„Knausgårdnak egyszerre igazat adok és ellent is mondok...” – Interjú Daniel Kehlmann-nal

Olyan könyveket ír, amelyeket bárki élvezhet. Ez program Önnél? Emiatt gyakran Nabokovot szokták Önnel kapcsolatban emlegetni, akinek a művei szintén olvasmányosak, ugyanakkor mégis nagyon gazdagok, rétegzettek. Kedveli a regényeit?

Nabokov példakép számomra. Egyike azoknak az íróknak, akiket nagyon tisztelek. Mulatságos, de kedvenc könyvem tőle a Pale Fire (Gyér világ), ami az egyik legkevésbé megközelíthető, leginkább kísérletező könyve. Szeretnék úgy írni, hogy az szórakoztató és olvasható legyen azoknak számára is, akik nem irodalommal foglalkoznak. Ez nem program az én esetemben, egyszerűen csak szeretnék olyan könyveket írni, amiket én is szívesen olvasnék.

Az El kellett volna menned a horror zsáner kliséit használja. Szépirodalmi műveken kívül olvas-e zsáner könyveket? Melyik az a műfaj, ami közel áll Önhöz? Ha igen, van kedvenc bestseller szerzője? Mit gondol a popkultúráról?

Túl sok kérdés ez egyszerre... Nagyon szeretem a kísértettörténeteket, különösen a műfaj klasszikusait. Az olyan szerzőket mint Shirley Jackson,  M. R. James vagy Henry James. Tőle különösen a The Turn of the Screw-t (A csavar fordul egyet), és természetesen azokat a könyveket, amit metafizikus horrornak neveznek. Lovecraftot például. Ezek az olvasmányok hatással voltak az El kellett volna mennedre.

Ezzel szemben nem szeretem a popkultúra horrorját, bár horrorfilmeket szívesen nézek. Mondjuk az utóbbi időben kevesebbet, mert azt hiszem, elpuhultam, és rosszabbul bírom, mint régebben. De bevallom, a popkultúrának ez a része mindig is érdekelt. A horror valamint a science fiction. Ugyanis imádom a science fiction filmeket.
Manapság már széles körben ismert, hogy Philip K. Dick nem egy, illetve nemcsak egy zsáner író volt, hanem a 20. század egyik nagy írója, aki épp science fiction regényeket írt. Az én regényemet sem feltétlenül a zsánerirodalomhoz sorolnám.

Több könyvét megfilmesítették, most épp az El kellett volna menned című kisregényéből készül adaptáció Hollywoodban. Fontosak az Ön számára ezek a feldolgozások? Érdekli a filmművészet? Részt vett valamelyik regény megfilmesítésének a munkálataiban?

A világ fölmérése című regénynél ott voltam az előmunkálatok alatt, és a forgatókönyv írásában is részt vettem, de a többi filmadaptációban nem vettem részt. Az El kellett volna mennedet októberben kezdik el forgatni, a forgatókönyv már kész van, de nem én írtam.
Ezzel kapcsolatban szeretném elmondani, hogy bár fontosak számomra, hogy milyenek, és hogy jók-e ezek a filmek, de fontos tudni, hogy ezeket az alkotásokat nem én készítettem. Más lenne a helyzet, ha én írnék egy forgatókönyvet, úgy értem, egy eredeti forgatókönyvet, és esetleg részt is vennék a rendezésben. Akkor úgy látnám, mint a saját alkotásomat, ami ugyanolyan fontos számomra mint a regényeim, de ha valaki más előveszi az egyik regényemet és megfilmesíti, akkor annak tulajdonképpen csak nézője, publikuma lehetek, persze egy különösen érdeklődő nézője.

A Tyll a magyar kiadásának fülszövege szerint „elképesztő lendülettel hirdeti, hogy az életöröm halhatatlan”. Ugyanakkor olvasás közben számomra sokkal keserűbbnek tűnt a könyv. Mintha egy sötét hangulatú Monthy Pyton-filmet néznénk. Az emberi kisszerűség pillanatait nagy iróniával, már-már cinizmussal ábrázolja, és a mérleg másik serpenyőjében csak a keserű nevetés van, életörömnek én nem sok nyomát látom. Ön hogy látja a könyvet?

Hát nem az életöröm lenne az a kifejezés, ami elsőnek eszembe jutna róla. A sötét hangulatú Monty Phyton kifejezés tetszik. Nem mondanám a könyvre, hogy cinikus, mert nagy szerepe van benne az együttérzésnek. Nem csak én mint író, hanem még Tyll is, aki egy brutális, démoni karakter együttérez azokkal, akik tényleg szenvednek. Épp ezért véleményem szerint a könyvem tele van empátiával, együttérzéssel. Az élet annyibban nyer benne, hogy Tyll bármekkora galibába is keveredik, mindig megússza. Mesterre a megúszásnak. Ez pedig előidéz egy bizonyos pozitív ellenhatást, és így arról is szól, hogy talán minden szituációból valamilyen módon megmenekülhetünk, ha másképp nem, egy csodának köszönhetően, mint Tyll.

Karl Ove Knausgård szerint túlértékeljük a kortársakat, túlzó módon beszélünk sokszor róluk. Ön milyennek látja a kortárs világirodalmat? Kire fogunk még száz év múlva fontos íróként emlékezni?

Szerintem alapból túlértékeljük a jelent, mert még nem alakult ki a kánon. Ugyanakkor még mindig nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy kortárs író ugyanazon a szinten lehet, mint a kánon szerzői. Szerintem az egyetlen kortárs író, García Márquez volt, akinél ez már életében egyértelmű volt. Mindenki tudta, hogy Márquez ugyanazon az irodalmi szinten van, mint Charles Dickens vagy Flaubert.
Persze a legtöbb szerzőt mindig túlértékelik, mert a kánon még nem végleges. Még alakul, formálódik. Tehát Knausgårdnak egyszerre adok igazat és mondok ellent.
És amint már mondtam, vannak kivételek. Például Márquez esetében ez egyáltalán nem volt kérdéses. Nála egyértelmű volt, hogy egyike minden idők legjobb regényírónak. A német lírában is világossá válik majd valamikor, hogy a lírikus Volker Braun, ugyanolyan jelentős mint például Gottfried Benn. Nem tudom, hogy Magyarországon ismertek-e ezek a nevek, de ez olyan valami, ami szerintem már most egyértelmű, és meggyőződésem, hogy így lesz. Vagy … hogy egy másik példát említsek, szerintem Zadie Smith írásművészete is az irodalmi kánon része lesz marad.

A tegnapi pódiumbeszélgetésen elhangzott, hogy fiatalon Ön is írt verseket. Még mindig ír lírai szövegeket az asztalfióknak? Ön szerint miért ennyire mostoha a kortárs líra helyzete?
Verseket azelőtt írtam, mielőtt író lettem, 14-15 éves koromban. Irodalmi értékük nem volt, ezért azóta nem is írtam többet. Ez az egyetlen irodalmi forma, amit egyáltalán nem tudok. Írtam esszéket, színdarabokat, regényeket, novellákat. Sajnos verseket nem tudok. Nagyon sajnálom, mert szívesen olvasok verseket, és nagyon sokat jelentenek számomra, de eddig legalábbis az az érzésem, a formához nem tudok újat hozzáadni.
Hogy miért kezelik mostohán a verseket? Nem is tudom... Mindig van egy meghatározó irodalmi forma. Ilyen volt a vers a romantikában, utána egy ideig a dráma, ma pedig a regény. Ezek voltak azok a műfajok, amelyeket egy írótól elvártak, hogy fontos szerzőnek tartsák, elfogadják és elismerjék. Úgy vélem, a líra mindig is jelen lesz,  soha nem fog eltűnni, de feltehetően háttérbe szorul, de megmarad. Ez a legrégebbi irodalmi forma, amely több ezer éve alakult ki, és amely a mostanáig fennmaradt és a jövőben is fenn fog maradni.

Hományi Péter