„Szerettem volna megmutatni, hogy együtt szőjük magunk köré ezt a hálót” – Interjú Kalapos Éva Veronikával

Kalapos Éva Veronika sikeres ifjúsági regényei, a D.A.C.-sorozat, a Massza és a Muszáj?! után felnőtteknek szóló történettel jelentkezik. A szerzővel F mint című regénye kapcsán többek között címadásról, nyelvkeresésről, empátiáról és túlélésről, a nélkülözés mögött rejlő reményről és a szabadság lehetőségeiről beszélgettünk.

Titokzatos lett az új kötet címe, és végig bizonytalanságban is tartod az olvasót. Fema, Fip, Frida, a Fotós. Akiket az F betű jelöl, azokkal különös dolgok történnek a regénytérben. Nem biztos, hogy ennél közelebb juthatunk a megfejtésben. Mit gondolsz erről?

Azt, hogy nem is szeretném, ha az olvasó feltétlenül közelebb jutna, vagyis jusson mindenki olyan közel, amennyire tud, szeretne. A megjelenés óta többen jelezték, hogy az olvasottak tükrében (is) kedvelték a címet, mert úgy értelmezték, ahogy akarták: feldobták, játszottak vele, hogy félelmet jelent, fájdalmat, fényt, vagy tényleg csak a szereplők nevét takarja – lehet bármelyik és egyik sem, épp azért választottam, mert mindenki azt hall bele, amit akar. Általában nem vagyok oda a túl konkrét címekért – persze a feleslegesen titokzatoskodókért sem –, szerintem egy cím nyisson értelmezési lehetőségeket, jelentsen többet önmagánál, de azért legyen szoros kapcsolata a szöveggel. Jó címet adni nagyon nehéz, és persze a jó is relatív, én a fentiek tükrében szeretem a sajátomat.

 

Örök írói kérdés a szociokulturális rétegzettségnek megfelelő nyelvhasználaté. De az egyén egyszerre több nyelvet is örököl és használ, és habár a te főszereplőd alapvetően egy éjjel-nappaliban gürcölő, a monoton életvitelben megkopott ember, a viccmondás közege vagy még inkább a szerelem egyetemes nyelve alól mintha ő se tudná kivonni magát, a nevetésben, ahogyan a vágyteljesülésben Fema is feloldódik. Mennyire mozogtál otthonosan „a nyelvteremtésben”, és milyen tudatosan készültél egy csúcspontszerű nagyjelenetre a regény megírása folyamán?

Nagyon nehezen találtam meg Fema és a többiek nyelvét, azt hiszem, ezzel küszködtem a legtöbbet, míg végül, ahogy gyakran lenni szokott, véletlenül leltem rá. A The Duce (magyarul Fülledt utcák) című sorozatot néztem, az ottani szereplőknek van hasonló, nagyon redukált, de váratlan pillanatokban kimondottan költői nyelve, ezt mostam össze azzal, amit nap mint nap hallok az utcán vagy a villamoson. Fema belső hangja aztán szinte magától változott az írás során, ahogy egyre inkább reflektálni kezdett a helyzetére, majd megismerte és megszerette Fipet: onnantól a belső olvadás egyszer csak átszivárgott a nyelvhasználatába is, de szerintem viszonylag általános, hogy az ember nyelvében is felpuhul, ha szeretik, nem olyan dühös már a világra. A szexjelenetre – vagy nevezzük inkább szeretkezésnek, mert jelentésében valóban az – nagyon készültem, részben, mert kevés jó szexjelenetet olvastam a kortárs irodalomban (tisztelet a kivételnek), a szex a legtöbb történetben vulgáris vagy prűd, de volt már, hogy konkrétan úgy éreztem, a szerző csak túl akar lenni rajta, mert hát az emberi élethez ez is hozzátartozik, muszáj megírni. Én ezzel szemben úgy gondolom, a szexualitáson (és nem csak a szexen) keresztül rengeteget el lehet árulni egy szereplőről, hiszen alig maradt olyan terület az életben, ahol ennyire őszinték lehetnénk, ugyanakkor ennyire sokféleképpen lehetne hazudni is. Egy jó szerelmi jelenet önmagában egy regény, én is azt akartam, hogy ez Fema és Fip külön regénye legyen, a szerelmük története néhány oldalban, aminek a belső nyelvváltás is szerves része.

