy Péter különös hagyatékán nyújtózott. Nagyon ügyesen tartotta magát, elképesztő, mennyit javult az egyensúlyérzéke. Nagyobb is már, mint a labda, uralta az eszközt, élvezte a fölényét, hogy milyen ügyes, büszkén pillantott rám, figyelek-e, miket tud.

Tegnap még egy pöttöm, a labda feléig sem érő apróság volt, aki alig bírt az egyensúlyával, és nem csak azért imbolygott, mert a megtaszított gumigolyó visszapattant a faltól, de mert még minden mozdulat vadonatúj volt, semmi sem volt kipróbálva, minden először történt. Mikor múlt ez el? Mikor lett rutinos a járása, hogyan kezdett el futni, ugrálni, szökellni? Hogyan történt mindez? Mi végre szaladtunk el így, hiszen nyáron már hároméves, ősszel óvodába megy, és számonkér, ha nem értem. „Apa, bisztossan élted? Világosz? Hügyelsz?” Nem tudom, miért éppen ebben a pillanatban, Péter labdáján kezdtem el leltározni az életét, láttam magam előtt, ahogy zokog Dévény-terápián, aztán megtanul kúszni, és bevonatozik a falhoz rögzített franciaágy mögé, ahová nem tudunk utána menni, és hogy az istennek sem megy a mászás, pedig már réges-régen ideje lenne, és szinte egy időben jön a járással, hogy milyen óvatos, sőt bátortalan, ha mászni kell, megfontolt csúszdán, mászókán, mennyire ijedten mozdul. Most meg pimaszul kacag a bordásfal tetején, és kikéri magának, ha segíteni akarok.

Banális dolog hadakozni az idővel, értetlenkedni, mit művel, de a lányom látványos fejlődése, a mozdulatok nyelve, meg persze az elmúlás, hogy már nincs kinek visszaadni a piros labdát, úgy felkavart, hogy magamban mégis perlekedni kezdtem vele. Hiszen szinte még fel sem ocsúdtam az első csodálkozásaimból, és mindjárt meg kell értetnem a lányommal, hogy bizonyos szempontból véget ért a gondtalanság, hogy az ovi már kötelező lesz, és persze majd azt is, hogy ez van, ilyen rövid és gyors ez az egész, így pördül majd el a gyerekkora, és mire felfogjuk, hogy jó, már nincs belőle semmi, és jó esetben, ha kegyes az ég, marad apa után egy mosolygós piros labda, amin, ha fáj az ember háta, el lehet nyújtózni, és csak hitetlenkedni, meg keseregni, mikor ment el minden, hogy vágtatnak el ilyen kegyetlen kapkodással az évek.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631441550
Megjelenés: 2022-02-07
méret: 197 mm x 125 mm x 28 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631426496
Megjelenés: 2020-11-04
méret: 226 mm x 203 mm x 20 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631439915
Megjelenés: 2020-02-27
méret: 125 mm x 197 mm x 20 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631436686
Megjelenés: 2019-11-28
méret: 202 mm x 134 mm x 17 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789630998550
Megjelenés: 2019-09-25
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9631424492
Megjelenés: 2019-07-16
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631438291
Megjelenés: 2019-03-01
méret: 197 mm x 125 mm x 20 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631436815
Megjelenés: 2018-02-12
méret: 200 mm x 129 mm x 24 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631435986
Megjelenés: 2017-09-18
méret: 15 mm x 125 mm x 197 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631435566
Megjelenés: 2017-04-20
méret: 202 mm x 131 mm x 22 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631435528
Megjelenés: 2017-04-10
méret: 202 mm x 132 mm x 23 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631424492
Megjelenés: 2016-09-06
méret: 197 mm x 135 mm x 18 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631433708
Megjelenés: 2016-04-04
méret: 202 mm x 132 mm x 20 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631431766
Megjelenés: 2014-05-14
méret: 202 mm x 131 mm x 21 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789630976022
Megjelenés: 2013-09-27
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9631426021
Megjelenés: 2008-01-01
méret: 215 mm x 140 mm x 12 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9631424979
Megjelenés: 2006-01-01




Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2017-11-20 09:46:26

„sötét van nélküled / szemem ki sem nyitom”

Tovább
MINDENNAPI
2018-05-02 11:28:36

Anya csak egy van, könyv viszont számtalan – 9 könyv anyák napjára

Tovább
HÍREK
2020-02-26 09:32:27

Kihirdették az Aegon Irodalmi Díj 2020-as rövidlistáját

Tovább