„Sohasem érdekeltek az elcsépelt szerelmi történetek” – Interjú Bencze Blankával

Ha jól tudom, még gimnáziumba jársz, mégis a napokban jelent meg az első regényed, ráadásul nem sokkal előtte a legmenőbb kortárs írókkal együtt publikáltál a Szakítós című antológiában! Hogy csináltad? Mi a titkod?

Mindig is szerettem írni, már kiskoromban is gyakran mesékkel meg jelenetekkel örvendeztettem meg a környezetemet, amit elő is adtunk, persze szűk, családi körben. Aztán jött a kamaszkor és volt egy-két olyan mélypontom, amit úgy éreztem, hogy ki kell írnom magamból. Először egy blogra gondoltam, de végül olyan történet kerekedett belőle, ami megtetszett a kiadónak. Óriási megtiszteltetés volt, hogy szerepelhettem az antológiában. Egyszerű kis novella az, ami a könyvben olvasható, de szeretem. Nagyon messze vagyok még attól, hogy fiatal írónőnek lehessen engem nevezni. Remélem, évek múlva majd, talán.

A regény főszereplője, Málna, anorexiával küzd, ezért a regényben kiemelt szerepe van a táplálkozásnak és ebből fakadóan a helyes testképnek. Számodra miért vált fontossá ez a kérdés?

Engem is elért 16 éves koromban a tökéletesen karcsú test utáni vágy, pont olyan vékony akartam lenni, mint amilyen akkor voltam, amikor versenyszerűen ritmikus gimnasztikáztam. Azt a gyerektestemet akartam visszakapni, pedig ez 16 évesen, amikor a hormonok is tréfálkoznak veled, szinte lehetetlen. Éheztetni kezdtem magam és mindenáron meg akartam felelni valami vélt elvárásnak, amit a híresek, szépek és sikeresek tolnak az arcunkba mindenhonnan. Aztán rájöttem, hogy nem szabad ennyire a külsőségek világában ragadnom és ma már amellett, hogy persze számomra is fontos a kinézet, belülről próbálok építkezni. A hosszú és vékony lábak helyett már többre értékelem a műveltséget, a humort, a kedvességet és az őszinteséget. De ehhez hosszú utat kellett bejárnom.

Szerinted a kortársaid még mindig szenvednek a társadalmi elvárásoktól? Még mindig Barbie és Ken az ideál?

Mindenképpen. Nagyon nehéz, amikor vészesen közeledik a felnőttkor és ott a hatalmas nyomás, hogy valakivé kell válnod. De általában fogalmad sincs, hogy mivé. Sem kívül, sem belül. Rengeteg az önjelölt ideál, manapság a like-ok  és a követők száma dönti el, hogy kire akarnak hasonlítani a fiatalok. Ezek között pedig sajnos ritka az igazán értékes személyiség.

Mit tanácsolnál annak a szülőnek, aki arra gyanakszik, hogy a gyereke táplálkozási zavarral küzd, illetve azoknak a kortársaidnak, akik hasonló cipőben járnak, mint Málna?

A család nagyon sokat tud segíteni, beszélgetéssel, egymásra szánt idővel. De a barátok is. Egyre kevesebbet figyelünk a körülöttünk élőkre, annyira beletemetkezünk a telefonjainkba, hogy nem is észleljük, ha valakinek valami öröme vagy bánata van. Jó lenne, ha hamarabb észrevennénk, ha például valaki egyre jobban elszigetelődik, nem érdekli a közösség és szinte megszállottan csak a kilók számítanak nála. Sajnos azok, akik ebben a betegségben szenvednek, legtöbbször nem is akarnak ebből kigyógyulni, pont ezért nagyon fontos, hogy a környezete mielőbb észlelje a jeleket, beszélgessen vele és győzze meg, hogy forduljon szakemberhez.

Gimnázium, barátok, érettségi és felvételi… Hogy fér bele az írás az életedbe?

Szerencsém van, mert az AKG (Alternatív Közgazdasági Gimnázium, szerk.) olyan suli, ahol támogatják az egyéni kezdeményezéseket, és nem állítanak akadályokat eléd. Az írás számomra szórakozás, kikapcsolódás, játék, nem valami kötelezettség. Persze vannak gyötrelmes szakaszai is, amikor úgy érzem nem halad előre a sztori, kétségeim támadnak afelől is, hogy tényleg érdemes-e nekem ezzel foglalkoznom. Ilyenkor leállok egy kicsit, töltekezem.

Mennyire figyeled az ifjúsági regények piacát? Melyek azok a művek, amelyek hatottak rád, vagy valamiért fontosak a számodra?

