„Saramago is ötvenévesen kezdett el regényeket írni” - Interjú Lévai Balázzsal

Közel az ötvenhez hogyan fogalmazódott meg benned a regényírás gondolata? Régen dédelgetett terv volt? Ennyi idősen nem fél az ember belefogni ilyesmibe?

Korábban nem gondoltam volna, hogy valaha fikciót fogok írni. Jó pár éve gyűjtögettem zenészanekdotákat, hogy egyszer majd írok belőlük valamit. Aztán leültem, és tényleg írtam egy novellát, bár annak az ötletét pont nem zenészektől kaptam. Ez az első novella gondolkoztatott el: ebben az írásban – ami megjelent a Hévíz folyóiratban, akkor még Turné címmel – már felvázoltam a szereplőket és a történet kiindulópontját. A folytatás még a fejemben sem volt meg, de az ajtó már nyitva állt. Még egy év kellett, hogy rátegyem a kezem a kilincsre. Amúgy Saramago is ötvenévesen kezdett el regényeket írni, jegyzem meg csendben. Nagyon halkan. (haha)

A könyv egy (sőt, igazából több) szerelem története, egyben egy krimi is. A leginkább azonban egy zenekar (és az őket kísérő producer) története. Melyik szál adta magát leginkább, és melyiket volt a legnehezebb megírni?

Eleinte csak a zenekarra koncentráltam. Ebben a világban dolgozom sok éve, belülről látom a működését, a szereplőit, ismerem a történeteit. Ezzel a tudással szerettem volna valamit kezdeni. Kitaláltam egy zenekart, és az ő történetükön keresztül próbáltam elindulni. Egy ponton rájöttem, hogy hiába vannak vicces zenészeim, jó sztorijaim, alig van nőfigurám, illetve akik vannak, azok miatt a feminista kurzus biztos kiátkoz. Ami reklámnak nem utolsó amúgy. De én is azt éreztem, hogy kellenek a sztoriba a bénázó férfiak mellé erős nők, akikkel lehet menni. Így született Mira, az ultramenő, mindenkinek beszóló, zenei blogger lány karaktere, és Glória, az öntudatos, trendformáló grupi figurája. A krimiszál született legkésőbb, amikor azt éreztem a könyv felénél járva, hogy kellene még egy csavar. Ennek köszönhetően írhattam át elölről az egészet.

Könyved alcíme: ponyvarákenrol. Vállaltan könnyedebb hangvételű regényt írtál?

Igen. Szerintem ebben az országban sok komoly író retteg a könnyebb műfajoktól, valahogy tradicionálisan kirajzolódott egy éles határvonal az értékes, magas irodalom és a bármilyen igényű szórakoztató irodalom közé. Én határozottan egy szórakoztató lektűrt szerettem volna írni, amin nevetnek az emberek, és amit nem ciki olvasni. Ami nem igénytelenül szórakoztat, és a poénokon túl bevezeti az olvasót a backstage-ek világába. Ez természetesen nem egy realista könyv, szó nincs erről, alaposan kiszíneztem ezt a világot, de nagyon sok eleme igenis realisztikus.

Volt mintája a középpontban álló „elektro-pszichobeat” bandának, a Black Sheeps zenekarnak?

Nincs, sőt a figurák sem feleltethetőek meg a magyar zenei élet egyes szereplőinek. Nagyon figyeltem rá, hogy ne kulcsregényt írjak, senkinek nem üzenek ezzel a könyvvel. A zenekar stílusát is ennek megfelelően választottam meg: elektronikus pszichobeat, ami nem létezik, de akár létezhetne is. Persze ettől sok ismerős motívum kerülhet elő a történetükben.

Mivel te magad is producerkedsz, az ember rögtön arra gondol, hogy magadat is megírtad a zenészek menedzserének, Puskának a szerepében. Megáll valamennyire ez az állítás?

Hozott anyagból dolgozunk. Nekem könnyebb megírni egy exvízipólós zenei menedzser karakterét, mert erről a világról sok személyes élménnyel rendelkezem, szóval, inkább alapanyagnak használtam a saját sztorijaimat. Amúgy is legfeljebb a húsz évvel ezelőtti énem lehetne Fegyverneky Tibor, alias Puska. Ami hasonló bennünk, az a monotónia utálata és a készség a váratlan helyzetek megoldására.

Számtalan emlékezetes zenészanekdota van a könyvben. Aki kicsit jobban benne van a zenészvilágban, fel fog ismerni történeteket, alakokat?

Oh, remek kérdés. A zenészek egy részének teljesen egyértelmű lesz, melyik sztori honnan jön, kivel esett meg. És sokan lesznek, akik majd tippelgetnek, ezt vajon kiktől szedte Lévai. És amiben száz százalékig biztos vagyok: azoknak a történeteknek is lesz önjelölt gazdája (több is), amiket én találtam ki, mert ilyenből is sok van a könyvben. Olykor csak egy kép indított el egy történetet. Például egy rocker mesélte nekem, hogy egy durva buli után másnap csillárral a hóna alatt ébredt a panzióban. Én megpróbáltam elképzelni, hogy kerülhetett oda a csillár, ezért köré írtam egy teljes fejezetet.

Van kedvenc rákenrol regényed vagy életrajzod?

A Chili a sebre, a Red Hot Chili Peppers énekesének, Antony Kiedisnek a könyve a legjobb ebben a műfajban szerintem. De Duff (Guns n’ Roses) könyve, az It’s So Easy… és más hazugságok is nagyon mellbevágó.

Mikor tudsz dolgozni: reggel, éjszaka?

Ezt már a Lovasi életrajzi könyv írásakor alaposan teszteltem. Egyértelműen reggel, kora délelőtt kell nekiülni, amikor még üres a fejed, különben reménytelenül elsodornak a napi dolgok.

Fogunk még regényszerzőként hallani rólad?

Háhá, retteghetnek az íróbarátaim, Grecsó, Cserna-Szabó, Egressy, Háy!… Nem tudom. Ez nyilván a fogadtatástól is függ. Nagyon klassz érzés fikciót írni, de sok idő kell hozzá, én meg sok mindent csinálok párhuzamosan. Mindenesetre a folytatás címe már megvan: Kiállás. Hála a magyar igekötők gazdagságának, szinte a végtelenségig folytatható a sor.

D. G.

Az interjú eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2017/6-os számában jelent meg.