„Azt a fajta irodalmat szeretem, ami próbára tesz” – Interjú Mán-Várhegyi Rékával

Az interjú teljes, szerkesztett változata.

A bemutatón meséltél arról, hogy hosszú évekig dolgoztál a könyvön. Hány regénykezdeményből állt össze a történet?

Körülbelül tíz éve elkezdtem írni egy regényt, amit nem fejeztem be. Aztán a téma egy része átcsusszant egy következő regénykezdeménybe. Ezt sem fejeztem be, de a téma egy másik szelete egy következő kezdeményben végezte, és így tovább. Ez az időszak, utólag így látom, leginkább a tanulásról szólt.

Közben írtam mást is, novellákat, meséket, ifjúsági regényt, és aztán újrakezdtem a regényt, ami mindig más volt. A végső változat két év alatt készült, amibe a korábbi körülbelül kétmillió leütésből talán húsz oldalnyit mentettem át, ez lett az alapja annak, ami végül megszületett.

Mozaikszerűen, kihagyásokkal és epizódokból épül fel a regény, az elbeszélés pedig nem lineáris, hanem hol előrébb, hol később járunk a cselekményben. Hogy alakult ki a szerkezet?

Egy világosan követhető, lineárisan építkező, kerek lezárással bíró történet könnyen válhat hamissá. Persze, emberi igényünk a kerek történet, még a saját életünk morzsáit is kerek történetekként szeretjük elmesélni, önkéntelenül is úgy érezzük, így válnak értelmessé. De a sokszor elmesélt kerek történet elveszíti az erejét, kiüresedik, elillan belőle valami, talán az igazsága. Azt a fajta irodalmat szeretem, ami meglep, megakaszt, próbára tesz, de ez nem önmagáért való próbatétel vagy froclizás, hanem olyasmi, aminek a révén közelebb kerülök valamihez, akár úgy, hogy szavakkal nem pontosan leírható megértésem, megértéseim támadnak. Én is ilyen szövegeket próbálok írni.

A könyvbéli Békásmegyeren egy párhuzamos valóságba csöppenünk, ahol bármi talán nem, de sok minden megtörténhet. Miért ennyire más ez a terület?

Én nem érzem, hogy az életem minden időszakában ugyanazokban a reális, valós terekben mozognék. Már egy betegség, egy szokatlan mentális állapot bőven elég ahhoz, hogy a környezetünk átalakuljon. De a regénybeli párhuzamos valóság lehet esetleg egy költői képe azoknak a leírhatatlan erőknek, amelyek a gyökereinkhez kötnek. Akárhogy is, szerzőként nekem ilyen kérdésre nem érdemes, talán nem is szabad válaszolnom. Írás közben engem az a lehetőség vonzott, hogy egy ennyire reális térből átlépjek egy különös, álomszerű térbe. Tegyük hozzá, nem én vagyok az első író, akinek ez megfordult a fejében.

A regény váratlanul ér véget, a történetek lezáratlanok maradnak. Fúrja az oldalamat, hogy mi történt a szereplőkkel. Lesz folytatás? Jön 2020-ban a Mágneshegy 2.?

Természetesen nem lesz. Viszont azzal nem teljesen értek egyet, hogy a történetek lezáratlanok lennének. Abban az értelemben persze nincsen végük, mint azoknak a történeteknek, amelyekben a főhős egy problémába ütközik, ez bomlik ki a történet során, hogy aztán a végével eljussunk a megoldáshoz. Itt rendre az történik, hogy megpillantjuk a szereplőket életük egy pontján, és onnan egy kicsit előre és hátratekintünk, mondjuk egy-egy keskeny lőrésen keresztül. Akkor és ott látjuk valamilyennek ezt az életet, és ez talán felvet kérdéseket, továbbgondolásra, elmélázásra sarkall. Nekem nincsenek válaszaim arra, hogy ezek milyen életek, különben is, sugallani sem kívánok semmit, valójában én is csak megpillantottam ezeket a szereplőket valahol, és eltöprengtem róla, hogy milyenek lehetnek.

De mindez mellékes. Arról van szó, hogy én ezen a módon tudom feltenni az életre és az irodalomra vonatkozó kérdéseimet, és csak reménykedni tudok benne, hogy lesznek olyanok, akik erre rezonálni tudnak.

A címbe emelt Mágneshegy kapcsán Thomas Mann Varázshegye jutott eszembe. Szándékosan hoztad játékba a klasszikust?

Nem szándékosan, de a Varázshegy valóban közel áll hozzám, úgyhogy bizonyára nem véletlen a párhuzam. Azt viszont csak utólag vettem észre, hogy a cím zavarba ejtőn rímel a saját vezetéknevemre. Mintha ez is felvetné annak a lehetőségét, hogy itt esetleg önéletrajzot is olvasunk.

