„Számomra teljesen természetes, hogy mi visszük a társadalmat a hátunkon" – Interjú K. T. Bernadett-tel

Hogy válik egy ötgyermekes családanya máról holnapra többkötetes regényíróvá? Mióta írsz? Első szárnypróbálgatásaid milyen jellegű szövegek voltak? Már több könyv várt megjelenésre a fiókban, vagy egyszer csak átszakadt benned egy gát, és azóta nincs megállás?
Nagycsaládos vagyok, de három gyerekkel. Soha nem akartam írással foglalkozni, de az élet két évvel ezelőtt rákényszerített. Az akkor harmadik osztályos lányom csoportja a Föld-napi ünnepségre készülve versírási feladatot kapott. A határidő erősen közeledett, viszont még egyetlen sor sem vetődött papírra. Így a leadás előtt néhány órával, tizenöt perc alatt megírtam a költeményt. Az éjszakai ötletelés és írás azóta is jól működik. A pitypang című vers egyébként az első könyvemben is olvasható. Egy nagyobb szünet következett, amikor nem foglalkoztam írással. Tavaly augusztusban kaptam egy gyönyörű borítású jegyzetfüzetet. Úgy gondoltam, hogy felavatom. Azóta dől belőlem a szó. Gyakorlatilag egy éven belül már a második könyv kerül nyomdába. Az olaszországi nyaralásunk alatt pedig, bár még nem fejeztem be a Mit tehet az ember, ha már Lujzának, a kopasz macskának sem kell? című regényemet, a harmadik könyv megfogalmazódott a fejemben. Egyébként soha nem tudom, hogyan zárul a történet. Minthogy azonban humoros könyveket írok – a második tömény humor, garantálom –, így a vége sem lehet szomorú.

Milyen írók inspiráltak? Mit tanultál tőlük? Mostanában volt olyan könyv, ami nagy hatással volt rád?

Hangulat és persze idő függvénye is, hogy milyen könyvet emelek le a polcról. Egymás mellett sorakoznak Lackfi János, Popper Péter és Szabó Magda könyvei, akik műveit még nem volt érkezésem elolvasni. Mostanában visszarepültem néhány évtizedet az időben, ugyanis a gyerekeim kötelező olvasmányát minden évben én is elolvasom. Így idén A Pál utcai fiúk, valamint a Szent Péter esernyője című könyvek kerültek sorra.

Szívesen olvasok klasszikusokat, akár többször is, ha ezáltal lelkileg fejlődhetek, és pluszt ad a mindennapokhoz. Esetleg máshogy látok és értékelek dolgokat, megértek emberi viselkedéseket. Vagy a könyv csak felráz és kizökkent. Ám szeretek néha egyszerűen csak egy jót nevetni. Én ilyen indíttatásból írtam. Nevessünk együtt. Akár magunkon is. Persze, ha egyetlen leírt gondolat is tanít valamire, még többre megyünk.

Miért döntöttél a self publishing mellett? Miért nem valamelyik nagy kiadót kerested fel a könyv kéziratával?
Szeretem a függetlenséget. Szeretek én magam dönteni. Nehezen tűrtem volna el bármiféle javaslatot, beleszólást a tartalomra vagy más egyébre vonatkozóan. A borítón nem sokat gondolkoztam, a lányomnak elmondtam, hogyan képzelem a grafikát, ő megrajzolta, aztán pedig a grafikus, Fodor Blanka profi módon kivitelezte. A könyv teljes egésze engem tükröz: a beszédstílusom, a véleményem, a lazaságom adja vissza egy az egyben. A sajátos humorérzékem is átmegy. Szerencsére a férjem támogatta a könyvírási tervemet, és a jövőben sem akar ebbe beleszólni. Egyébként nem engedném neki sem. Tehát a második regény is magánkiadásban jelenik meg.

Mennyiben segítette az írást, hogy egy hozzád közeli – szintén egy középkorú, ötgyermekes – családanya a regény elbeszélője? Nem féltél attól, hogy akik a könyvet olvassák, azonosítanak a főszereplőddel?
Mind a baráti körömben, mind a tágabb környezetemben több családot láttam széthullani. Esetenként egy harmadik megjelenése miatt. Gyakorlatilag egy így kialakult élethelyzetet akartam bemutatni. Rövid ideig töprengtem, hogyan tudom olvasmányossá és egyben szórakoztatóvá tenni a regényt. Ehhez csupán az kellett, hogy belebújjak egy elhagyott nő bőrébe, aki magára marad öt gyerekkel. A sztori lendületes, magával ragadó. Bár az alaptörténet cseppet sem mulatságos, egy pillanatig sem tudunk szomorkodni, ugyanis humorral kezeltem az összes helyzetet. Aki olvasta, letehetetlenként jellemezte. A könyv akár többször is olvasható, és terápiának sem rossz. Egyébként valóban azonosítanak Borbála személyével. Nos, őszinte leszek: nálunk is voltak nehezebb időszakok, de egy tizenhét éve tartó kapcsolatban ez előfordul. Az egész élet kompromisszumok sorozata, a házasságról nem beszélve. Aki azt állítja, hogy még sosem került kritikus helyzetbe, az a Sors kegyeltje, vagy egyszerűen nem mond igazat.