Sohasem érdekeltek az elcsépelt szerelmi történetek vagy az iskolai sztorik, ahogy a fantasyk világa sem fogott meg sohasem. Leginkább John Green regényeit kedveltem, mert különleges hangulatot teremt, és van benne valami plusz mondanivaló. Imádtam Sophie Kinsella Hova lett Audrey című regényének a humorát. Bár nem ifjúsági regény, de nagyon szeretem Boris Vian Tajtékos napok című könyvét, talán ez a stílus áll legközelebb hozzám. Most a magyar és a külföldi szépirodalom az, ami érdekel. Úgy érzem, annyi mindent kell elolvasnom és megértenem… Klasszikusokat, kortárs irodalmat, verseket.

Bízom benne, hogy a Pulcsiban alszommal segíteni tudok másoknak, hogy ne csússzanak bele a saját elméjük alkotta csapdába, hogy meglássák az evészavar, vagy a testképzavar veszélyeit, és teljesen más úton keressék a boldogságot.

Hogy látod a titeket megelőző generációkat? Egyáltalán szerinted van-e értelme generációkról beszélni, felfedezhetők-e jellegzetes, csak egy-egy korcsoportra jellemző viselkedési, gondolkodásbeli sémák? Mik az előnyei és melyek a veszélyei annak, hogy digitális bennszülöttként szocializálódtatok?

Nekünk még boldog gyerekkorunk volt, mert babákkal és építőkockákkal játszhattunk és a Mikulástól kézzel írott levelet kaptunk. A mai gyerekeknek már csak a kütyük maradtak. Együtt fejlődtünk a technikával és természetessé vált számunkra a digitalizált világ, már nem tudnánk mozdulni sem nélküle. A szüleinknek felnőttkorukban kellett hozzászokniuk ehhez, és a legtöbben jól alkalmazkodtak, ezért nem érzek olyan nagy szakadékot köztünk.

Egyfelől szuper, hogy minden tudás azonnal kéznél van, minden információ fellelhető, viszont hihetetlenül összezavar, mert mindennek az ellenkezője is megtalálható. Meg aztán olyan az egész, mintha félnénk egyedül maradni a gondolatainkkal, ezért a digitális közösségeket választjuk, pedig így csak egyre magányosabbak leszünk. De úgy látom, hogy sok fiatal van, akiknek a család, a természet, a hit valódi érték maradt, és nem is félnek attól, hogy nem lesznek népszerűek, ha ezt fel is vállalják.

Mostanában sokat vitatkoznak a kötelező olvasmányokról. Számodra ezek közeli, intenzív élmények. Mit gondolsz, változtatni kellene az irodalom oktatáson, más kötelező olvasmányok kellenének? Vörösmarty, Csokonai vagy Balassi mennyire érthető a mostani gimnazisták számára?

Én semmiképpen nem venném ki a klasszikusokat a tananyagból. Pont az irodalomóra feladata lenne az, hogy megtanítsa, hogyan érthetjük meg ezeket a műveket. A sablonos elemzések helyett inkább az értő olvasást tanítanám, beszélgetnék egy-egy műről, olyan feladatokat adnék, hogy azt helyezzék a mai korba, és akkor rájönnének a diákok, hogy ugyanazokról az érzésekről, a gondolatokról olvashatnak bennük, amelyeket ma is átélünk, csak a szövegek nyelvezete más. Ha nem így csinálják, akkor a régiek teljesen elvesznek a köztudatból, és csak azok fogják ismerni őket, akik maguktól rájuk bukkannak, mert érdekli őket. Közben meg annyira jó lenne, ha az órákon megismerhetnék választékot, és mindenki megtalálná az irodalomból azt, ami leginkább neki szól.

Gondolom érettségi után a bölcsészkarra szeretnél járni, vagy tévedek?

Nagy szerelmem a színház, mindenképpen azzal szeretnék foglalkozni, ezért a Színművészeti Egyetemre készülök vagy a Kaposvári Egyetemre. Színész szakra jelentkezem majd, de nem feltétlenül csak színésznőként képzelem el a jövőmet. Talán az írást is bele tudom ebbe építeni. A színház az egyetlen olyan hely, ahol az adott pillanatban történhet meg a csoda, valami olyan katarzisélmény, ami teljesen magával ragad és hat.

Már tervezed a következő könyvedet? Esetleg megvan a témája? Mikorra várhatjuk, vagy még a kezdeti fázisban vagy?

Ahogy befejeztem a Pulcsit, máris elkezdtem pörögni egy új sztorin, amivel egész jól állok, s ez beleillik a kiadó egy másik sorozatába. Ez reményeim szerint még idén télen megjelenik. Van egy másik ötletem is, szintén részben személyes élményből fakad, de ez egyelőre maradjon titok. Nagyon élvezem az írást, hagyom, hogy vigyenek magukkal a szereplőim, nem görcsölök rá. 19 éves vagyok, még csak most kezdem ezt az egészet ízlelgetni, még nem nagyot akarok alkotni, vagy megfelelni valaminek, csak tanulni szeretnék és fejlődni és közben a saját korosztályomhoz szólni.

Hományi Péter

A könyvet március 14-én mutatják be a Magvető Caféban.