Hálátlanok búcsúja
Kiadó: Magvető Kiadó
ISBN: 9789631432459
Megjelenés: 2015-03-25 16:15:00
méret: 115 mm x 185 mm
Jó, ha az olvasó felkészül, hogy Hevesi Judit költészete elsőre idegenül fog hatni rá.
Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire. Ha előzményeket kellene keresnem, Paul Celan hangját emlegetném, a kortárs magyar költészetben pedig talán Schein Gábor vagy G. István László költészete szolgálhatna kapcsolódási pontként.
A sorok mögött szinte felszívódó személyiség nem elsősorban megmutatkozni, hanem megérteni próbál. Feldolgozni a nemzedékeken át cipelt gyászt, szavakat találni a megnevezhetetlen veszteségre. "emlékeznem kell / de nem tudom kire" olvassuk az egyik vers felütésében.
Nincs ebben a kötetben szójáték, se szemkápráztató formatechnika, csak a tisztánlátás kényszere. Ezek a versek mindig ugyanazt kérdezik monoton makacssággal: vajon mennyit hozunk magunkkal a múlt örökségéből, és mennyit viszünk tovább. Nem próbálnak ironizálni, nem félnek a pátosztól, és bár sokszor légiesen anyagtalanok, soha nem könnyedek.
Ezek a versek egyáltalán nem kívánnak tetszeni. Annál többet akarnak.
Tóth Krisztina
György Péter: Az alapok
Hevesi Judit verseiről
A magától értetődőség összes lehetséges alternatívája eltűnt, elveszett, nem maradt semmi sem, ami kiszámítható, s ennek igazi kordokumentuma ez a költészet is. - A Litera bemutatjában Hevesi Judit verseit György Péter mutatja be az olvasóknak.
Aki a kortárs költők (köztük Hevesi Judit) verseit olvassa, s igyekszik nyomon követni a folytonosság és változás mintázatait, az hamar úgy járhat, mint én, tehát könnyen arra a belátásra juthat, hogy ez a szubkultúra fundamentális változások terepe és hírnöke.
Manapság, mifelénk a költészetből (is) rekonstruálható pontosan az a válság, amelyet nevezhetünk antropológiainak, kulturálisnak, amelynek centrumában bármiféle bizonyosság teljes elvesztésének túlélése áll. Egyszerre látjuk, hogy milyen is begyökerezettség (Simone Weil) nélkül élni, s látni, hogy annak hiánya is mily feledhető. Bizonyosság, annak elvesztése, a veszteség ténye, a hiány, és mindennek az eltűnése.
Amennyire én látom, minden költői rutin, legyen az a szerepre vonatkozó tudás, vagy a szövegformálás technikája (kéretik figyelembe venni, hogy írott szöveget fogyasztok, értelmezek, értek félre, de nem vagyok céhbeli irodalmár) egyszerűen elfogyott.
Hevesi Judit esetében annyiban vagyok biztos, hogy nem jókedvében, nem munka közben, munka gyanánt ír verseket, viszont kényszerből. Ez a kényszer nem a szerepformálásé – bár nyilvánvalóan ennek is eljön majd az ideje -, ellenben a kortárs világgal való szembesülés nyomán, úgy látom, rettenetes nyomásra adandó választ keresve.
Nehéz – nekem – arról beszélnem, ami egy másik nemzedéknek veszett el. Az ismerősség és idegenség összes viszonya, amelyben éltem, eltűnt, az a világ, amelyből én jöttem, örökre elveszett, de mindenesetre akkortájt nehezen kérdeztünk rá arra, hogy mi a fenét is csinálnánk itt, errefelé überhaupt – lévén épp kellemetlenségünk vagy kellemességünk adódott abból, amit az államszocializmus mindennapjai ígértek, vagy mindabból, amivel fenyegettek. Otthontalan volt minden, de ez volt az otthon. Ellenben ma elég kényelmes, tágas, lakályos, otthonos is: de minden idegen.
