„Van teljes, boldog élet az abúzus után” – Interjú Hercsel Adéllal

Idén ősszel látott napvilágot Hercsel Adél Láthatatlan pokol című riportkönyve, melyben bántalmazottak, áldozatok mesélik el saját történetüket. A szerzővel a magyarországi helyzetről, a média felelősségéről és a könyv visszhangjáról beszélgettünk.

Miért nem beszélünk a bántalmazásról? Miért van az, hogy annyi minden más mellett erről olyan ritkán esik szó. Téged mi indított arra, hogy kilépj a komfortzónádból és olyan emberekkel készíts interjút, akik átélték ezeket a borzalmakat?

A probléma ma Magyarországon nem létezik, hiszen rendes emberrel semmi ilyesmi nem történik! A magyar családok, köszönik szépen, jól vannak, lehet továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló. Az iróniát félretéve hosszan lehetne sorolni a jelenséget övező tabusítás, a magasfokon művelt félrenézés pusztító hatásait. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy sokszor egyáltalán nem vagyunk tudatában annak, hogy mit művelnek velünk, és mi mit művelünk másokkal. Ha véletlenül fel is ismerjük, a családon belüli erőszakot szinte kizárólag a veréssel azonosítjuk, miközben a bántalmazásnak van vagy harminc másik alattomos eszköze.

Mondok párat a sok közül: a másik iránti tisztelet és odafigyelés hiánya, az együttműködés megtagadása, a felelősség folytonos áthárítása, a direkt bántó, folyamatos kritizálás, a másik elszigetelése a családjától és a barátaitól, a megalázó, lealacsonyító beszédmód, a másik szabadságának korlátozása vagy a szexuális kapcsolat kierőszakolása, esetleg büntetésből való megvonása. Hosszan lehetne még sorolni, a lényeg, hogy a bántalmazók ezeket az eszközöket többnyire folyamatosan, következetesen, változatos kombinációban használják, ráadásul az idő előrehaladtával egyre nagyobb intenzitással.

A könyv megírására többek között az vezérelt, hogy vegyük fel végre a valóságszemüveget, és a bántalmazás eszközeit felismerve tegyük láthatóvá, majd számoljuk fel a láthatatlan poklokat.

 

Azt mondják, hogy akit bántalmaznak, gyakran úgy éli meg, hogy jogosan szenvedi el mindazt, ami vele történik, ezért nem is beszél mindarról, ami vele történt, mert szégyelli magát. Te mit tapasztaltál? Szerinted mi az, ami leginkább gátolja, hogy erről beszélni tudjunk?

Egy látványos bűvész show hol van ehhez képest, a bántalmazás az illúzió, a szemfényvesztés igazi világa! A bántalmazók többnyire profi manipulátorok, akik például elképesztő meggyőző erővel képesek bűntudatot kelteni a partnerükben. Ezt pedig leginkább azzal érik el, hogy áldozataikkal elhitetik, rosszak, bűnösök, ezért bizony megérdemlik a pofont, az elnyomást, a lealacsonyító bánásmódot és társait. Nem csoda, hogy az áldozat ezek után aktívan szégyelli. Következetes aknamunkával egy egészséges önbecsülést is ki lehet végezni, akár már hónapok alatt. A bántalmazás pont úgy hat, ahogy a béka észrevétlenül megfő a fazékban, miközben szép lassan melegítik a vizét. A bántalmazás legtöbbször ártatlannak induló megjegyzésekkel indul, melyek idővel egyre durvább sértegetésig fajulnak és onnan tovább, ahogy a partner kezdeti, egészséges féltékenysége is átcsaphat őrjöngő paranoiába és a másik maximális elszigetelésébe.

 

 

Hogy látod, milyen volt mondjuk húsz évvel ezelőtt, és milyen most a magyarországi helyzet? Készültek kutatások ebben témában? Van változás?

