Elsők és utolsók - Válogatott elbeszélések
Kiadó: Magvető Kiadó
ISBN: 9789631427592
Megjelenés: 2010-10-28 00:00:00
méret: 215 mm x 140 mm
Aki ismeri és szereti Ljudmila Ulickaja regényeit, válogatott elbeszélései kötetében is megtalálja mindazt, ami a világhírű orosz írónő művészi világát jellemzi: a fordulatos, helyenként bizarr cselekményt, a meghökkentő egyéni sorsokat, a szövevényes családi viszonyokat, a csipkeszerűen míves környezetábrázolást, a finom irodalmi és kultúratörténeti párhuzamokat. Az elbeszélések hősei átfogják az egész orosz társadalmat a félkegyelmű koldustól a társadalmi kiváltságokat élvező, magasan kvalifikált értelmiségiig, a világra eszmélő kisgyerektől a haldokló aggastyánig, az apácalelkületű elvált nőtől a szenvedélyes szerelemre vágyó, magányos homoszexuálisig. A történetek együttérzést váltanak ki vagy ironikusak, könnyeket fakasztanak vagy nevetésre ingerelnek, de sosem akarják megmondani az "igazságot": a szerző az értelmezést az olvasóra bízza. Ljudmila Ulickaja, a "szoknyás Csehov", a csak rá jellemző stílusával, egyéni látásmódjával egyetemessége mellett a kisprózájában is a legnemesebb orosz irodalmi hagyományok folytatója. Aki ismeri és szereti Ljudmila Ulickaja regényeit, válogatott elbeszélései kötetében is megtalálja mindazt, ami a világhírű orosz írónő művészi világát jellemzi. Fordulatos, helyenként bizarr cselekmény, meghökkentő egyéni sorsok, szövevényes családi viszonyok, csipkeszerűen míves környezetábrázolás, finom irodalmi és kultúratörténeti párhuzamok.
Az elbeszélések hősei átfogják az egész orosz társadalmat a félkegyelmű koldustól a társadalmi kiváltságokat élvező, magasan kvalifikált értelmiségiig, a világra eszmélő kisgyerektől a haldokló aggastyánig, az apácalelkületű elvált nőtől a szenvedélyes szerelemre vágyó, magányos homoszexuálisig. A történetek együttérzést váltanak ki vagy ironikusak, könnyeket fakasztanak vagy nevetésre ingerelnek, de sosem akarják megmondani az "igazságot": a szerző az értelmezést az olvasóra bízza. Ljudmila Ulickaja, a "szoknyás Csehov", a csak rá jellemző stílusával, egyéni látásmódjával egyetemessége mellett a kisprózájában is a legnemesebb orosz irodalmi hagyományok folytatója.
Részlet a könyvből:
A tudomány mai állása szerint az ember érzelmi fejlődése már a méhen belüli létezéssel elkezdődik, és áttételesen bizonyos régi források is erre utalnak: Rebeka fiai, amint erről a Teremtés könyve beszámol, már az anyjuk méhében elkezdtek verekedni.
Soha senki nem tudja már meg, hogy pontosan melyik pillanatban – a prenatális vagy a posztnatális időszakban-e – dühödött fel először Viktória a nővére, Gajané ellen.
Az apró, csecsemőkori veszekedéseket akár figyelmen kívül is lehetett volna hagyni, de Emma Asotovna, a kislányok éles szemű nagymamája nagyon hamar észrevette az ikrek jellemkülönbségét, és természettől fogva benne lévő nemeslelkűsége folytán óvó szárnyaival mindig azt védte meg, akinek lábacskája vékonyabb, pirospozsgás arca finomabb volt. Ami persze egyáltalán nem zavarta meg abban, hogy máskor meg elgyönyörködjön a másik unokája masszív testében.
Az apjuk mindkettejüktől odáig volt. A gyereksírást olyan rettenetes kínként élte át, hogy mint ahogy a kígyó csap le, úgy kapta fel és ölelte szorosan magához a sértettségében üvöltő gyereket, mégpedig Gajanét, és hajlandó volt borjúként bőgni, bárányként bégetni, kakasként kukorékolni akár egyszerre is, csakhogy a gyerek minél hamarabb megvigasztalódjon.
Az eszes kis Viktória korán ráébredt, hogy az a heves szeretet-duett, amely az apja meg a szipogó nővére között játszódik, tönkreteszi a Gajané sanyargatásából fakadó élvezetet, úgyhogy az apja jelenlétében nem bosszantotta többé a nővérét.
Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Viktória számára a legrettenetesebb büntetésnek éppen az számított, ha két különböző sarokba elkülönítették őket. Ha Gajanét átvitték a másik szobába az anyjukhoz, és szorosan behúzták a keskeny sínen mozgó tolóajtót, Viktória szomorú ábrázattal ült le emellé az otthoni vágány mellé, és mint a vasútállomáson, órákon át várt a megbocsátásra.
Az anyjuk nem avatkozott bele a lányok kapcsolatába, és egyáltalán, semmibe se avatkozott bele. A felsőbbrendű istenség szerepét játszotta odahaza: ült szűk kis szobájában, egy magas karosszékben, feje tetején ezüstösen csillogó hajból font hatalmas kosár – reggelente a nagymama fésülgette hosszasan. A lányok kétszer egy nap bementek hozzá, hogy azt mondják neki: „Jó reggelt, mamácska” meg hogy „Jó éjszakát, mamácska”, ő pedig erőtlenül mosolygott metszett ajkával.
A nagymama néha bevitte őket játszani a szőnyegre, az anyjuk vékony lába elé, amelyet vastag, szőnyegmintás kötött zokniba bújtatott, de amikor a lányok veszekedni és sírni kezdtek, az anyjuk ijedten hunyorgott, és befogta a fülét.
Hároméves korukig Viktória merényletei kifejezetten csak az anyagi szférát érintették: elvette nővérétől a játékokat, a cukorkákat, a zsebkendőket, a kiskendőket. Gajané erejéhez mérten igyekezett ellenállni, és szörnyen megsértődött. Négyéves korukban olyan esemény zajlott le, amely első pillantásra jelentéktelennek tűnhet, ugyanakkor jól mutatja, hogy Viktória támadásai magasabb szintre kerültek. Mivel a kislányok megfáztak, kihívták az idős orvost, Julij Szolomonovicsot, aki az orvosoknak abból a fajtájából való volt, amely nagyjából abban az időben halt ki, amikor a tengeri tehén. Az ilyen orvosok a puszta jelenlétükkel megnyugtatnak, leviszik a lázat, és gyógyító művészetükbe, időnként anélkül, hogy akár ők maguk is tudnának róla, valamely ősi vajákosság cseppje is vegyül.
Julij Szolomonovics látogatásának rituáléja még Margarita gyerekkorában kialakult. És bármilyen furcsa – és ebben persze szintén volt valami vajákosság –, a doktor már akkor is nagyon öreg volt.
Először is, feltétlenül a páciens jelenlétében, megteáztatták. Emma Asotovna, ugyanúgy, mint harminc évvel ezelőtt, tálcán, öblös poháralátétben poharat hozott, két teáskannát meg egy fonott kosárkát, mogyorós aprósüteménnyel. Az orvos halkan beszélgetett Emma Asotovnával, csörgette a kiskanalat, dicsérte a süteményt, és mintha egyáltalán nem is törődött volna a kislányokkal. Aztán Emma Asotovna behozta a lavórt, egy korsóban meleg vizet, és egy képtelenül hosszú törülközőt. Az orvos sokáig, akár csak egy sebészeti műtét előtt, dörzsölgette rózsaszínű kezét, aztán alaposan megtörölgette szétterpesztett ujjait. A kislányok ekkor már le se vették róla a szemüket.
Pazar, széles mozdulattal magára terítette gondosan összehajtogatott, ropogós, fehér köpenyét, és nyakába akasztotta kaucsuk csövecskéit, fém bogyócskákkal a végein. Arany szemüvegkerete csillogott bozontos szemöldöke közt, tar koponyája pedig vöröses fényt kölcsönzött ritka hajának. A kislányok, anélkül, hogy sejtelmük lett volna róla, már rég átváltoztak nézőkké, a földszint első sorában ültek, és gyönyörködtek a színvonalas színházi előadásban.
– Szóval, hogy hívják a mi kisasszonyainkat? – kérdezte föléjük hajolva, udvariasan.
Minden alkalommal feltette ezt a kérdést, de a lányok még olyan kicsik voltak, hogy a kérdés újdonsága még nem kopott meg.
– Gajané – válaszolta a félénk Gajané, az orvos pedig meghimbálta érdes tenyerén a kislány súlytalan kezecskéjét.
– Gajané, Gajané, csodálatos – lelkendezett az orvos. – És magácskát, kedves kisasszony? – fordult aztán Viktóriához.
