Szereplőim sorsában van valami örökletesen bizarr és tragikus – interjú Ozsgyáni Mihállyal

Rögtön megvolt az első mondat?

Pontosabban: egyszer csak lett egy mondatom.

Csak úgy rátalált?

Június 7-én 8 órakor főztem a reggeli kávémat a kotyogóban, és eszembe jutott ez a sor: „Gyönyörű júniusi délután volt.” Így, múlt időben. Semmi különös nem volt benne, nekem mégis megtetszett. Lázba hozott. Fogtam a kávéscsészét, a számítógéphez ültem, és leírtam a négy szót.

Korábban soha nem írt?

És azon a nyári reggelen sem tudtam, hogy írni fogok. Semmit nem képzeltem a mondat mögé vagy hozzá, történetet sem, regényt meg pláne nem. Egyáltalán nem tudtam, mi fog kikerekedni belőle, lesznek-e újabb mondatok, összeérnek-e azok, kiadnak-e valamit. Vagy csak lesz egy „télire eltett” mondatom. De húzott magával, húzta maga után a következő sort is: „Az utcán akkoriban még alig jártak autók. Hallani lehetett…” És csak írtam és írtam. Reggeltől estig. Négy hónapig egyfolytában. Éppen megcsendesedett körülöttem a színház abban az időben. Kevesebbet játszottam.

Terápiaféle volt az írás a színházi csendjében?

Biztosan az is. Egyszer csak azt kezdtem érezni: sokkal jobb „játék” nekem az írás, mint a színészet, mivel minden karaktert én játszhatok. Persze még ma is nehezen tudom felfogni, hogy az az egy mondat túlnőtt saját magán, túlterjeszkedett rajtam is, és egy regény kezdete lett.

Regénye valahol az Alföld mélyén játszódik, ahol az ember olykor kicsit megszűnik embernek lenni. A történet egy családról szól, amelyben a sorsokkal együtt a bűnök is öröklődnek generációkon át. Ebben az érzelmileg és fizikailag is szűkös közegben még közlekedni is csak úgy lehet, hogy az egyik ajtót be kell zárni ahhoz, hogy a másikat ki lehessen nyitni. És mindenki tűr. Mintha azért kellene vállalniuk bűnöket, megaláztatást, mert ez a „törvénye” a világuknak.

Így van. Beszűkült mikroközegben élnek a szereplők. Nem látnak ki belőle, azt sem tudják, lehetne-e más választásuk, kiútjuk. Beleragadnak vállalhatatlan kényszerhelyzetekbe. Természetessé vált számukra a tűrés. És ugyan lehettek egykor érzelmeik, de a kapcsolataikban már csak a túlélési ösztönük diktál. Sorsukban valóban van valami örökletesen bizarr és tragikus.

Ilyen talán az egész regény: bizarr, ettől mulatságos is, ugyanakkor fordulataiban mégis tragikus.

Épp azért, mert képtelenek szembenézni a szereplők az életükkel, nem tudnak különbséget tenni a kint és a bent, a fogság és a szabadság között. Sodrodnak. Voltaképpen nem élnek, hanem „elélnek” egymás mellett. Nyilván kívülről mindig egyszerűbb rálátni a másik helyzetére. Belülről nehéz felismerésekig jutni, elhatározni, hogy kiszállunk valamiből, otthagyjuk, menekülőre fogjuk. Ám ebben a regényben mégiscsak van valaki, maga a főhős, az elbeszélő, aki „megszakítja a láncot”. Ő mondja: „Családom férfitagjai kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek. Akkor is, ha feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi hierarchiában, akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó. Rájöttem, hogy az átélt borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni, ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettől a játéktól függ az életem.”

Volt valós mintája a regénybeli családi helyzetekhez, szereplőkhöz?

Fikció a regény, amelybe azért keveredett a valóságból is. De már nem lehet patikamérlegre tenni, mennyi a valóság, mennyi a képzelet a történetben. Nem is kell szétboncolni, ha egyben van. Amikor anyukám olvasta a kéziratot, néhány oldalanként fölhívott telefonon, hogy kisfiam, nem így volt. Mondtam, hogy anyuka, tudom, de valahogy így adta magát a történet, bizonyos dolgok valószerűtlenek, más dolgok valószerűek, jöttek a figurák, és velük helyzetek, érzetek. Nyilván anyukámnak volt a legnehezebb olvasni a saját életéről úgy, hogy közben – számos azonosság ellenére – az mégsem az ő élete. Másfelől a regénnyel bennem is helyre került sok minden: mintha belőlem is – akárcsak a regény főszereplőjéből – kiszakadtak volna elnyelt, eltusolt érzések.

Sajátos sorsa lett a könyvének. Amikor befejezte a regényt, néhány kollégának, barátnak elküldte. És megállíthatatlanul terjedt a kézirat. E-mailről e-mailre. Voltaképpen egy „gerilla olvasóakció” alakult ki. Egy idő után már egymástól kérdezték ismerősök, te megkaptad Ozsgyáni könyvét? Kicsit mintha a kollégái teremtették volna meg írónak, nem?

Csak én nem gondolom magam írónak. Írtam egy regényt, egyelőre ennyi.

Akkor mondjuk úgy: elsőkötetes szerzőnek teremtették meg.

Mondjuk inkább így: barátaim, kollégáim hittek bennem, a könyvben, és támogattak jó szavakkal. Buzdítottak, hogy keressek fel kiadókat. Én meg elhittem nekik, hogy ha nagyon rosszat írtam volna, csendes mosollyal nyugtázták volna a próbálkozást, és nem többel. Én tényleg azért vittem a könyvet különféle kiadókhoz, mert a barátaim nógattak. És miközben vártam a kiadók válaszára, valóban nagyon terjedt a könyv kézirata, és már nem csak barátok mondták, hogy tetszik nekik. Sőt, olyan visszajelzéseket kaptam az írásra, amilyeneket színészként soha.

Mégis magánkiadásban jelenik meg a regénye.

Mert noha volt olyan szerkesztő, akitől komoly biztatást kaptam, a kiadóknál falakba ütköztem. De nem baj, mert így legalább nincs olyan kényszerem, hogy innentől már kötelező írónak lennem. Ugyanakkor nagyon köszönöm azoknak, akik mellém álltak kezdettől, illetve támogatták a magánkiadást.

Folytatja az írást?

Ha nem írok, hiányzik. Addig szeretném csinálni, ameddig ez nekem jólesik. És most jólesik. Szélesedett a játékterem. Jönnek a történetek, már jön a regény folytatása bennem, talán jön egy színdarab is. Egyébként amióta írok, sokkal oldottabb vagyok színpadon. Kiegyensúlyozottabb lett a viszonyom a színházzal. És bár egyre jobban hiszek a könyvemben, azt bizonyosan még most sem tudom, hogy a színészet mellett az írás is lehet-e az én utam.

A könyv bemutatójára vasárnap, március 11-én 15 órakor lesz a Rózsavölgyi Szalonban. További információt a rendezvényről ebben a cikkünkben találsz.

Rózsavölgyi Szalon