„Van olyan, hogy véletlen?” – Interjú Csabai Lászlóval

Hogyan találtál rá Szindbád alakjára? Vagy ő talált meg téged? Van valós alapja, ha igen, kiről vagy kikről mintáztad meg?

Tudatosan nem mintáztam létező személyről, vagy irodalmi alakról. Persze lehet, hogy egyesek kimutatják a Holmesszal, Maigret-vel vagy Columbóval való rokonságát. Elképzelhető, hogy írás közben hatottak rám ezek az előképek. Ami biztos: a Krúdy-féle Szindbádhoz nincs köze. Mondhatnám úgy is, a nyárligeti Szindbád mindenben az ellentéte a Krúdy-féle passzív Szindbádnak. Az én alakom maga a megtestesült aktivitás, nem csak mereng és álmodozik. Ami a detektív kinézetét illeti: szép férfi. Úgy képzelem, a fiaim lesznek ilyenek húsz év múlva. A ponyvakrimik felügyelőivel ellentétben az én detektívem életkora nem állandó. Öregszik. De jól áll neki még az öregedés is.

Miért a krimi műfaját választottad regényíróként?

Nem választottam. A véletlen hozta. Persze van olyan, hogy véletlen? Nem inkább Gondviselésről kell beszélni? Nagyon sokáig vártam arra, hogy végre rendszeres publikálási lehetőséghez jussak a vezető magyar irodalmi lapokban. S ezt a kriminovelláimmal értem el. (Szerencsére a lapok rögtön úgy vették, hogy itt szépirodalomról van szó, nem lektűrről.) Mire észbe kaptam, a sok folyóiratközlésből összeállt az első magvetős Szindbád-kötet anyaga. És azóta nincs megállás. De próbálkoztam és próbálkozom nem bűnügyi jellegű történetek írásával is. Rendszeresen meg is jelennek ezek. Nem akarom, hogy krimiírónak skatulyázzanak be. Mert én nem krimiíró vagyok, hanem egy író, aki – többet között – krimit is ír. Pontosabban detektívtörténeteket. Vagy bűnregényeket? De ezek talán nem is fontos dolgok. A lényeg, hogy vegyék és olvassák a könyveimet.

Előbb van meg a könyvek története, és utána kezded el kutatni az adott kort, vagy előbb jól beleásod magad a részletekbe, és utána találod ki a sztori vázlatát?

Folyamatosan, más művek írása közben, évekig gyűjtöm az ötleteket, és pár fejezet már készen is van, elbeszélés formájában, mielőtt nekilátok az adott könyv megírásának. S persze a fejezeteken átívelő történet is megvan már ekkor. No meg az is, hova fog az egész kifutni. Aztán írás közben minden nagyon-nagyon sokat változik. Van a prózaírásnak egy lendülete, vannak belső törvényszerűségei, melyekhez jó igazodni: rá kell feküdni a hullámokra, s engedi, hadd vigyen a történet. Írok, kutatok, átírok, bővítek, lehúzok, kutatok, írok, átírok, lehúzok, szerkezetet módosítok, írok, átírok, az átírottat is átírom… egy idő után, amikor már követni sem tudom a folyamatot, elérkezek az utolsó oldalhoz. Aztán az egészet átírom még tízszer és már kész is a könyv. Vagyis még mindig csak annak a nyers változata. Mert akkor lépnek a képbe a kiadó munkatársai.

Miért nem a saját nevén szerepel Nyíregyháza, miért lett belőle Nyárliget? Mennyire azonos a kettő?

Azzal, hogy a Nyárliget nevet használom, szabadságot adok magamnak. Nem köt városszerkezet, várostörténet, nem kötnek létező épületek. Ugyanakkor mindezeket felhasználhatom, és meg is változtathatom őket. Vagyis minden lehetőséggel élek, amit egy létező város adhat, anélkül, hogy a korlátait érezném. Egy olyasvalakinek mint én, aki fikciós prózát ír, ez a legjobb alaphelyzet. Nyárliget tehát nem azonos Nyíregyházával, noha természetesen és elkerülhetetlenül (s persze szándékosan) hasonlít rá. Ezt egyébként jó újra és újra tisztázni, mert a földijeim nem veszik tudomásul a különbségtételt. Rendre mondják, hogy a piac akkor nem ott volt, azt a hidat később építették stb. Nyíregyháza (vagyis Nyárliget) fontos, a legfontosabb helyszíne a történeteimnek. Nem azért választottam, mert reklámot akartam csinálni szülővárosomnak, hanem mert úgy gondoltam, jól ismerem. Azóta eltelt harminc év, számtalan könyvet elolvastam a városról, és már egyre kevésbé gondolom úgy, hogy ismerem. De ez talán természetes is. Pedig ez nem egy ősrégi település.