Mindennél beszédesebb, hogy pont 20 évvel ezelőtt készült először és utoljára itthon nagy mintás, országos reprezentatív kutatás, ami azt vizsgálta, hogy mekkora mértékben van jelen a családon belüli erőszak a magyar társadalomban. Ezt egyébként annak idején nem a magyar állam, hanem a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány finanszírozta. A könyvemben megszólal Tóth Olga családszociológus is, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, aki annak idején a kutatást vezette. Olga eredményeit és a helyzet változatlanságát egy 2012-es kutatás is alátámasztotta, melyet az Európai Unió emberi jogi szervezete 28 tagországban, így nálunk is elvégzett. Ezekből mind az derül ki, hogy Magyarországon a nők egyharmada, de inkább 40%-a válik valamilyen erőszak áldozatává élete során. A bántalmazást nagyrészt a partnertől szenvedik el, továbbá a kapcsolati erőszak a magyar társadalom összes rétegében ugyanúgy jelen van. A férfiakat ért abúzussal kapcsolatban pedig oly mértékben nincs adat, hogy még csak óvatos becslésekbe sem bocsátkozhatunk.

 

Mennyiben felelős a média abban, ahogy a bántalmazásról beszélünk? Hogy jelennek meg a képernyőkön és újságokban ezek a történetek? Segít a nyilvánosság, vagy inkább árt?

Mivel a rendszerváltás óta a mindenkori kormányok szinte egyáltalán nem tematizálták a családon belüli erőszak problémáját (a szocializmusban a jelenség és a fogalom pláne ismeretlen volt), ezen a téren csak még nagyobb a média felelőssége. A tavaly hozzánk is begyűrűző #metoo-kampányt érzésem szerint kezelhette volna szerencsésebben is a magyar média, mert parttalanul szabadulhattak el az indulatok. A lakossági döntőbíróság, ki-ki a maga frusztrációi és előítéletei szerint kiacsarkodta magát, aztán visszasüllyedtünk a szokásos apátiába. Nem hiszem, hogy ettől megoldódott volna bármi is, és azóta a párkapcsolatok szempontjából élhetőbb lenne a magyar társadalom. A sajtó és mindazok, akik ma Magyarországon véleményformáló erővel bírnak, akkor cselekednének a leghelyesebben, ha hiánypótló jelleggel ontanák magukból a bántalmazással, az erőszakkal, kapcsolatos edukatív cikkeket, melyek leginkább általánosságban tárgyalják a jelenséget, vagy már konkrét, a bíróságon lezárult, ítélethozatal utáni, a ma szempontjából releváns ügyeket elemeznének.

 

Milyennek látod a bántalmazókat? Ők a megtestesült gonosz, vagy ők is más, korábbi traumák miatt válnak bántalmazókká? Meg lehet-e előzni a bántalmazást?

Én elsősorban nem az amoralitás és a traumatizáltság, hanem inkább az érdekek felől közelíteném meg a kérdést. Miért bántalmaz a bántalmazó? Mert megéri neki. Bántalmazónak lenni rendkívül kényelmes, idő-és energiatakarékos üzemmód. Hiszen milyen fárasztó állandóan odafigyelni a másikra, a kéréseit teljesíteni, folyton a kedvére tenni, mindig mindenről egyeztetni, kompromisszumot kötni stb. Ezzel szemben az autokratikus módszerek alkalmazása a bántalmazó szempontjából lényegesen leegyszerűsíti a dolgokat. A bántalmazás eszközeivel a másikat megalázva, megfélemlítve a partnerből egy mindenre bólogató, csendben tevékenykedő házi rabszolga „nevelhető”, akinek arról szól az élete, hogy az agresszor testi-lelki igényeit kielégítse.

 

 

Hercsel Adél / Fotó: Bakcsy Árpád

 

Úgy képzelem, hogy a bántalmazás is egy spektrumon helyezkedik el, szerinted hol és hogy lehet meghúzni a határt? Mi az, ami nevelés vagy párkapcsolat sajátossága, és mi az, ami már túllép ezeken a kereteken?

Erre természetesen nincs egzakt válasz, ezek folyton kényes egyensúlyok. Általánosságban annyit azért el lehet mondani, hogy a bántalmazás nagyon sokszor egy rossz hangsúllyal kezdődik, és általában ott szabadul el, amikor a kölcsönös tisztelet és az egyenrangúság megbomlik a partnerek között. Ha az egyikük úgy véli, hogy ő egyenlőbb a másiknál, és ebből kiindulva elkezd előjogokat osztogatni magának a kapcsolatban, akkor az illető máris bántalmazóvá avatta magát. Persze ilyenkor nagyon sok függ a másik reakcióitól is, mert van, aki felismeri a bántalmazás jeleit, van, aki visszatámad, és van, aki áldozattá válik. Az most nagyon messzire vezetne, hogy valakiből miért lesz áldozat, milyen komplexusokat, lelki sérüléseket, korábbi traumákat és kötődési mintákat hoz magával. Miközben az is igaz, hogy az abúzus nem válogat, bárkiből, bármikor lehet áldozat. Főleg azért, mert Magyarországon felnőve és közlekedve semmiféle érdemi edukációval nem találkozunk a bántalmazással kapcsolatban.