 

 

 

Kissé pontatlannak érzem a fülszöveg harmadik mondatát, amely szerint a könyv olyanokról szól, akiket a kedves olvasó „általában észre sem vesz”. Szerintem ezek az emberek hosszú évek óta nagyon is közöttünk és velünk élnek, látjuk és érezzük őket, csak éppen a belső gondolataikhoz és logikájukhoz nem férünk megnyugtató módon hozzá, amelyre viszont te határozott kísérletet teszel, ami ekképp – közvetlenségében – szükségszerűen túl is lépi az empátia határait. Hogyan látod ezt?

Részben egyetértek, részben nem. Mi az, hogy észrevenni valakit? Észreveszem a bolti eladót, ha köszönök neki? Mert akkor ilyen értelemben sem vesszük észre ezeket az embereket, tekintve, hogy rengetegen nem köszönnek az eladónak vagy a pincérnek. De tegyük fel, hogy köszönünk, esetleg rá is mosolygunk, aztán újra magunkra figyelünk, ami persze természetes, csak az én értelmezésemben észrevenni valakit azt jelenti, hogy teljes egészében észlelem a jelenlétét, a szolgáltatóból hirtelen ember lesz. Persze, tudjuk, hogy körülöttünk él az, aki kiszolgál a benzinkúton, a boltban vagy a kifőzdében, néha még sajnálkozva csóváljuk is a fejünket, milyen szürke, nehéz élet lehet ez, vagy olvasunk róluk egy cikket az Abcúgon, és összeszorul a szívünk. Aztán másnap felkelünk, és ugyanúgy elfelejtünk köszönni annak, akitől a kávénkat kapjuk. Tényleg az volt a célom, hogy zavarba ejtően közel menjek ezekhez az alakokhoz, egyébként utálom azt a kitételt használni, hogy „ők”, vagy „ezek az emberek”, nem hiszek ebben, szerintem a fontos dolgokban mind egyfélék vagyunk, éppen ezt szerettem volna megmutatni. Hogy senkit nem lehet kizárólag az empátia szűrőjén keresztül nézni, mindenki ugyanolyan mértékben tud önző, gyenge vagy akár gonosz lenni, de önfeláldozó, erős és jóságos is. Persze részben a túlélésünk záloga, hogy címkézzük magunk körül a világot, de talán nem hal bele az ember, ha jobban megnézi, kire, milyen címkét ragaszt.

 

A kortárs irodalom egyik fő tendenciája, hogy a párkapcsolaton belüli bántalmazást és tűrést, illetve a gyermekvállalás perspektíváit mutassa be, döntően pesszimista konklúzióval. Mit tudunk még mondani a hétköznapi elnyomások lassú gyilkolásának „művészetéről”, és mennyire tartod specifikusnak azt, ahogyan egymással bánnak a te szereplőid?