Hevesi Judit, annak a tapasztalatnak a birtokában lett vagy lesz költővé, hogy a szabadság korlátozhatatlan, s ez így is van, de mindez önmagában semmire sem elég, gyakran még a kérdésekre sem, hát még a válaszokra. Újra és újra elolvasom ezeket a szövegeket, amelyek minden mozzanatukban egy másik világból valóak, egy másik világról számolnak be, ugyanabban az országban, amiben én is élek. A magától értetődőség összes lehetséges alternatívája eltűnt, elveszett, nem maradt semmi sem, ami kiszámítható, s ennek igazi kordokumentuma ez a költészet is. Nincs semmiféle rutin, sem az életben, sem a szövegben, sem az nem világos, hogy akik most lépnek fel a színpadra, miként éljenek, sem az, hogy miből, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt nem kért kaland minden perc, s a biztonságról nincs mit szólniuk.
Ha nem bánt senki, ezt látom én tendenciának. Mostanában olyan költőket is olvasok tehát, akiknek verseiben semmi sem sejthető számomra előre, akiknek verseiben a kiszámíthatatlan következő mondat lett az alapszabály. Kívülállás ide, irodalmon inneni és túli lét oda, azért ez tényleg figyelemre méltó, lévén a vers az mégiscsak egyfajta kényszerítési rendszer, legyen akármilyen, szabad vagy rímes időmértékes, egyszerűen csak vers. És minden kényszer valamiként belátható eredeményekre vezet, hiszen a kényszerítés szabályait akár formatannak, esztétikának is nézheted.
Ez a négy szöveg bizonyosan vers, amennyiben látom azokon a kényszerítés rendjét, amely egyszerre kötelez írót és olvasót, s tapasztalom azokon a kiszámíthatatlanság félelmét és örömét. Mit hoz a következő pillanat. Mi lesz a következő percben. Mit jelent egy leírt mondatot fel- és elolvasni. Az egzisztencializmus nem pusztán egyetemi tantárgy, kultúrtörténeti emlék többé. Ellenben a kortárs költészet néma radikalizmusa.
Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire. Ha előzményeket kellene keresnem, Paul Celan hangját emlegetném, a kortárs magyar költészetben pedig talán Schein Gábor vagy G. István László költészete szolgálhatna kapcsolódási pontként.
A sorok mögött szinte felszívódó személyiség nem elsősorban megmutatkozni, hanem megérteni próbál. Feldolgozni a nemzedékeken át cipelt gyászt, szavakat találni a megnevezhetetlen veszteségre. "emlékeznem kell / de nem tudom kire" olvassuk az egyik vers felütésében.
Nincs ebben a kötetben szójáték, se szemkápráztató formatechnika, csak a tisztánlátás kényszere. Ezek a versek mindig ugyanazt kérdezik monoton makacssággal: vajon mennyit hozunk magunkkal a múlt örökségéből, és mennyit viszünk tovább. Nem próbálnak ironizálni, nem félnek a pátosztól, és bár sokszor légiesen anyagtalanok, soha nem könnyedek.
Ezek a versek egyáltalán nem kívánnak tetszeni. Annál többet akarnak.
Tóth Krisztina
György Péter: Az alapok
Hevesi Judit verseiről
A magától értetődőség összes lehetséges alternatívája eltűnt, elveszett, nem maradt semmi sem, ami kiszámítható, s ennek igazi kordokumentuma ez a költészet is. - A Litera bemutatjában Hevesi Judit verseit György Péter mutatja be az olvasóknak.
Aki a kortárs költők (köztük Hevesi Judit) verseit olvassa, s igyekszik nyomon követni a folytonosság és változás mintázatait, az hamar úgy járhat, mint én, tehát könnyen arra a belátásra juthat, hogy ez a szubkultúra fundamentális változások terepe és hírnöke.