Kik inspiráltak a könyvek megírásakor?

A Nyíregyházán eddig eltöltött évtizedeknek azon figurái, akik meséltek nekem a múltról. Rokonok, ismerősök. És, bár írás közben ez nem tudatosodott bennem, de az új könyvem kapcsán mindenképp meg kell említenem Móricz Zsigmondot. Valahogy móriczos lett egy kicsit ez a kötet, de ez nem baj. Persze szó nincs utánzásról. De Móricz annyira nagyot alkotott a vidék ábrázolásában, hogy egyszerűen megkerülhetetlen.

Az új könyvben Szindbád hazatér Szibériából, és a még javában kiépülő kommunista diktatúrában lesz rendőrtiszt. Brutális sorozatgyilkosság, pitiáner lopások, padlássöprés: mindenben részt vesz. A könyvben olvasható bűnügyek valósak? Már abban az értelemben, hogy régi újságokból, levéltári anyagokból dolgoztál, vagy saját kútfőből valók?  

Szeretem a dokumentarista irodalmat is, de számomra talán a legfontosabb, hogy írás közben kiélhessem a fantáziámat. A történetek tehát (egy kivételével) csak a képzelet szüleményei. Habár érdemes óvatosan fogalmazni, mert köztudott: „ami megtörténhet, az meg is történik, vagy már meg is történt”. Sokszor meggyőződtem már ennek az igazságáról. Egy adott természeti és társadalmi környezet, kombinálva egy közösség történelmével és az ember lelki adottságaival nagyon sok, de nem végtelen számú történetet szülhet meg. A bűn pedig a világ minden táján hasonló. Ugyanakkor az is igaz, hogy sok múzeumi, levéltári anyagot elolvastam a felkészülés során. Készítettem interjúkat is olyanokkal, akik személyesen átélték ezt a korszakot. És voltak jó szakértőim. Ez mind kell az érzékletességhez. Ugyanakkor nem tanulmányt írok, nem volt egy meghatározott anyagmennyiség, amit bele akartam tölteni a könyvbe. Csak írtam a történeteket, és egy-egy ponton aktivizálódott bennem a megszerzett néprajzi, helytörténeti, földrajzi tudás.

Három könyved három különböző időpontban és két helyszínen játszódik: ha visszamehetnél az időben, melyiket próbálnád ki szívesen? Nem maradtál-e egy picit te is Szibériában, mint Szindbád szívének egy darabja?

Szibériában maradtam. Az lett az én választott hazám. Persze, még ha sokszor nagyon dühít is, nem tagadom meg Magyarországot, de a szülőhazával kapcsolatban az emberben mindig van valami kényszeredettség. Kötelező szeretni. (Persze lehet is szeretni, mert minden országban van szeretnivaló, de van utálnivaló is.) A választott hazához viszont egy érett érzelem fűzi az embert. Persze ez sem feltétlenül nélkülözi a romantikus képzeteket. A zarándokok, a keresztes lovagok és a zsidók a Szentföldre vágytak. A módosabb magyarok a múlt században Velencébe és Párizsba. Az én gyermekkoromban mindenki Amerikáról álmodott. Én Szibériát választottam. Mert végtelen, kiismerhetetlen. Ténylegesen nem lehet hatalmasabb terület után vágyakozni. Én hiszem, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik. Népünk gyökere tehát valahol Nyugat-Szibériában lehet. Talán ott van a magyar őshazánál is régebbi ugor és uráli őshaza. Néha azt képzelem, idegeim őrzik az őshaza képét.

1956-ban ér véget a történet. Lesz folytatás, és ha igen, Szindbád marad vagy elmegy?

Szeretném folytatni. Sok olyan izgalmas helye van a világnak, ahol még nem járt a detektív. De nem biztos, hogy a következő könyvem már a Szindbád IV. lesz. 2014-ben megjelent egy kötetem Száraz évszak címmel. Páros novellák, saját szavaimmal élve „duovellák” vannak a könyvben. Az elbeszéléspárok között mindig kapcsolat van. És a könyv végén ezek az elbeszéléspárok is egy teljes egésszé állnak össze. Szerintem jól sikerült kísérlet, akik olvasták, nagyon megszerették a világát. Viszont a Szindbád-regények mögött valahogy elsikkadt. Tervezem – részben azért, hogy újból ráirányítsam a figyelmet –, hogy folytatom a Száraz évszakot, ezúttal hármas történetek, azaz „triovellák” formájában.

Király Levente

Az interjú eredetileg a Líra Könyvklub Magazin 2017/3-as számában jelent meg.
Fotó: Litera.hu