Egyáltalán nem specifikus, nagyon is hétköznapi, és nem csak az alsó-középosztálybeliek között. Nincs még egy faj, amely olyan változatos módokon tudna fájdalmat okozni, mint az ember. Ugyanakkor fontos volt számomra, hogy Femának jól körülhatárolt belső világa legyen, ahová el tud menekülni, és legalább a fantáziálás erejéig elképzelhet egy másfajta életet magának. A bántalmazás bonyolult kérdéskör, nem lehet gonoszokra és ártatlanokra szűkíteni, a bántásnak és a tűrésnek is megvan a maga komplex pszichológiai kórképe. Fema nem azért tűr, mert gyenge ember – nagyon is erős, de egy zárt világban nőtt fel, zavaros, de bizonyos értelemben nagyon konkrét szabályrendszerben, és nem is ismer mást. Nem tudja, milyen lenne egyedül élni, mert körülötte nőként csak az él egyedül, akit elhagytak vagy özvegy; nem tudja, milyen lenne nem vágyni gyerekre, mert a nőnek szülni kell, és kész; nem tudja, képes lenne-e a saját lábára állni, mert esélye sincs kifizetni például egy albérletet. A nélkülözés önmagában konzervál, az ember nem tud utazni, élményeket szerezni, de még egy filmre sem ülhet be, mert ezerhatszáz forintból az egész családnak kitelik egy ebéd – így nincs más perspektíva, marad az, amit magammal hozok, amiben felnőttem, és én is azt fogom továbbvinni. Femát Fip billenti ki ebből a körforgásból, és anélkül, hogy spoilerezni akarnék, a regény szerintem nem torkollik feltétlenül reménytelenségbe, a menekülésnek nagyon sokféle módja van. A legtöbb nem boldogságot, de legalább egyfajta szabadságot jelent.

 

 

 

A szerző fotója / Haraszti Ágnes

 

 

Olykor azt éreztem, hogy Belső-Budapest világa szűk, húgyfoltos utcák labirintusaként, egy régi, körgangos ház földszintjén a beteg szülővel való együttélés fojtogató teherként nehezedik rá az emberre, máskor ugyanezek a különös, bódult állapotú figurák képzelődéseikkel már-már egy irreális, mágikus irányba tolták el az értelmezést. A tágasság vagy a szűkösség könyvét akartad-e megírni?

Örülök, hogy ezt érezted, mert bizonyos értelemben mindkettőt, az egyik része a másiknak. A legszűkebb terek egy idő után annyira szűkek tudnak lenni, hogy már csak a tágulás marad és fordítva, ahogy Femát is olyan szorosan köti gúzsba mindaz, ami körülveszi, hogy azon már csak lazítani képes, például a semmibe kirándulni, és szeretkezni egy kvázi idegennel. A bódultság is ebből fakad: egy nagyon kis helyiségben éppúgy elszédülsz, ahogy egy hatalmas terem közepén állva, és mindkét helyről átértelmeződik a világ. Ahol sarkot láttál, ott mélyedés lesz, ha sokadszor nézel oda, mert az agynak szüksége van változásra a működéshez, és ha nincs, akkor teremt magának. Ebből már egyenesen következik, hogy a világ innentől nem csupán önmaga lesz, hanem az, aminek érzékeljük, és ehhez képest közelít barátian vagy fenyegetően. Ha például beléd köt valaki az utcán, csak mert ránéztél, akkor az ő világában te fenyegetően közelítesz, ez a szereped a történetében. Ez egyfajta túlélési stratégia: ha nincsenek egyéb perspektívák, akkor én magam leszek a saját perspektívám. Fema és a többiek nem tesznek mást, mint perspektívákat gyártanak: a mágia is egyfajta ablak a világra.

 

Két szálon fut a cselekmény, a kurzívval szedett történetszál a főszöveg folytatása, amely nyugtalanító hatást kölcsönöz az egész szövegkorpusznak. Miért akartad előre lelőni a poént vagy kelteni a feszültséget ahelyett, hogy tisztán lineáris cselekményszövést választottál volna?

Pontosan a nyugtalanító hatás miatt. Befogadóként is szeretem, ha már a történet elején felvillantanak valamit abból – de nem túl sokat –, hová fut majd ki, és agyalhatok rajta, vajon miképp köti össze a szerző a látszólag távoli pontokat. A másik oka pedig, hogy ezzel is kihívást próbáltam állítani magam elé, ami íróként az egyik mániám: azt szerettem volna elérni, amit az eddigi visszajelzések szerint talán sikerült is, hogy az olvasó kvázi krimiként vagy thrillerként kezdje olvasni a történetet, de aztán a sorsok, a fordulatok távolítsák el ettől, vigyék át a szocio világába, majd vissza a thrillerbe, tehát legyen egy jófajta ugrálás a műfajok között. Egyébként is vonzódom a több műfajt ötvöző történetekhez, szerencsére mostanában egyre gyakrabban látom, hogy a magyar szerzők is kísérleteznek ilyesmivel. Szerintem nem ciki ismerni más műfajt is a szépirodalmon kívül, és felhasználni az elemeiket, ahogy létezik olyan, más szubzsánerben alkotó szerző is, aki a szépirodalmi fogásokkal színesíti a saját műfaji alkotásait. Ez az egész egy izgalmas játék, ami kicsit túlságosan szabálykövetővé vált az elmúlt években, de az az irány engem kevésbé érdekel, marad hát a kockázatosabb kísérletezés.

 

Nem az első regény, ahol az eugenetikai gondolat kibontakozását vélem fölfedezni: a kiválasztottság tudatának, a tökéletesedésnek a jegyében születnek meg elsőre különös igények, amelyek aztán elburjánzanak a cselekményben, és átveszik az irányítást. Ennek a forrása a magyarországi (kelet-közép-európai) vagy inkább a globális társadalmi tapasztalatokban és ideológiákban lelhető-e fel? Honnan az ötlet? Van most egy ilyen életérzés körülöttünk a társadalmi / politikai térben?

Abszolút globális tapasztalatnak érzem, de az elmúlt pár évtized szociokulturális és politikai változásainak tükrében ez nem is csoda. A csel az a dologban, hogy míg a kemény és puha diktatúrákban és a hasonló történelmi tapasztalatok során az uralkodó hatalom mondta meg, hogyan élj, most a civilizált világ nagy része nem él diktatúrában, mégis rengeteg fojtogató elvárásnak kell megfelelnünk nap mint nap. Ezek egy részét magunk felé támasztjuk, de sokkal több a rejtett külső elvárás, miközben sosem tapasztalt mennyiségben árad felénk az üzenet, hogy legyünk önmagunk, csak sajnos az „önmagunk” már rég nem a valós személyiségünk alkotórészeiből áll össze. Ez a szinte észrevétlen nyomás a legrosszabb: nem mondjuk ki nyíltan, mit várunk tőled emberként, dolgozóként, fogyasztóként, nőként, férfiként, szülőként, gyerekként stb., viszont elég üzenetet közvetítünk feléd ahhoz, hogy egyértelműek legyenek az elvárások. Aztán persze vannak, mint itthon, a kevésbé cizellált politikai üzenetek, amiktől még specifikusabb lesz a helyzet, ám a lényeg ugyanaz: valósítsd meg önmagad, de csak úgy és azok között a keretek között, amiket felállítunk a számodra. Ez a kapitalizmus professzionális szintje, az érzelmek, vágyak kapitalizálása, ami lényegében a Fotós által megjelenített ideológia: ha már nem vagy hasznos, nincs miért megtűrnünk téged magunk között. Ilyet minden nap látni, ez az a világ, amelyben 17 éves tinédzser influencerek öngyilkosok lesznek, mert elvesztik a követőiket, vagy véletlenül halnak bele egy neten terjedő kihívásba, és mindez pár perc szörnyülködésen és néhány rövid híren túl egyáltalán nem érdekel senkit. Szerettem volna megmutatni, hogy együtt szőjük magunk köré ezt a hálót: bizonyos szempontból mindannyian Fotósok vagyunk.

 

 

 

 

Tinkó Máté

 


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632938349
Megjelenés: 2019-06-11
méret: 183 mm x 124 mm

Kalapos Éva Veronika

Tovább
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2017-11-20 09:46:26

„sötét van nélküled / szemem ki sem nyitom”

Tovább
SZERINTETEK
2019-01-14 19:00:53

Cixin Liu: A sötét erdő (Háromtest-trilógia 2.)

Tovább
MINDENNAPI
2020-03-30 08:20:39

15. nap otthon – Medgyes Péter - Varga Koritár Pál: Diplomaták mesélik

Tovább

„Aztán másnap felkelünk, és ugyanúgy elfelejtünk köszönni annak, akitől a kávénkat kapjuk” – Kalapos Éva Veronikával F mint című regényének témáiról beszélgettünk.