A fülszövegben azt írja a kötet szerkesztője, hogy a regényt öt hónap alatt írtad meg. Ennek ellenére olvasóként az volt a tapasztalatom, hogy amikor leülsz írni, egyszerűen ömlenek belőled a mondatok. Tényleg ilyen könnyen megy az írás?
Családanya vagyok, feleség és dolgozó nő. Éltük a mindennapokat, és többnyire késő este vagy kora hajnalban jutott időm az írásra. Ezért volt szükségem közel fél évre. Valóban tökéletesen látod: ha leülök, akár tíz A4-es oldalnyi szöveget is meg tudok fogalmazni. Egyébként mostanában sincs ez másképp. Amikor a család már alszik, akkor tudok az írással foglalkozni. A második könyv nagyjából három hónap alatt készült el.

Regényed tulajdonképpen az életközépválságot dolgozza fel. Én úgy látom, hogy napjainkban a középnemzedékről nem sok szó esik, így a problémáikra nem sok fény vetül, pedig ők viszik a hátukon a társadalmat, hiszen dolgoznak, kisgyerekeket nevelnek, és gyakran az idős szülőkről is ők gondoskodnak. Egyetértesz ezzel? Milyennek látod a generációnkat? A regényedben megjelenő figurákat mennyire tartod e tekintetben tipikusnak?

Számomra teljesen természetes, hogy mi visszük a társadalmat a hátunkon. A mi dolgunk és kötelességünk gondoskodni a gyerekeinkről, és a mi feladatunk támogatni az idős szüleinket. Mindezzel együtt úgy vélem, fontos lenne megtalálni a középutat minden tekintetben. Hiszem – bármilyen közhelyesen is hangzik –, hogy az egészség is ugyanolyan fontos, mint a család. Úgy tapasztalom, hogy a mi korosztályunkból sokan a munka világában vesznek el. Aztán pedig éppen a túlzott leterhelés, az oda nem figyelés miatt veszítik el családjukat, vagy akár az egészségüket. A rohanó világgal együtt mi is rohanunk, és sajnos soha sincs időnk semmire és senkire. Lassítanunk kellene.

A családközpontú szemléletem Borbálán keresztül próbáltam bemutatni, miközben valamennyi szereplő más-más jellemet képvisel. Van a regényben csalfa férjen keresztül álszent barátnőn át egy kissé őrült PhD-hallgatóig mindenféle személyiség. A könyvben a társadalom sokszínűségét igyekeztem az olvasók elé tárni.

Úgy gondolom, hogy a Béla, Mihály és más pokolfajzatok nem játszódhatna sehol máshol, csak Magyarországon. Annyira jellegzetesek a szereplők, a világ és az a nyelv, melyen a történetet elmeséled. Felmerült benned, hogy akár külföldön, külhoni szereplőkkel is elmondhatnád ezt a sztorit, vagy egyértelmű volt, hogy ezt hazai, kortárs környezetben kell elbeszélni?

A történet valóban csak itthon, magyar szereplőkkel játszódhat. Itt élek, az itteni viszonyokat ismerem. Mivel azonban Olaszországban körülbelül két tucatszor jártam, mondhatom, hogy bepillantást nyerhettem az olasz emberek életébe; barátságok köttettek. A harmadik könyvben egy magyar–olasz pár kapcsolatát fogom bemutatni. A könyveim visszatérő helyszíne egyébként Itália.

A könyvedet jellemzi egy sajátos humor, erre utalnak a borító karikatúraszerű alakjai és a szereplők nevei is. Mit jelent számodra a nevetés? Felszabadít vagy inkább könnyűvé tesz? Esetleg túlélési stratégia, ami segít, hogy derűvel tudd megélni a kelet-európai hétköznapokat?

A nevetés nálunk a mindennapok része. Nyilván vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs helye sem nevetésnek, sem jókedvnek, de alapvetően mosolygós vagyok. A kedvetlenség tőlem távol áll, nem beszélve a búskomorságról. Engem a nevetés ellazít, felszabadít. Rövid időre a problémákat is elfeledteti. A humoros könyvemnek talán sikerül néhány órára mosolyt, nevetést csalnia az olvasók arcára, és így sikerül kizökkenteni őket – ha csak egy kis időre is – a mindennapok küzdelmeiből.

Úgy tudom, hogy már nyomdában van a második regényed. Elárulhatsz már róla valamit? Miről fog szólni? Valamiféleképpen fog-e kapcsolódni az első regényedhez, vagy sem? Mennyiben lesz más, mint ez a könyv?

A második könyvem hamarosan, terveim szerint néhány héten belül nyomdába kerül. Ismét egy bonyolult szerelemi történetet szeretnék bemutatni, de a két regényt nem kapcsolnám össze. Ebben a műben a főhősök: Bianka, a háromgyerekes elhagyott nő, építészmérnök; Jácint, Bianka gyerekkori ismerőse, jelenleg egyetemi tanársegéd, PhD-hallgató; valamint Bálint, Bianka egykori szerelme, aki egy áruházlánc üzletvezetője. A két, külsőleg nagyon hasonlító férfi gyakorlatilag egyszerre robban be a nő életébe, aki már évek óta csak a gyerekeinek és a munkájának él. Bianka élete felfordul, bizonytalanság, esetenként önmarcangolás jellemzi a mindennapokat, mert úgy érzi, hogy egyszerre két férfiba szerelmes. Minthogy ő mindig hűséges volt, nehezen tud többfelé játszani. Míg Jácint a létező összes őrültséget elköveti, hogy Biankát meghódítsa, Bálint lazán kezeli a kapcsolatot. Biankát kétfelé húzza a szíve. És hogy kit választ? A problémás Jácintot, vagy a nagyképű Bálintot, esetleg az évek óta különélő férjet, Pált? Kiderül a regényből.

Hományi Péter