Ráhagyatkozni az emlékezetre – Interjú Bereményi Gézával megjelenő új regényéről

Bereményi Géza régóta várt önéletírásában sorra veszi és ragyogó portrékban örökíti meg élete meghatározó figuráit és találkozásait. A nevek, a helyszínek és az időpontok koordináta-rendszerében így lesz a Magyar Copperfield történelmünk krónikája emberközelből, emellett egy érzékeny művész vallomása. A szerzővel egy nagyobb lélegzetvételű interjúban a regény körül szerveződő kérdéseket jártuk végig, majd egy rendhagyó nyolcadik kerületi séta keretében a megörökített helyszíneket (vagy azok maradványait) is megtekinthették az érdeklődők.

Tinkó Máté (mindennapkonyv.hu): A Magyar Copperfieldre az önéletrajzi jellege miatt felnövésregényként – vagy a kiadói műfajmegnevezés értelmében életregényként – tekinthetünk, hiszen egy emberélet kezdetétől a főhős tizennyolc éves koráig jutunk el a történetben. Milyen emlékezéstechnikai kihívások elé állították Önt az események, és miért a cím, amely Charles Dickens klasszikusát idézi?

Bereményi Géza: Először is összeszedtem, hogy mire emlékszem, és amire nem, azt természetesen kihagytam, és nem egészítettem ki a fantáziámmal. Ezeket az emléksávokat egymás mellé téve kiderült, hogy azok összefüggő egészet adnak ki. A római történetírók közül többen is állították azt, hogy amit az ember elfelejt, az nem fontos. Az ember csak a fontosra emlékszik. Ebben a hitben írtam meg ezt a regényt. A lehető legpontosabb emlékeket vettem elő, és egymás mellé állítva azok kiadtak egy szemléltető ábrát. A kronológiához ragaszkodtam, időnként persze vannak harmincéves előreugrások is a történetben, mert nem állhattam meg, hogy ennyi ember sorsát ne folytassam tovább, amennyiben az példaszerű volt.

 

Az első helyszínen, a Teleki tér 9. szám alatt, ahol a nagyszülőkkel élt együtt a szerző, egy azóta lebontott földszintes házban.

 

Ott van a címben is a Copperfield. Számomra megdöbbentő volt kilencéves koromban, amikor olvastam a Copperfield Dávidot, Ottlik Géza átiratában. Lényegében ugyanaz történt egy kétszáz évvel azelőtti Angliában, ugyanaz a sorsvonal, mint az enyém, és érezhető, hogy Dickens ezt a saját gyerekkorából írta meg, enyhén fikcionalizálva. Akik körülvették, azokat a felnőtteket írta le élményszerűen. Azokat az angol csodabogarakat. Én pedig a magyar csodabogarakkal tettem ugyanezt.

 

És mennyi előzetes anyag volt, amit ehhez a munkához összegyűjtött?

Nem kutattam utánuk. Amire nem emlékeztem, azt kihagytam. Amire és ahogy emlékeztem, azt írtam meg. Néhány pontatlanság volt csak. A könyv szerkesztője, Szegő János nagyon aprólékos és figyelő ember, ő utánanézett mindennek. Például az nagyon szórakoztatott, hogy az utcanevekre és a házszámokra – nagyon sok helyen laktam – majdnem minden esetben jól emlékeztem, kivételt jelentett ez alól az Üllői út 124/A., amelyiknél ötödik emeletet írtam, és olyan magasan sose laktam előzőleg. Szédületes magasság volt. Szegő János oda is elment, mindent ellenőrzött, és figyelmeztetett, hogy négyemeletes a ház. Akkor nagyon elcsodálkoztam, és gondolatban végigmentem újra. Jó, beláttam, lehet, hogy négyemeletes, valóban. De nagyon magasan vannak az emeletek akkor is... (nevet)

 

A II. János Pál pápa (egykori Köztársaság) téren a könyv szerkesztőjével, Szegő Jánossal.

 

Milyen lehet az egyén viszonya a mi történelmünkhöz, ha az önéletrajzok hitelessége felől közelítünk a kérdéshez?

