„Zavaros és kaotikus az elmém” – Interjú Zadie Smithszel

Január végén jelent meg az írónő második esszékötete, a Feel Free.  Ugyanolyan lelkesedéssel ír Jay-Z reppeléséről, ami „úgy ömlik a fületbe mint víz a csapból”, mint ahogy Edward St Aubyn „gazdag és fanyar humoráról”. Sokféle témával foglalkozik, és az egyedüli dolog, ami ezeket összeköti az az, hogy mennyire szenvedélyesen szereti őket. „Számomra olyasmiről írni 3000 szót, amit nem is igazán szeretek, felér egy kínzással” – vallja.

2008 és 2017 között írt 33 esszét célja az volt, hogy egy kis időre szabaduljon a saját műveitől. „Egy regény megírása olyan, mintha egy hosszú távú versenyen vennél részt, közben írni egy esszét pedig olyan, mintha balra lefordulnál egy útról, hogy megigyál egy kávét, és valami másra figyelj. [...] Az esszé számomra egyfajta tisztaság. Nekem zavaros és kaotikus elmém van, de ha írok egy esszét úgy érzem hogy egy kicsit jobban tudom irányítani.”

A könyv megjelenése kapcsán válaszolt rajongói kérdéseire.

Szkeptikus vagy a Twitterrel és az Instagrammal kapcsolatban. Hangoztattad, hogy szeretnéd megőrízni a „tévedés jogát”. Aggódsz, amiatt, hogy a közösségi média káros hatással lesz társadalomra? (Matt Haig)

Az én aggodalmam szűkebb. Magamra és a családomra vonatkozik. Nem tudom elviselni a telefonokat, és semmilyen formában nem akarom őket életemben. Idegesnek, depressziósnak, halottnak érzem magam belül tőlük. De teljes mértékben megértem azokat, akik  nagyszerűnek találják a létezésüket! Különböző életstílusok a különböző emberek számára.

A társadalmi kérdés bonyolultabb, és bár úgy gondolom, hogy maguk a felhasználók a legalkalmasabbak arra, hogy beszéljenek róla, nem pedig a hozzám hasonló ludditák, de ha már kérdezed... Talán itt az ideje, hogy egy kicsit őszintébben beszéljünk magunkról és arról, hogyan használjuk ezt a technológiát. Az öncsalás elkerülése a cél – ez a legnehezebb. Hagyd abba védekezést, hagy mások véleményét, és csak üldögélj egy sarokban magaddal, hogy őszintén végiggondold: Mi ez a kis eszköz a zsebedben a másokkal való bensőséges kapcsolatokhoz képest? Ahhoz képest, ahogy polgárként megtapasztalsz a társadalomban? Talán semmi! Talán minden teljesen rendben van. De talán nem?

Nem akarok félrevezetni senkit. Nem gondolom, hogy az embereknek égő tartályokba kellene önteni ezeket az eszközöket. (És én is épp annyira függök a laptopomtól, mint bármelyik iPhone-felhasználó.) De talán másképp kellene használni ezeket, ésszerű szabályok között. Tényleg szükségünk van egy héten 27 órányi online létre? (Ez a legutóbbi szám a tinédzserek körében igaz, de minden évben növekszik.) Mindig szükségünk van az internetre a zsebünkben? Szükségünk van arra, hogy éjszaka ott pihenjen a mobilunk a párnákon? A hétéveseknek valóban telefonokra van szükségük? Szeretnénk átengedni magunkat saját függőségeinknek és megszállottságainknak? Mindezt át kellene gondolni. Nem hagyhatjuk, hogy a elektronikai cégek döntsenek el helyettünk.

Milyen verseket tudsz fejből? (Philip Pullman)

Ez Nick (Nick Laird író és költő, Zadie Smith férje) része. Ő segít a gyerekeknek a versek memorizálásában. És nekik sikerül is, de nekem sose. Én csak keveset tudok: Frank O'Hara Animals-ét és néhány részletet a Hamletből, az V. Henrikből és a Macbeth-ből. Az agy verset memorizáló részén nekem csak rap rímpárok vannak.

Néhány évvel az átalakulásom után (James Dawsonként született) még mindig „transz-szerző Juno Dawson”-nak hívnak. Te is úgy érzed, hogy kettős szereped van, azaz mint szerzőnek és mint egy közösség „hangjaként” is meg kell szólalnod? (Juno Dawson)

Az a bajom, hogy nem gondolhatok a közösségre egyes számban. Senki sem létezhet egymást fedő kötelezettséget és érdekeket ábrázoló Venn-diagramban. Fekete vagyok, nő is, feleség és anya, brit, európai – éppen – londoni, new york-i, író, feminista, második generációs jamaikai, az afrikai diaszpóra tagja, Trónok Harca-rajongó, akadémikus, vígjáték rajongó, elmélet mániás, hip-hop arc és így tovább.

Örülök, hogy mindez én vagyok és mindenki, függetlenül attól, hogy honnan származik – ha valóban gondolkozik rajta – hasonló belső sokféleséggel fog találkozni. Egyes pillanatban érezheti természtesen bizonyos kötelezettségvállalások erőteljesebb húzását, különösen akkor, ha az identitásának azt az aspektusát támadják.

De az egész egy csapda. Ismerem az érvelést: senki sem hívja Don DeLillo-t a „fehér amerikai szerző Don DeLillo”-nak, ezért miért kellene engem a „fekete brit szerző Zadie Smith”-nek nevezni? De ez a logika a semlegesség eszméjén alapszik, mintha a fehér nem lenne egy faj vagy személyazonosság, hanem csak egyszerűen „a szerző” lenne, mintha csak a feketének volna identitása. És ebből következik az is, hogyha valóban „a szerzõ” akar lenni, akkor el kell felejtenie a feketeséget, és arra kell törekednie, hogy az emberek e „mögé” lássanak, és „túl” legyenek rajta.

Ez egy olyan bátortalan bók változata, amilyet még gyerekként hallottam: „Őszintén szólva, csak a barátom vagy, nem is gondolok a színedre.” Szerintem meg kellene fordítani a koncepciót, hogy lássuk, menyire furcsa: „Ó, Don, én még csak nem is gondolok arra, hogy fehér vagy, csak szeretem a könyveidet!” Nem, én nem akarom ezt a feltételezett semlegességet. Én az vagyok, ami vagyok – és egy szerző is. Mindez elválaszthatatlan, mivel Don és a fehérsége is elválaszthatatlanok.

Melyik dalszöveg ír le téged a legjobban? (Nike Shuckla)

„And I just blame everything on you/ At least you know that’s what I’m good at” – Kanye West
(És én csak mindenért téged hibáztatlak / így legalább tudod, hogy mi az, amiben jó vagyok)

Milyen érzés, hogy fiatal korod óta egy faj, egy nem és egy kultúra szócsöve vagy, hisz mások oly kevés esélyt kaptak arra, hogy elmondhassák a sztorijukat? (Sharmaine Lovegrove)

Én sose gondoltam magamra szócsőként. De azt sem hiszem, hogy konkrétan az „én sztorimat” mondanám el. Én úgy tekintek magamra, mint aki rengeteg dolgon gondolkodik nyilvánosan. Megpróbálok szokatlan módon megközelíteni azt, amiről írok, úgy ahogy én látom, és aztán úgy is, ahogy a közösség, amit vizsgálok. Valahogy így: Én ezt gondolom, és te olvasó? Nem bánom ha a válaszok az „én nem” irányába mozdulnak el. Mert jobban érdekel az, hogy modellezek egyfajta gondolkozást, minthogy meggyőzzek embereket a véleményemről. Ez az, ami fontos az irodalomban: rálátások és gondolkozások.

Ha egy új hang szólal meg egy alulreprezentált országrészből, mindig megvan a remény egy új látásmódra, egy új szögre vagy irányra (bár tényleg semmi sem garantálhatja az igazi „újszerűséget”). De például, ha Teju Cole esszéit olvasom, szembe kell néznem egy olyan elmével, amely teljesen eltérően működik, mint az enyém. Nála olvashatok olyan témákról, mint a 16. századi flamand művészet vagy a fotográfia, és ez felpörget. De kézbe vehetem Imbolo Mbue könyvét, és láthatom New Yorkot egy kameruni migráns szemével. Vagy Edouard Louis-t forgatva valamit tudni fogok arról, hogy mit jelent a mai Franciaországban mélyszegénységben felnőni.

Szeretem a hangok sokféleségét, és nem zavar, ha nem megtörtént, személyes történetet olvasok. Mert ami engem igazából érdekel, az mások koncepciója. Én úgy látom, az embereknek teljesen különböző elméjük van, és olyan sokba szeretnék beletekinteni, amennyibe csak tudok. Szerintem majdnem annyi különbség van közted és a buszon folyamatosan beszélő utastársad között, mint köztem és a mopszom között. Ha a kiadók csak olyan írókat akarnak kiadni, akikkel egyezik a saját környezetük, hátterük, osztályuk, akkor ennél sokkal szerényebb variációját kapjuk majd az elméknek, és sokat ki fogunk hagyni. Elsősorban az írók, de szerintem az olvasók is.

Forrás: theguardian.com