 

Könyvedben a személyes történetek mellett a szakértők is megszólalnak. Miért tartottad ezt fontosnak?

Mert úgy éreztem, hogy így lesz kerek a történet, így tudja az olvasó a maga teljességében kivonni a könyvből a tanítást. A szakértők elméleti kerettel egészítik ki mindazt a tapasztalatot, amit az erőszak túlélők a saját életük történetén keresztül mesélnek el. Közben attól is féltem, hogy túl felkavaró lesz végigolvasni az áldozatok történeteit, ezért nem szerettem volna ezeket reflektálatlanul hagyni. Próbáltam a szakértőket szembesíteni azokkal a kérdésekkel, melyek a történeteket olvasva felmerülnek az emberben, mert a bántalmazással kapcsolatban nagyon sok a félreértésre okot adó momentum.

 

Milyen a könyv visszhangja? Nyitottak az emberek a témára?

Nagyon örülök, mert a visszhang és a fogadtatás egyértelműen pozitív, a téma nehézsége és tabudöntögető jellege ellenére szépen fogynak a példányok. Gyakori visszajelzés, hogy valaki első körben saját magának vásárolja meg, majd annak a barátjának, rokonának, kollégájának is vesz egy példányt a Láthatatlan pokolból, akiről gyanítja, vagy egyenesen tudja, hogy egy agresszor áldozata a kapcsolatban. Közben persze nagyon szomorú vagyok, hogy ekkora kiéhezettséget látok a téma iránt, mert ez is csak azt igazolja vissza, hogy rengeteg az érintett és a szenvedés a magyar családokban. Túl régóta nem beszélünk róla, túl régóta megoldatlan a probléma.

 

Mi történik azokkal, akik kikerülnek egy bántalmazó kapcsolatból? Fel lehet épül? Lehet boldog teljes életet élni eg bántalmazó kapcsolat után?

A Láthatatlan pokollal többek között azt szerettem volna bizonyítani, hogy igenis ki lehet lépni a bántalmazó kapcsolatból, és ha nagy nehézségek árán, de van teljes, boldog élet az abúzus után. Az interjúalanyaimat a keserű bántalmazástapasztalaton túl még ez a motívum köti össze. Azt látni kell, hogy egy bántalmazó kapcsolat után azért is nagyon nehéz, mert az illetőnek minden fronton újjá kell építenie az életét: mind egzisztenciálisan, mind lelkileg, mind szociálisan és sokszor még fizikálisan is. Ugyanakkor hozzá kell tennem, a bántalmazásnak van az a szintje, ahonnan már nincs visszaút, az áldozat örökre az agresszor foglya marad, nagy eséllyel bele is hal az abúzusba. Egy biztos, ha valaki, vagy egy szerette bajban van, jó eséllyel kaphat megbízható szaksegítséget ha felveszi a kapcsolatot például az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálattal, a lakhelye szerint Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálattal, az az Ökumenikus Segélyszervezet krízisközpontjaival, az SOS Krízis Alapítvánnyal, a Nane vagy a Patent egyesületekkel.

 

Hományi Péter
Fotó: Bakcsy Árpád


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9786155783364
Megjelenés: 2018-10-17
méret: 150 mm x 210 mm

Hercsel Adél

Tovább
Ez is érdekelhet:

HÍREK
2019-07-09 08:55:53

Szerinted, melyik országban olvasnak a legtöbbet az emberek?

Tovább
HÍREK
2019-08-02 10:51:31

Fehérorosz szerző dokumentumregénye az élen – A Líra Csoport könyvesboltjainak júliusi sikerlistája

Tovább
MINDENNAPI
2019-08-04 11:24:39

Irodalom és betegség – Kvíz

Tovább

„A családon belüli erőszakot szinte kizárólag a veréssel azonosítjuk, miközben a bántalmazásnak van vagy harminc másik alattomos eszköze.” – Interjú Hercsel Adéllal.

Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem