Te túlélnéd?

Miért éppen ezt a témát, környezetet választottad? Mi volt mindennek az előzménye?

Annak idején, 22-23 éves fejjel véletlenül csöppentem bele Szarajevó mindennapjaiba. A város ostroma ugyan már véget ért, a harcok azonban korántsem. Híradós tudósítóként politikai interjúkat készítettem bosnyák, szerb és horvát döntéshozókkal, jól őrzött objektumokban. Aztán, az interjúk után operatőr kollégáimmal nyakunkba kaptuk a várost és bejártuk a környékbeli hegyeket. Elképesztő volt látni, hogy néhány száz kilométerre a magyar határtól milyen pusztítást képes végezni a gyűlölet, a düh, vagy az, hogy egyesek a saját istenünknek kényszeresen szeretnénk megfelelni.

Számodra mi a történet legfőbb tanulsága? Mit szerettél volna elmondani?

A regényhez a háborús válság csak keret. Egy eszköz ahhoz, hogy bemutassam, vajon meddig képes elmenni egy anya, hogy a gyermekét megmentse a halál torkából. Természetesen a mostani európai népvándorlás aktuálpolitikai színezetet is kölcsönöz a történetnek, de maga a szinopszis már jóval azelőtt elkészült, hogy ezek a békét, jobb életet, boldogulást kereső emberek tömegesen megjelentek az európai városokban.

Mennyire valósak a szereplők? Illetve találkoztál bárkivel, akinek a története hasonlított Misu és édesanyja történetéhez?

Jóval a háború befejeződése után NATO-ösztöndíjat kaptam Szarajevóba, ahol amerikai és bosnyák katonák és pszichológusok meséltek nekünk a háború megalkuvást nem ismerő természetéről. Aknabiztos páncélkocsikkal jártuk be a várost és környékét. Az ostrom idején megsérült és megcsonkított gyerekekkel beszélgettünk korábban feltárt tömegsírok mellett. Az egyik féllábú kisfiú tekintete azóta is kísért. Őt az édesanyja húzta ki egy szekrény alól az egyik aknatámadás után. Akkor már csak a bőr tartotta a térdénél a sípcsontját és a vádliját.

Kiknek szántad a könyvet? Mit adhat ma Magyarországon Misu története az olvasóknak?

A regény egy háborús történetbe illesztett mély, belső utazás. Egy édesanya és a kisfia szívszorító „meséje” a huszadik századi Európa második felének legszégyenteljesebb éveiből. A helytelen és rossz aktuálpolitikai döntések bármelyik pillanatban teremthetnek hasonló helyzeteket. Ezeknek a helyzeteknek pedig Misu és a Misu-félék az elszenvedői, nem pedig a döntéshozók. De a regény mégis inkább azt mutatja meg, hogy a lélek legmélye a legszörnyűbb csatatér.

Tudósítóként annak idején mennyire voltál benne az eseményekben, mennyire tudtál kívülálló maradni? Van-e olyan élmény (főleg negatív), aminek a mai napig hatása alatt vagy?

1993-ban találkoztam egy fiatal bosnyák újságíróval, a bosnyák elnöki palota folyosóján. A külügyminiszterre vártunk, sokat beszélgettünk. Emlékszem, búcsúzáskor erősen szorította a kezem, teljesen reményvesztettnek tűnt. Ez a fiú 8 évvel később, amikor NATO-ösztöndíjjal jártam Szarajevóban, az egyik idegenvezetőnk volt. Már nem tudott kezet fogni velem. Aknára lépett a közelében valaki, ő pedig elveszítette a jobb karját. De a tekintete tele volt reménnyel. Hitt abban, hogy Szarajevó újjáépíthető, hogy a borzalmak majd generációról generációra lassan eltűnnek az emberek lelkéből. Ezt a tekintetet azóta sem felejtem. Ez minden nehézségen átsegít.

Forrás: Athenaeum Kiadó