Manapság, mifelénk a költészetből (is) rekonstruálható pontosan az a válság, amelyet nevezhetünk antropológiainak, kulturálisnak, amelynek centrumában bármiféle bizonyosság teljes elvesztésének túlélése áll. Egyszerre látjuk, hogy milyen is begyökerezettség (Simone Weil) nélkül élni, s látni, hogy annak hiánya is mily feledhető. Bizonyosság, annak elvesztése, a veszteség ténye, a hiány, és mindennek az eltűnése.
Amennyire én látom, minden költői rutin, legyen az a szerepre vonatkozó tudás, vagy a szövegformálás technikája (kéretik figyelembe venni, hogy írott szöveget fogyasztok, értelmezek, értek félre, de nem vagyok céhbeli irodalmár) egyszerűen elfogyott.
Hevesi Judit esetében annyiban vagyok biztos, hogy nem jókedvében, nem munka közben, munka gyanánt ír verseket, viszont kényszerből. Ez a kényszer nem a szerepformálásé – bár nyilvánvalóan ennek is eljön majd az ideje -, ellenben a kortárs világgal való szembesülés nyomán, úgy látom, rettenetes nyomásra adandó választ keresve.
Nehéz – nekem – arról beszélnem, ami egy másik nemzedéknek veszett el. Az ismerősség és idegenség összes viszonya, amelyben éltem, eltűnt, az a világ, amelyből én jöttem, örökre elveszett, de mindenesetre akkortájt nehezen kérdeztünk rá arra, hogy mi a fenét is csinálnánk itt, errefelé überhaupt – lévén épp kellemetlenségünk vagy kellemességünk adódott abból, amit az államszocializmus mindennapjai ígértek, vagy mindabból, amivel fenyegettek. Otthontalan volt minden, de ez volt az otthon. Ellenben ma elég kényelmes, tágas, lakályos, otthonos is: de minden idegen.
Hevesi Judit, annak a tapasztalatnak a birtokában lett vagy lesz költővé, hogy a szabadság korlátozhatatlan, s ez így is van, de mindez önmagában semmire sem elég, gyakran még a kérdésekre sem, hát még a válaszokra. Újra és újra elolvasom ezeket a szövegeket, amelyek minden mozzanatukban egy másik világból valóak, egy másik világról számolnak be, ugyanabban az országban, amiben én is élek. A magától értetődőség összes lehetséges alternatívája eltűnt, elveszett, nem maradt semmi sem, ami kiszámítható, s ennek igazi kordokumentuma ez a költészet is. Nincs semmiféle rutin, sem az életben, sem a szövegben, sem az nem világos, hogy akik most lépnek fel a színpadra, miként éljenek, sem az, hogy miből, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt nem kért kaland minden perc, s a biztonságról nincs mit szólniuk.
Ha nem bánt senki, ezt látom én tendenciának. Mostanában olyan költőket is olvasok tehát, akiknek verseiben semmi sem sejthető számomra előre, akiknek verseiben a kiszámíthatatlan következő mondat lett az alapszabály. Kívülállás ide, irodalmon inneni és túli lét oda, azért ez tényleg figyelemre méltó, lévén a vers az mégiscsak egyfajta kényszerítési rendszer, legyen akármilyen, szabad vagy rímes időmértékes, egyszerűen csak vers. És minden kényszer valamiként belátható eredeményekre vezet, hiszen a kényszerítés szabályait akár formatannak, esztétikának is nézheted.
Ez a négy szöveg bizonyosan vers, amennyiben látom azokon a kényszerítés rendjét, amely egyszerre kötelez írót és olvasót, s tapasztalom azokon a kiszámíthatatlanság félelmét és örömét. Mit hoz a következő pillanat. Mi lesz a következő percben. Mit jelent egy leírt mondatot fel- és elolvasni. Az egzisztencializmus nem pusztán egyetemi tantárgy, kultúrtörténeti emlék többé. Ellenben a kortárs költészet néma radikalizmusa.
ISBN: 9789631435542
Megjelenés: 2017-03-28
méret: 100 mm x 170 mm
Megjelenés: 2017-03-28
méret: 100 mm x 170 mm
Ez is érdekelhet:
