„Verskertésznek éreztem magam” – interjú Marno Jánossal

Mintha verseid éjszaka születnének, a sötétből jönnek a fényre. Van-e jelentősége annak, hogy mikor születnek, íródnak a versek?
Mióta le kellett mondanom a gesztenyéskerti, valóban késő esti-éjszakai sétákról, a többórás körözésekről, azóta még hektikusabbá, kiszámíthatatlanabbá vált a napi ritmusom, tehát nem tudok precízen válaszolni a kérdésedre. Igaz, hogy kevés éjszaka múlik el írás vagy legalább a géphez ülés nélkül, és általában három-négy óra előtt nem megyek aludni, de hogy mikor sikerül verset írnom, azt utólag nagyon nehéz megállapítanom. Ahogy a versírás időtartama is kérdéses. Van, hogy negyedórán belül ott terem a kijelzőn a kész vers – mintha nem én ütöttem volna be, hanem valaki más küldte volna meglepetésnek, és gyakrabban gabalyodom bele egy-egy izgalmasnak ígérkező ihletindítványba, amivel aztán napokig, néha hetekig nem sikerül zöld ágra vergődnöm. Esetenként tehát valóban születnek, máskor íródnak a versek, talán gyakoribb az egy versen belüli is-is. Régebben úgy tapasztaltam, nagyon jókedvűnek és fittnek kell lennem ahhoz, hogy érzékeljem a szavakat, a beszédet, ám amióta ez ritkábban adatik meg, elő-előfordul, hogy nekikeseredésből indul a versbeszéd, és evés közben jön meg az étvágy – vagy a hányinger.

Mikor egy adott versen dolgozol, mennyire emlékszel a többire? Mennyire van az elmédben komplex szöveg- és motívumháló?
Nagyon érdekes a kérdésed, magam is a kötet rendezése során figyeltem fel a motívumok ismétlődésére, módosulására, néha már afféle verskertésznek éreztem magam, mondom, a rendezés közben (megjegyzem, az anyai nagyanyám nagybátyja sok-sok arborétumot tervezett az országban, a Margit-sziget flórája is nagyrészt az ő műve). Azt, hogy mennyire emlékszem írás közben a már meglévő anyagra, nem könnyű megmondanom, tudatosan talán nem, néha egyáltalán nem, de hát maga a versírás sem egészen tudatos művelet, ha az volna, abortálódna a vers, elvérezne idejekorán. Most teljesen tudatosan válaszolok a kérdéseidre, ami azt is jelenti, hogy nem igazán autentikusan beszélek, híján a tisztánlátáshoz szükséges kompetenciának. Versírás közben csak annyiban hagyatkozhatom az eszemre, hogy amit leírtam, amit épp leírok, annak a grammatikai, szintaktikai konzisztenciáját ellenőrizhessem, de evidensen át kell adnom a kormánykereket a nyelv felől érkező javaslatoknak, sugallatoknak ahhoz, hogy a versbeszéd minduntalan bekövetkező jelenvalósága teljes komplexitásában, végtelen sokértelműségében szólalhasson meg. Eszerint azt is mondhatom, hogy megvan az elmémben a komplex szöveg- és motívumháló, meg azt is, hogy egyáltalán nincs meg, az elmémben csak a készség van meg a nyelvi adódások felfogására, elfogadására. Régi vízióm már, hogy a költészet a fogalmat újrahevíti, újraolvasztja, hogy az ismét plasztikus metaforává váljék, és ezáltal kiszabaduljon a logikai kauzalitás élettelen paradigmájából. Ha verset írok, elfelejtem a világról vallott véleményeimet, még talán az ízlésítéleteimet is, s csak arra figyelek, mi mindent mondhat a versbeszéd.

Mit gondolsz most a lírai énről mint maszkról, és a szerepről? Változott-e a viszonyod pályád kezdete óta az alanyisághoz?
Egyre kevésbé tudom, mit gondoljak róla. Hiszen nem ismerem magamat, nem tudom, mikor ki beszél belőlem, noha észlelni vélek valami kontinuitást, valami integritásfélét is, ám ez nem azonos avval az én-, illetve önérzettel, ami közvetlenül a lényemet képviselheti nem a személyiségemet, és persze képtelenül képviseli a lényemet, ergo a halandóságomat is. A mulandóságomat, mégpedig a szüntelen múlásomat. A kötet címére azért is haraphattam rá, mert a szerepeket nem fix maszkoknak érzem, inkább szüntelen cserebomlásnak; a létezés, sőt talán a puszta fizikaiság őselvének a mimikrit gondolom, nota bene, hátha erre utal a Maya fátyla is. És a hatalmas páli téveszme, a színről színre látás apokaliptikus vágy- vagy rémképe vajon nem ugyanerre a kérdésre referál? De természetesen változott a viszonyom az úgynevezett alanyisághoz, főleg mióta belátni kényszerültem, hogy egyetlen rezdülésem, gondolatom, érzetem, képzetem, mozdulatom stb. auktora, felelőse nem én vagyok, illetve az én még a legsajátabbnak vélt akcióját is elszenvedi – hogy ez mégis alany és tárgy viszonyában fogalmazódik meg, az már az ember színpadra termettségének az eredménye. Ismétlem, nem állok jót a válaszaimért, részint mert most sem tudom, ki beszél éppen, részint mert beszéljen akárki, csak a vélekedéseit mondja. A vers viszont az éppen artikulált vélekedést addig dezartikulálja, míg az például metaforaként fel nem szívhatja magába a tiszta artikulálatlanság anyagát.

Szegő János

Az interjú eredetileg a Magvető Magazin 2018. tavaszi-nyári számában jelent meg.
Fotó: librarius.hu