Olvasás közben az járt a fejemben, hogy honnan ez a kíméletlen, mindenkit leleplező tekintet? És kié? A szereplőké? A tiéd? A miénk?

Ha úgy vesszük, a regény arról is szól, hogy különféle alakok változtatni akarnak az életükön, ami inkább kevésbé sikerül nekik, de nem azért, mert nem látnak rá a hibáikra, korlátaikra. Ma különösen igaz, hogy pszichologizáljuk önmagunkat, a lelkünk mélyére hatolunk, lelki zavaraink, hibáink, problémáink, betegségünk, kudarcaink tudatalatti okait keressük, hogy azokat megoldva megtaláljuk a kulcsot a boldogsághoz. Én ezt nem kritizálom, erről szó sincs, hanem az foglalkoztat, ami valószínűleg sokak tapasztalata, hogy noha úgy érezzük, rálátunk arra, hogy mit csinálunk rosszul, sok helyzetben mégsem tudunk felhagyni a rossz szokásunkkal. Ha emberi gyengeségekről szó van a regényben, akkor talán ebből a szempontból.

Ugyanakkor bízom benne, hogy az elbeszélő hangja nem kíméletlen. Ha mégis így lehet néha érezni, annak talán az az oka, hogy az aktuális főszereplő befolyásolja az elbeszélés hangnemét. Bár nem ők beszélnek, de kicsit azért mégis. Ez olvasva nem annyira egyértelmű, és egyes olvasóknak úgy tűnhet, a szerző az, aki okoskodik, ironizál, és így tovább. Ódzkodom attól, hogy a szöveg hatásvadász, harsány, szájbarágós legyen. Így megeshet, hogy az olvasók egy részének egyszerűen láthatatlan marad néhány jelzés, utalás, idézőjel, ami szerintem ott van.

A regény folyamatosan rákérdez a nőiségre, a női sorsra, és az egyes szereplők bemutatásával más és más aspektusból ábrázolja azt. Feminista regény a Mágneshegy? És ha igen, ez mit jelent?

Igen, feminista regény a Mágneshegy. Egy-két feminista téma, mint például az írás és a nők kapcsolata, viszonylag érthetően ki van bontva. Én ennél sokkal több konkrétumot írtam bele, de a szerkesztés során visszanyestük ezeket a szövegrészeket, hogy a végeredmény mégse legyen olyan, mint egy egyetemi jegyzet. De más, klasszikusan feminista téma is előkerül, még ha nincs is néven nevezve, és nem is mind szándékosan került a szövegbe. Tizenöt-húsz éve foglalkoztat a feminizmus, alapvetően meghatározza azt, ahogy magamat és a világot látom, vagyis érzelmileg és intellektuálisan is mélyen érint. Ebből kifolyólag a regényben bizonyára ott is megjelenik, ahol erre tudatosan nem is figyeltem.

Nem lepődnék meg, ha valaki kulcsregényként próbálná olvasni a kötetet. Kerestek meg barátok, egykori évfolyamtársak, tanárok azzal, hogy magukra vagy egymásra ismertek a könyvben?

Szerencsére nem. De én időnként azon kaptam magam, hogy megijedek, nehogy egy-egy ismerősöm azt találja hinni valamelyik szereplőről, hogy róla van mintázva, mert az bizonyos szögből valóban emlékeztet rá. Nem is hiszem egyébként, hogy meg tudnék írni konkrét személyeket. Sokszor felbukkannak a szövegben olyan részletek, amelyeknek van igazságalapjuk, valamikor valamilyen formában igazak voltak, és megőriztem őket. De ha fel is használom ezeket, rögtön átalakulnak valami mássá.

Társforgatókönyvírója voltál a Cannes-ban díjazott Egy nap című filmnek. Hogy kaptad a felkérést? Miben más a forgatókönyvírás, mint a próza? Számíthatunk más filmes munkákra is tőled?

Szilágyi Zsófi megkeresett, hogy van egy forgatókönyve, de még nem elégedett vele. Olvasta a novelláskötetemet, és úgy érezte, hogy hasonlóan nyúlunk a részletekhez. Az én feladatom az volt, hogy a forgatókönyv újabb és újabb változatait végiggondoljam, kritizáljam, rámutassak, ha valamit közhelyesnek, klisének érzek, kérdéseket tegyek fel, alternatív javaslatokat írjak bele. Nem tudom, hogy lesznek-e más filmes munkáim, mindenesetre Zsófival nagyon élveztem a közös munkát.

Hományi Péter