Viktória elgondolkodott. Hogy miről, maga Freud se tudná megfejteni. Aztán álnokul azt felelte:
– Gajané.
Az igazi Gajané sértődötten, halkan sírni kezdett:
– Én, én vagyok Gajané…
A szerzőről:
Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát.
Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.
Ljudmila Ulickaja a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt 2009-ben, erre az alkalomra jelent meg magyarul hetedik Daniel Stein, tolmács című kötete.
A Magvető Kiadónál megjelent művei
Médea és gyermekei (2003), Életművésznők (2004), Vidám temetés (2005), Szonyecska (2006), Odaadó hívetek, Surik (2007), Kukockij esetei (2008), Daniel Stein, tolmács (2009), Történetek állatokról és emberekről (2009), Elsők és utolsók – Válogatott elbeszélések (2010)
Díjai
Medici-díj (1996), „Citta di Penne”-díj (1998, 2006), Giuseppe Acerbi-díj (1998), Booker-díj (2002), Az Év Könyve nemzeti verseny díjazottja (2004), Az év regénye-díj (2004), Az Ivanuska nemzeti könyvverseny legjobb író kategóriájának díjazottja (2004), Olimpia Nemzeti Díj (az oroszországi Üzleti- és Vállalkozási Akadémia által alapított, az orosz nők sikereit elismerő díja, 2007), A legjobb színdarab: A fehér elefánt éve (a moszkvai Kulturális Bizottság díja, 2007) Nagy Könyv nemzeti irodalmi díj (2007), Grinzane Cavour-díj (2008), Alekszandr Meny-díj (2009), Budapest Nagydíj (2009), A Znamya magazin irodalmi díja (a Yukos bebörtönzött vezérigazgatójával, Mihail Khodorkovszkijjal folytatott levelezésért, 2010, Oroszország)
Az elbeszélések hősei átfogják az egész orosz társadalmat a félkegyelmű koldustól a társadalmi kiváltságokat élvező, magasan kvalifikált értelmiségiig, a világra eszmélő kisgyerektől a haldokló aggastyánig, az apácalelkületű elvált nőtől a szenvedélyes szerelemre vágyó, magányos homoszexuálisig. A történetek együttérzést váltanak ki vagy ironikusak, könnyeket fakasztanak vagy nevetésre ingerelnek, de sosem akarják megmondani az "igazságot": a szerző az értelmezést az olvasóra bízza. Ljudmila Ulickaja, a "szoknyás Csehov", a csak rá jellemző stílusával, egyéni látásmódjával egyetemessége mellett a kisprózájában is a legnemesebb orosz irodalmi hagyományok folytatója.
Részlet a könyvből:
A tudomány mai állása szerint az ember érzelmi fejlődése már a méhen belüli létezéssel elkezdődik, és áttételesen bizonyos régi források is erre utalnak: Rebeka fiai, amint erről a Teremtés könyve beszámol, már az anyjuk méhében elkezdtek verekedni.
Soha senki nem tudja már meg, hogy pontosan melyik pillanatban – a prenatális vagy a posztnatális időszakban-e – dühödött fel először Viktória a nővére, Gajané ellen.
Az apró, csecsemőkori veszekedéseket akár figyelmen kívül is lehetett volna hagyni, de Emma Asotovna, a kislányok éles szemű nagymamája nagyon hamar észrevette az ikrek jellemkülönbségét, és természettől fogva benne lévő nemeslelkűsége folytán óvó szárnyaival mindig azt védte meg, akinek lábacskája vékonyabb, pirospozsgás arca finomabb volt. Ami persze egyáltalán nem zavarta meg abban, hogy máskor meg elgyönyörködjön a másik unokája masszív testében.
Az apjuk mindkettejüktől odáig volt. A gyereksírást olyan rettenetes kínként élte át, hogy mint ahogy a kígyó csap le, úgy kapta fel és ölelte szorosan magához a sértettségében üvöltő gyereket, mégpedig Gajanét, és hajlandó volt borjúként bőgni, bárányként bégetni, kakasként kukorékolni akár egyszerre is, csakhogy a gyerek minél hamarabb megvigasztalódjon.
Az eszes kis Viktória korán ráébredt, hogy az a heves szeretet-duett, amely az apja meg a szipogó nővére között játszódik, tönkreteszi a Gajané sanyargatásából fakadó élvezetet, úgyhogy az apja jelenlétében nem bosszantotta többé a nővérét.
Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Viktória számára a legrettenetesebb büntetésnek éppen az számított, ha két különböző sarokba elkülönítették őket. Ha Gajanét átvitték a másik szobába az anyjukhoz, és szorosan behúzták a keskeny sínen mozgó tolóajtót, Viktória szomorú ábrázattal ült le emellé az otthoni vágány mellé, és mint a vasútállomáson, órákon át várt a megbocsátásra.
Az anyjuk nem avatkozott bele a lányok kapcsolatába, és egyáltalán, semmibe se avatkozott bele. A felsőbbrendű istenség szerepét játszotta odahaza: ült szűk kis szobájában, egy magas karosszékben, feje tetején ezüstösen csillogó hajból font hatalmas kosár – reggelente a nagymama fésülgette hosszasan. A lányok kétszer egy nap bementek hozzá, hogy azt mondják neki: „Jó reggelt, mamácska” meg hogy „Jó éjszakát, mamácska”, ő pedig erőtlenül mosolygott metszett ajkával.
A nagymama néha bevitte őket játszani a szőnyegre, az anyjuk vékony lába elé, amelyet vastag, szőnyegmintás kötött zokniba bújtatott, de amikor a lányok veszekedni és sírni kezdtek, az anyjuk ijedten hunyorgott, és befogta a fülét.
Hároméves korukig Viktória merényletei kifejezetten csak az anyagi szférát érintették: elvette nővérétől a játékokat, a cukorkákat, a zsebkendőket, a kiskendőket. Gajané erejéhez mérten igyekezett ellenállni, és szörnyen megsértődött. Négyéves korukban olyan esemény zajlott le, amely első pillantásra jelentéktelennek tűnhet, ugyanakkor jól mutatja, hogy Viktória támadásai magasabb szintre kerültek. Mivel a kislányok megfáztak, kihívták az idős orvost, Julij Szolomonovicsot, aki az orvosoknak abból a fajtájából való volt, amely nagyjából abban az időben halt ki, amikor a tengeri tehén. Az ilyen orvosok a puszta jelenlétükkel megnyugtatnak, leviszik a lázat, és gyógyító művészetükbe, időnként anélkül, hogy akár ők maguk is tudnának róla, valamely ősi vajákosság cseppje is vegyül.
Julij Szolomonovics látogatásának rituáléja még Margarita gyerekkorában kialakult. És bármilyen furcsa – és ebben persze szintén volt valami vajákosság –, a doktor már akkor is nagyon öreg volt.
Először is, feltétlenül a páciens jelenlétében, megteáztatták. Emma Asotovna, ugyanúgy, mint harminc évvel ezelőtt, tálcán, öblös poháralátétben poharat hozott, két teáskannát meg egy fonott kosárkát, mogyorós aprósüteménnyel. Az orvos halkan beszélgetett Emma Asotovnával, csörgette a kiskanalat, dicsérte a süteményt, és mintha egyáltalán nem is törődött volna a kislányokkal. Aztán Emma Asotovna behozta a lavórt, egy korsóban meleg vizet, és egy képtelenül hosszú törülközőt. Az orvos sokáig, akár csak egy sebészeti műtét előtt, dörzsölgette rózsaszínű kezét, aztán alaposan megtörölgette szétterpesztett ujjait. A kislányok ekkor már le se vették róla a szemüket.
Pazar, széles mozdulattal magára terítette gondosan összehajtogatott, ropogós, fehér köpenyét, és nyakába akasztotta kaucsuk csövecskéit, fém bogyócskákkal a végein. Arany szemüvegkerete csillogott bozontos szemöldöke közt, tar koponyája pedig vöröses fényt kölcsönzött ritka hajának. A kislányok, anélkül, hogy sejtelmük lett volna róla, már rég átváltoztak nézőkké, a földszint első sorában ültek, és gyönyörködtek a színvonalas színházi előadásban.
– Szóval, hogy hívják a mi kisasszonyainkat? – kérdezte föléjük hajolva, udvariasan.
Minden alkalommal feltette ezt a kérdést, de a lányok még olyan kicsik voltak, hogy a kérdés újdonsága még nem kopott meg.
– Gajané – válaszolta a félénk Gajané, az orvos pedig meghimbálta érdes tenyerén a kislány súlytalan kezecskéjét.
– Gajané, Gajané, csodálatos – lelkendezett az orvos. – És magácskát, kedves kisasszony? – fordult aztán Viktóriához.
Viktória elgondolkodott. Hogy miről, maga Freud se tudná megfejteni. Aztán álnokul azt felelte:
– Gajané.
