„Nem akarom, hogy a történeteim a nosztalgia csapdájába essenek” – Interjú Mary Alice Monroe-val

Számtalan könyve megjelent már meg az évek során, mit gondol, miért pont a Déli karácsonyt díjazta 2017-ben a Southern Book Prize zsűrije?

Évekig hordoztam magamban a regény ötletét, azóta hogy a Wounded Warrior Projecten [Veterán katonákat segítő jótékonyság szervezet, szerk.] dolgoztam. Mély benyomást tett rám a katonák és katonai kutyák kölcsönös odaadása. Amikor elérkezett a könyv írásának ideje a történet hamar összeállt. Kiömlött belőlem. Ráadásul Dickens rajongó vagyok, és kívülről-belülről ismerem a Karácsonyi éneket. Úgy éreztem, hogy az ő megváltás története tökéletes párhuzamban áll az enyémmel. Amikor befejeztem, tudtam, hogy valami különlegeset írtam, mindazonáltal meglepett, hogy elnyerte a Southern Book Prize-t, amit nagy megtiszteltetésnek éreztem. Hiszem, hogy ez a könyv egy ünnepi ékszer, amivel megtaláltam a megfelelő hangot: egy kicsit édeset, de keményet is, amit a szeretet üzenete ragyog be.

Fontos és sokat érintő problémákról beszél a regényben. Ír elszegényedésről, nehezebb életkörülményekről, PSTD-vel küzdő katonáról, sőt egy alkalommal kevésen múlik, hogy nem fullad tragédiába a cselekmény. Ön mégsem egy depresszív, szomorú, hanem felemelő, szívmelengető könyvet írt. Ennyire bizakodó, vagy valamiféle hit hajtja írás közben?

Optimista vagyok, de nem akarom, hogy a történeteim a nosztalgia csapdájába essenek. Azért választottam a karácsonyi ünnepkört a PTSD-s tengerészgyalogos hazatérésének történetének elmeséléséhez, mert ez az az időszak amikor mindenkinek boldognak kellene lennie. Sok családnak – különösen, amikor összegyűlnek – szembe kell néznie a mentális egészség családi problémáival, a függőséggel, az alkoholizmussal. Azt akartam, hogy ez a történet igaz legyen.

Mary Alice Monroe / Fotó: islandeyenews.com

Szereti a karácsonyi történetek? Tudja, én mindig attól félek, amikor ilyen mű a kezembe akad, hogy túlságosan érzelgős, felületes és giccses lesz. Amikor írni kezdte a könyvet, nem tartott attól, hogy óhatatlanul is egy ilyen írásmód felé fog gravitálni?

Imádom a karácsonyi történeteket, de a kedvenceim mindig szomorúak. A filmek is. Az élet csodaszép című 1946-os film volt, ami utat mutatott számomra, hogy hogyan kell kezelni az ünnepi események keretében egy rázós témát. Jimmy Steward elérte a legmélyebb pontját, és arra készült, hogy leugorjon egy hídról! Mi pedig végig szurkolunk neki, és amikor a végén hazafut a családjához, megérti a karácsony igazi jelentését.

A regényben kiemelt szerepet kap Charles Dickens Karácsony ének című kisregénye. Párbeszédbe lép vele, értelmezi és kiegészíti az eredeti művet. Hány évesen olvasta először, és akkor milyen hatással volt Önre?

Nem emlékszem már, hogy hány éves voltam, de Dickenst már gyerekkorom óta szeretem. Amikor 13 éves voltam, a nyár nagy részét egy óriási fűzfa lombjai közt töltöttem, és közben szinte az összes Dickenst kiolvastam. Ő mentette meg azt a nyarat. Aztán felnőttként visszatértem hozzá, és tanulmányoztam a műveit.

Az Ön fia is szolgált katonaként. Gondolom, ez a személyes szál megkönnyítette a fiáért aggódó édesanya karakterének a megformálását, ugyanakkor nem okozott nehézséget a fiú, Taylor figurájának megalkotása során?

Az, hogy fiam katona volt, segített megérteni Taylor sztoikusságát, csakúgy mint a tengerészgyalogosokat övező misztikumot. Jennyvel azonosultam, mind a fiáért való aggódásban mind a küzdelemben hogy segítsen rajta. Taylor karaktere azonban már régebben megformálódott, hiszen központi figurája A Nyári emlékek című sorozatomnak [magyarul eddig öt kötete jelent meg, szerk.] .

A könyvben a PSTD-vel küzdő veteránnak a kutyája segít megküzdeni a zavarral, sőt az is kiderül, hogy kóbor állatokból is képeznek ki ilyen állatokat. Mesélne arról, hogy miképp működik ez? Hogy hogyan tud megnyugtatni egy harctéri traumával küzdő embert egy állat?

Számos szervezet van ma az Egyesült Államokban, amely veteránoknak és más fogyatékkal élőknek képez ki segítő kutyákat. Vannak, akik kölyökkutyákat tanítanak, míg mások menhelyről hozzák el azokat az állatokat, akiket egyébként elaltatnának. Van egy speciális rendszere annak, ahogy kiválasztják a katonának megfelelő kutyát. Az állatoknak egy csomó teszten kell átmenniük, majd ezt követően száz óra tanulás vár rájuk. Végül a kutyát bemutatják a veteránnak. Ez érzelmileg egy nagyon fontos pillanat. De a kötődés nem alakul ki rögtön, az első találkozás leginkább a bizalomról szól. Ez az, amit a regényben is bemutattam.

Magyarországról nézve az USA egyes országrészei – a filmekből ismert olyan jellegzetes helyszíneket leszámítva, mint Texas, New York vagy épp Los Angeles – nagyon hasonlónak tűnnek, ahogyan gondolom tengerentúlról nézve az európai államok tűnnek nagyon hasonlónak. Könyvében felsejlik némi ebből a különbségből. Mesélne Dél-Karolináról, mennyiben, illetve miben különbözik az ország más államaitól?

Ez itt Lowcountry! Egy egyedülálló tengerparti terület az USA délkeleti részén, ami három államot foglal magába: Észak-Karolinát, Dél-Karolinát és Georgia-t. Sehol máshol az Államokban nincs ennyi mocsár. Ezeket patakok szelik át, melyek halakban és kagylókban gazdag folyókba és az óceánba ömlenek. Ez a nagy múltú térség egyszerűen gyönyörű, ráadásul kulturálisan is izgalmas. Állatvilágáról, különösen a madarairól valamint a hóbortos lakóiról ismert. Szépsége nem olyan lenyűgöző mint a Sziklás-hegységé, de tikkasztó és csábító. A naplementéink lélegzetelállítók. A déli kultúra virágzik, ezért sok regényíró él itt.

Olyan író vagyok, aki számára fontos a természet. A könyveim ismertek arról, hogy fontos szerepet játszik bennük a táj, a természet a benne élő csodálatos fajokkal és állatokkal együtt.

Egyre többen beszélnek elmagányosodásról, arról, hogy nincsenek valódi közösségek, az embereknek nincsenek közeli barátai, miközben pedig bárhol bármikor bárkivel tudnánk ma már beszélni. Az Ön műveiben is hangsúlyos szerepe van a családnak és a közösség erejének. Mit tehetünk azért, hogy a világ változzon, és az emberek újra egymásra találjanak? Mi az, ami elveszett az utóbbi évtizedekben, és miért?

Ez az egyik olyan fontos kérdés, amit érintek könyveimben. Egyre inkább meghatározza az életünket a technológia, és félek, hogy ezáltal elveszítjük az emberségünket. Hiszek abban, hogy a természet segíthet abban, hogy kapcsolatba lépjünk a világgal, önmagunkkal, és azzal az erővel, ami hatalmasabb nálunk. Remélem, hogy a történeteim erejével elvezethetem olvasóimat a felismerés ezen pillanataihoz, és könyveim inspirálják őket, hogy menjenek ki a szabadba!

H. Nagy Ilka

Fotó: maryalicemonroe.com