Engem mindig is érdekeltek a magyar önéletrajzok. A magyar történelem rengeteg hamisítást szenvedett, és ha azt valaki átélten és élményszerűen mondja el, azzal nagyon jót tesz az utókornak. És egészen más, hogyha valaki a saját életét idézi fel, arra emlékszik írásban, mint hogyha értékel egy korszakot. Lehet érezni, hogy az igazságnak, a valóságnak van egy jellegzetes szövete, és azt kell valahogy megőrizni mindig az emlékiratírásban. A fikciós jelleget mindig érezni, mert nem elég benne az úgynevezett véletlen mozzanat. Azt az élet egyedi módon adagolja, ezeket a véletlen mozzanatokat kell megtalálni.

 

Volt-e abban direkt szándék, hogy akár történelmi személyek, akár a magyar történelemben azóta kultikussá vált események, úgymint 1956 tapasztalata, megelevenedjenek?

Ezekre emlékeztem. Úgy látszik, az ember nem véletlenül emlékszik. Úgyhogy igaza lehet a római történetíróknak.

 

Beszél súlyos gyermekkori betegségéről a Diftéria című fejezetben. Mennyire volt nehéz képileg megteremteni ezt az állapotot?

A vártnál rövidebb lett a betegség leírása, mert kábulatban töltöttem az időt. De a legfontosabbak így is benne vannak. Talán másnak nem azok a momentumok lettek volna hangsúlyosak, de én erre emlékeztem, különösen pedig arra, hogy a világ megoldását súlyos betegen a színek hozzák. A színeket próbáltam felidézni.

 

A könyv hangsúlyos része az irodalom melletti tanúságtétel is.

Ez is a betegségemből ered. Nagyon sokáig ágyba kényszerültem, gyönge voltam, és akkor tanultam meg olvasni, talán három és fél évesen. Az ágyba kényszerültem, és egymás után olvastam a könyveket, mert akkor fedeztem fel ezt az élményt.

 

Szintúgy fontosnak tűnnek a felnőttekkel folytatott beszélgetések, melyek rendkívül életszerűen jelennek meg.

A felnőttek a betegségem után kezdtek el mesélni nekem és beszélni hozzám. Igazából nem tartottak akkor már kisfiúnak, pedig nagyon kisfiú voltam, de látták, hogy figyelek, és hát beszélni is elfelejtettem, ennélfogva az ő szavaikat „ittam”. A figyelő tekintet elég volt. Nagyapám például olyan dolgokat mondott el nekem, amit senkinek a világon. A feleségének sem, a többi felnőttnek sem, sőt, azokat szerintem titokban tartotta, nekem pedig elmondta. Kisfelnőttnek kezdett tekinteni. Érdekes volt. Talán önmagának mesélt. Önmagának gondolta át a dolgokat. Visszaemlékezett, és a tükörbe nézve mondta. Nem érdekelte a hatás, amit rám tett, egyáltalán nem is fordult oda, hogy mit szólok hozzá – magában beszélt.

 

A gyerekkori élményekről tartott beszámolót az Erkel színház előtt a szerző, felidézve egykori gesztusokat és dalszövegeket.

 

Mennyire volt magától értetődő, hogy a 18 éves korig fókuszált, kitekintéseivel együtt is zárt egység jöjjön létre?

Egy barátom megkérdezte, hogy mit írok, és mondtam, hogy az önéletrajzomat. Visszakérdezett, hogy miért, eddig mit csináltál? Hiszen amikor fikciót írtam, akkor is önéletrajzi elemek voltak benne. A személyes megéltséget mindig nagyon fontosnak tartottam. Több mint három évig írtam ezt a könyvet.

Nagyon sok korszakot éltem át életem első tizennyolc évében, amit talán a történészek nem is vennének észre. Egy monolitikus egységnek tartják a Kádár-kort, de annak is legalább négy-öt szakasza volt, és aki akkor élt, tapasztalhatta, milyen különbségek vannak benne. De én ezt írás közben fedeztem fel. Ezzel a korszakkal együtt nevelkedtem, és meg tudtam különböztetni, mintha különböző világokban éltem volna, úgy, ahogy változott az életkorom. Próbáltam összeszámolni, hogy hány korszakot éltem én meg, és tizenhetet tudtam gyűjteni a születésemtől fogva, és nem a történelemkönyvek alapján. Például apácák voltak eleinte az óvónők, majd azok eltűntek, és helyükön az óvónénik, óvóbácsik már a Szovjetunióval való barátságról beszéltek a gyerekeknek. És az apácákból kalauznők lettek, és ahogy a viselkedésük változott, azt mind-mind meg tudtam különböztetni, és észrevettem, hogy az alapvető emberi kapcsolatok is megváltoznak: kicserélődik minden.

 

A Népszínház utcában, míg a háttérben a 37A jelzésű villamos tart a Blaha Lujza tér felé.

 

Mit gondol a név és az identitás kérdéséről, ami a regényben is folyton felmerül a főszereplő karakterével összefüggésben?

Mindenki emlékszik a családi becenevére, ahogy elnevezték. A név nagyon fontos az ember életében. Az megjelöli őt. Mennyire tud vele azonosulni, mennyire nem. Az sorsdöntő dolog. Én már kamaszkoromban azon gondolkoztam, lehetséges, hogy a nevek voltak előbb, és azok találták meg az emberüket: nem az emberek kapják meg a nevüket, hanem a nevek az emberüket. Rájöttem, hogy ez tulajdonképpen platóni gondolat. Ha olvasunk, akár egy jó amerikai vagy francia könyvet, ott is a nevekből a szereplő jellemére lehet következtetni, pedig annak a névnek a jelentését sem ismerjük, de a hangalakjából meg lehet állapítani azt. Van valami nagyon fontos az elnevezésekben, valami sorsszerű.

 

Magának a térnek is van egy identitása, és amilyen viszonyt kialakítunk vele.

És politikuma is ezek szerint, mert a hatalom döntése értelmében oly sűrűn cserélődtek az utcanevek. De ma is. Ilyen gyakori utcanévcserék talán a világ egyetlen országában sem voltak, mint Magyarországon.

 

A regényírás során mit tud megőrizni és kifejezni a nyelvi tapasztalat?

A leírásokat én minden fejezetben olyan nyelven beszéltem szerzőként, amilyen nyelven akkoriban gondolkoztam és beszéltem. Visszaváltoztam kamasszá, diákká, gyerekké. Ez döntés kérdése volt különben, de hát nagyon élveztem. Ráadásul még emlékeket is ébresztett bennem. Olyan dolgok jutottak eszembe, amiről azt gondoltam, hogy nem őrzött meg a memóriám. Pont ez a korabeli nyelvkörnyezet váltotta ki belőlem az emlékeket. Az, ahogy beszéltek, például a nagyanyám és a nagyapám, és ahogy az édesanyám beszélt, az három külön világ volt, és nagyon jó volt felidézni, és azt hiszem, hogy szóról szóra pontosan az ő nyelvhasználatukat tudtam idézni. Ennek nagyon örültem. Felfedezőút is volt.

 

A Kiss József (egykori Aggteleki) utca 9. belső terében, a szerző első gyermekkori barátságainak és kamaszkori szerelmének helyszínén.

 

Mennyire volt nehéz megmutatni másoknak a készülő munkát, akik közvetett módon, de érintettek lehetnek?

Mindenki a saját nevén szerepel, legalábbis igyekeztem, de voltak személyek, akiknek a nevét meg kellett változtatnom. És igyekeztem, hogy hasonló legyen az adott névnek a hangalakja. Hiszek a névmisztikában. A családom tagjai már nem élnek, azért is mertem úgy megírni az eseményeket, amilyennek azokat láttam.

 

Az írás révén valamivel közelebb érzi ezeket az élményeket és emlékeket?

Igen, feltétlenül. Mintha megfejtettem volna valamit. Lehet, hogy tévedek, de akkor is az volt az érzésem, hogy most megfejtettem.

 

A Kiss József utca 9. lakásai alulnézetből.

 

Mennyire érzi folytathatónak ezt a történetet?

Hogyha még folytatom, akkor másik címe lesz, és a történet az egyetemi koromat és az írói indulásomat vizsgálja. Egész biztosan nem követem majd az élet pályafutásra, kenyérkeresetre, karrierre vonatkozó részét, csak ami a szabadságról szól. A többi nem olyan érdekes. Az élet – ezt egy idős orvosprofesszortól hallottam – két részre oszlik: életre és karrierre, és a fiatal gyerekkor hosszú, a fiatalkor hosszú, az ifjúkor megint hosszú, és amikor az ember belép a munkahelyére, elkezdi a munkáját, akkor az első munkanap végén a nyugdíjba lép ki, mert a munka úgy tagolja az életet. És aztán, ha megéri, az öregkor megint hosszú lesz.

 

A rendszerváltás után az alkotás mennyivel volt másabb? Mennyivel lett szabadabb, mennyire volt érezhető, hogy kinyíltak bizonyos szelepek?

Nekem nem számított. Én már korábban észrevettem, hogy meg fog változni a rendszer, noha nem így fogalmaztam meg magamban, csakhogy másképp kezdtek viselkedni a könyvkiadónál, a filmvilágban, amibe belecsöppentem, elbizonytalanodtak a cenzorok, és többet megengedhetett az ember magának. De én régen sem törődtem azzal, hogy én személy szerint mit engedhetek meg, meg mit nem, úgyhogy szinte észrevehetetlen volt nekem a rendszerváltás, nem okozott nagy fordulatot az életemben.

 

Mándy Iván milyen szerepet játszott az Ön életében?

Belőle írtam a szakdolgozatom. Amikor egyetemista voltam, annak az időszaknak a vége felé már elkezdtem írni, megjelent novellám is, és akkortájt egyszer Mándy Iván odament a nagyapám standjához, és kérdezte, hogy neki vagyok-e a fia. Elárulta azt is, hogy ő nemrég költözött ide, a Teleki téri piac környékére, és azóta csak a piacról ír, mert annyira jó témának tartja, és irigyel engem, hogy én ideszülettem a környékre. Akkor még nem írtam semmit a Teleki térről. Nagyapám ekkor kérdezte meg, hogy mi az író becses neve, amit fölírt egy zacskóra egy ceruzával, így, hogy: MÁDI. És mutatta nekem, és én tudtam, hogy ez Mándy Iván lehetetett. Elmesélte, hogyan volt ez a találkozás. És azt is tudtam, hogy miért értette Mádinak a Mándyt: hát mert nagyapám a Mádi borozóba járt.

 

Az utolsó helyszín a kultikus Hauer (a kommunista időszakban Erkel) Cukrászda volt, ahol az önéletrajzi regényt kiadó Magvető munkatársai és a jelenlévők köszöntötték a szerzőt.

 

Mit gondol a Bereményi-Cseh kultuszról, ami folyamatosnak tekinthető?

Ez több nemzedéken ment keresztül. Ma már olyan rajongói vannak ezeknek a daloknak, akik kisgyerekkorukban hallgatták, és az apjuk révén örökítődött tovább ez a hagyomány. Észrevettem, hogy ez főként családokon belül zajlott. Régen sok rajongó volt, és legalább annyi fiatal van most is, aki egytől egyig az apját említi elsődleges hatásként. Egy Járai Márk nevű zenésszel dolgozom most együtt, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor egyszer bevallotta, hogy ő is az édesapja révén ismerkedett meg ezekkel a dalokkal.

Ebben az életregényben, amit most írtam, ugyanúgy van: a politikum megjelent az előző generációban, és átörökítődött, és az ember úgy tudta meg – én is a családomból – azt, hogy mi a helyzet a világban.

 

 

Fotó, szöveg: Tinkó Máté

Az interjúra január 27-én került sor, míg a fotók a február 12-ei sajtóeseményen készültek.

mindennapkonyv.hu

 


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631434378
Megjelenés: 2020-02-20
méret: 123 mm x 184 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9633461286
Megjelenés: -0001-11-30

Charles Dickens

Tovább

OTTLIK GÉZA

Tovább

BEREMÉNYI GÉZA

Tovább
Ez is érdekelhet:

HÍREK
2020-03-26 07:20:05

Kihirdették a 2020-as Libri-díj tízes jelöltlistáját

Tovább
INTERJÚ
2020-03-27 10:13:59

Losonczi Zsuzsanna: Házi sütemények – Ahogy anyukánk készíti – Interjú a szerzővel

Tovább
HÍREK
2020-03-30 16:52:08

Sorsfordító történetek – Novellaíró pályázat

Tovább

„Mintha megfejtettem volna valamit.”