Az igazi Gajané sértődötten, halkan sírni kezdett:
– Én, én vagyok Gajané…
A szerzőről:
Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát.
Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.
Ljudmila Ulickaja a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt 2009-ben, erre az alkalomra jelent meg magyarul hetedik Daniel Stein, tolmács című kötete.
A Magvető Kiadónál megjelent művei
Médea és gyermekei (2003), Életművésznők (2004), Vidám temetés (2005), Szonyecska (2006), Odaadó hívetek, Surik (2007), Kukockij esetei (2008), Daniel Stein, tolmács (2009), Történetek állatokról és emberekről (2009), Elsők és utolsók – Válogatott elbeszélések (2010)
Díjai
Medici-díj (1996), „Citta di Penne”-díj (1998, 2006), Giuseppe Acerbi-díj (1998), Booker-díj (2002), Az Év Könyve nemzeti verseny díjazottja (2004), Az év regénye-díj (2004), Az Ivanuska nemzeti könyvverseny legjobb író kategóriájának díjazottja (2004), Olimpia Nemzeti Díj (az oroszországi Üzleti- és Vállalkozási Akadémia által alapított, az orosz nők sikereit elismerő díja, 2007), A legjobb színdarab: A fehér elefánt éve (a moszkvai Kulturális Bizottság díja, 2007) Nagy Könyv nemzeti irodalmi díj (2007), Grinzane Cavour-díj (2008), Alekszandr Meny-díj (2009), Budapest Nagydíj (2009), A Znamya magazin irodalmi díja (a Yukos bebörtönzött vezérigazgatójával, Mihail Khodorkovszkijjal folytatott levelezésért, 2010, Oroszország)
ISBN: 9789631442670
Megjelenés: 2023-04-06
méret: 215 mm x 140 mm x 20 mm
Megjelenés: 2023-04-06
méret: 215 mm x 140 mm x 20 mm
ISBN: 9789631424089
Megjelenés: 2018-02-16
Megjelenés: 2018-02-16
ISBN: 9789631433982
Megjelenés: 2016-10-20
méret: 140 mm x 215 mm
Megjelenés: 2016-10-20
méret: 140 mm x 215 mm
ISBN: 9789631431216
Megjelenés: 2013-11-12
méret: 140 mm x 215 mm
Megjelenés: 2013-11-12
méret: 140 mm x 215 mm
ISBN: 9789631430394
Megjelenés: 2012-10-17
méret: 220 mm x 145 mm x 27 mm
Megjelenés: 2012-10-17
méret: 220 mm x 145 mm x 27 mm
ISBN: 9789631429954
Megjelenés: 2012-04-17
méret: 225 mm x 215 mm x 10 mm
Megjelenés: 2012-04-17
méret: 225 mm x 215 mm x 10 mm
ISBN: 9789631428902
Megjelenés: 2011-09-07
méret: 220 mm x 146 mm x 37 mm
Megjelenés: 2011-09-07
méret: 220 mm x 146 mm x 37 mm
ISBN: 9789631427448
Megjelenés: 2009-11-12
méret: 225 mm x 220 mm x 20 mm
Megjelenés: 2009-11-12
méret: 225 mm x 220 mm x 20 mm
ISBN: 9789631426724
Megjelenés: 2009-04-10
méret: 215 mm x 140 mm x 30 mm
Megjelenés: 2009-04-10
méret: 215 mm x 140 mm x 30 mm
ISBN: 9789631426731
Megjelenés: 2008-01-01
méret: 220 mm x 145 mm x 30 mm
Megjelenés: 2008-01-01
méret: 220 mm x 145 mm x 30 mm
ISBN: 9631425697
Megjelenés: 2007-01-01
méret: 215 mm x 140 mm x 12 mm
Megjelenés: 2007-01-01
méret: 215 mm x 140 mm x 12 mm
ISBN: 9631422852
Megjelenés: -0001-11-30
méret: 220 mm x 147 mm x 21 mm
Megjelenés: -0001-11-30
méret: 220 mm x 147 mm x 21 mm
ISBN: 9631425436
Megjelenés: -0001-11-30
méret: 183 mm x 124 mm x 12 mm
Megjelenés: -0001-11-30
méret: 183 mm x 124 mm x 12 mm
ISBN: 9631424847
Megjelenés: -0001-11-30
méret: 215 mm x 140 mm x 18 mm
Megjelenés: -0001-11-30
méret: 215 mm x 140 mm x 18 mm
Ez is érdekelhet: