„Soha nem fogod megtudni, ki vagy.” – Interjú Szilasi Lászlóval

Luther kutyája részt vett az asztali beszélgetéseken?
Vacsorák idején Luther Tölpel nevű kutyája az asztal alól bámulta a húsfalatokat. Luther azt mondta erre: íme, az ima. Azért adtam ezt a címet, mert bár istenhívőnek tartom magam, de akkoriban nem imádkoztam egyáltalán. Azt éreztem, hogy nem kell. Tehát ez az egész szenvedés, vagy amit annak éltem meg, az volt maga az ima.

Szégyen az, ha az embernek önmaga után kell nyomoznia?
Igen, volt szégyen. És az sem tetszett nekem, hogy van a rövid életemben egy rész, amiről nem tudok semmit. A tanúkat elhívtam magamhoz, az otthonomba, leültettem őket, egyenként, az íróasztalom jobb oldalára egy székre, jól kifaggattam őket. Amit mondtak, azt leírtam egy papirosra. Egyformák voltak az emlékeik, meglepően azok.

Az idő kitüntetett szerepet kap a regényedben. Belekerültél egy más időbe. De visszatértél.
Úgy gondoltam, soha nem leszek már annyira erős, hogy még egyszer felüljek egy kerékpárra. De aztán átmentem a hídon, van ott egy húsz kilométeres út a gáton, majdnem Szerbiáig, már lehet látni az őrtornyokat. Akkor éreztem úgy, hogy abba az időbe tértem vissza, ahol a többi ember tartózkodik. Előtte valóban az erősen megválogatott emlékeim és az erősen jelen lévő testi tapasztalataim domináltak. És aztán olvastam is. Nem foglalkoztam a saját sznobériámmal, és gátlástalanul elolvastam, még a kórházban, az Utazás a koponyám körült meg a teljes Moby Dicket.

2015. február 10. Ekkor lettél rosszul. 17-én megműtöttek. 2018 elejére elkészült a Luther kutyái. Nem érezted úgy, hogy mennyire szemérmetlen dolog mutogatni a túlélőt, a volt zombit?
A csávónak agydaganata volt, és túlélte. Nehogy már ne?! Miközben engem más foglalkoztatott elsősorban. Nyilván ezt meg kell csinálni, meg kell érteni, meg kell írni. Úgy kell megmutatni, mintha más is megélte volna. Engem mindig az köt le, hogy a fikció tekintetében koherens legyek egészen. Remélem, hogy azoknak az embereknek, akik betegek, talán segítség lesz. Volt, aki azt mondta, vannak benne olyan részek, amelyek megvigasztalják. Vigaszt nyújtanak. Jó lenne, ha másokkal is megtörténne ez.

A regény erős állítása, hogy főhőse az el nem mondott történetekben él. Aztán elmond jó néhány történetet, és minduntalan megkérdezi a végén: jó, de ki vagyok én?
Lehet, hogy az irodalomtörténet-írás már az agyamra ment, de amikor Eliot a hagyományról beszél, pontosan ezt mondja. Azért nem lesz vége soha, mert a hagyományok erősorrendjét mindig megváltoztatják az újonnan bekerülő elemek. Soha nem fogod megtudni, ki vagy. Akkor sem fogod megtudni, amikor már meghaltál. Úgy gondoltam, megcsinálom ezt, és akkor meg fogok tudni valamit. Megtudtam, de az elérés pillanata olyan, hogy onnan már visszatérés sincsen.

Egy kedves ismerősöm mondta, akinek nem idegenek a molekulák, hogy annyi, de annyi minden van a testben, hogy örüljek, hogy luk van a seggemen. Te is örülsz?
Hogy luk van a seggemen? Hát hogyne! Nagyon is! Egy régi mesterem azt mondta, hogy ő annyira fél az őrülettől, hogy csak pszichiáterkongresszusokon érzi jól magát. Én nem vagyok így. Én nem kérek négyszáz darab pszichiátert, egyelőre.

Karinthyt eljátszotta Latinovits Zoltán, téged ki játsszon majd?
Colin Farrell.

Balog József