„Nagyon remélem, hogy remény mindig van” - Interjú Totth Benedekkel

Azt mondják irodalmi berkekben, hogy a második könyv megírása jóval nehezebb, mint az elsőt megírni. Pláne akkor – teszem hozzá –, ha esetedben az első könyved (a Holtverseny) ráadásul még sikeres is volt. Segít ilyenkor a siker? Vagy inkább lebénít?

 Bár valóban a Holtverseny az első regényem, így visszagondolva úgy érzem, annyi munka volt benne, annyi kudarcélmény és újrakezdés, ami két-három könyvre elosztva is bőven elég. Nem mertem volna nagy összegben fogadni, hogy sikeres lesz a könyv, sem a téma, sem a stílus nem tűnt igazán olvasóbarátnak. A fogadtatása minden várakozásomat felülmúlta. A könyv fogadtatása rengeteg dolgot helyre tett bennem, régóta cipelt terhektől segített megszabadulni. A Holtverseny szinte teljes „titokban” készült, nyilván azzal a vággyal, hogy egyszer megjelenik majd, de erre semmi biztosíték nem volt az alatt a tíz év alatt, amíg a szövegen dolgoztam. Ezt a fajta szabadságot a maga teljességében valószínűleg csak egyszer éli meg az ember íróként, de a sikerrel járó figyelem azért összességében véve édes teher.

Az utolsó utáni háború igazából nem a második, hanem a harmadik második regényem, vagy a két és feledik. A Holtverseny után – amúgy rám nem jellemző módon – kissé talán túlzott magabiztossággal vágtam bele a következő könyvbe, és ez megbosszulta magát. Úgy voltam vele, hogy minek változtassak egy bevált recepten. Aztán ahogy nekiálltam az új regénynek, ami hangulatában sok hasonlóságot mutat a Holtversennyel, és nagyon hasonló mondatokat, jelenteket kezdtem írni, rájöttem, hogy ezt nem tehetem meg se magammal, se az olvasókkal. Megúszós megoldás lett volna, igénytelenség, és ha hosszabb távon gondolkodom az íróságról, akkor ezt nem tehetem meg. Ezért azt a szöveget félbehagytam, de még mindig nem tudtam, mit csináljak helyette. Ekkor jött a Cser Kiadó és a Hévíz folyóirat felkérése, hogy írjak alternatív történelmi novellát A másik forradalom című 1956-os antológiába. Izgalmas volt a téma, és amikor elküldtem a novellát, tudtam, hogy folytatni akarom a történetet. Megszerettem ezt a srácot, és úgy éreztem, tudok még róla mesélni.

Sokáig fordítóként dolgoztál. Magad is említed egy interjúban, hogy új regényedre nagy hatással volt Cormac McCarthy Az út című könyve, ami szintén a te fordításodban jelent meg magyarul. Magam is kétgyerekes apa vagyok, s úgy tudom, te is. Engem elsősorban apaként érintett mélyen Az út című könyv, és ahogy látom, téged is. Új regényedben szintén erős ez a szál, az árvaság, a halott szülők, a gyerekkor megsemmisülése. Az apaság élménye hívta életre Az utolsó utáni háborút?

Az út valóban meghatározó élményem volt, azért nem azt mondom, hogy olvasmányélmény, mert a fordítást még egy igazán elmélyült olvasásnál is intenzívebb tapasztalatnak gondolom. Hetekig, olykor hónapokig ül az ember tök egyedül egy számítógép előtt, és egy idő után valamiféle módosult tudatállapotba kerül. És annak mindig nagy ára van, ha Cormac McCarthy világában kell eltölteni hosszabb időt. Az út messze nem a legjobb regénye, hiányzik belőle a rá jellemző kegyetlen távolságtartás, sokkal érzelmesebb, mint a korábbi művei, de valószínűleg pont ezért hat mégis. Engem nagyon meggyötört, és elsősorban nem azért, mert maga a szöveg nehéz lett volna, bár ilyen szempontból is nagy kihívás volt ez a munka. Tagadhatatlan, hogy McCarthy regénye hatással volt Az utolsó utáni háborúra, még ha ez nem is volt feltétlenül tudatos döntés. A regényben szereplő testvérpárt nem a fiaimról mintáztam, egy idő után mégis úgy kötődtem hozzájuk, mint a saját gyerekeimhez. Ezek nélkül a sokszor számomra sem evidens, olykor pedig akár láthatatlan kapcsolódási pontok nélkül képtelen vagyok alkotni. Ha ez a többlet nincs meg egy történetben, akkor jobb esetben is csak formai truvájkodás, rosszabb esetben meg üres kattogás marad a szöveg. Bár mindkét regényt lehet felnövekedés-történetként olvasni, a különbségek, ha vannak, részben talán abból adódnak, hogy a Holtversenyt még gyerekként írtam, Az utolsó utáni háborút pedig már apaként.

Ez a könyv az emberiség végnapjairól szól egy fiatal fiú perspektívájából. Mennyire foglalkoztat az emberiség vége, a totális katasztrófa lehetősége? Reálisnak érzed az ezzel kapcsolatos apokaliptikus forgatókönyveket?

Szeretem túlhajtani a dolgokat, itt is próbáltam elmenni a falig, de nagyon remélem, hogy ezek a dolgok csak a képzeletemben játszódnak le. Talán abban bízhatunk, hogy a totális háború senkinek nem érdeke, még akkor is, ha az utóbbi hónapok világpolitikai hangulatára eléggé jellemző, hogy hiányoznak a racionális döntések. Teljesen nyugodt nem vagyok, de talán a totális atomháború kockázatát még egy nyilvánvalóan pszichopata vezető sem vállalja be.

Másrészt pedig azt is fontos tudatosítani, hogy ami nekem vagy nekünk fantáziálás vagy ijesztő lehetőség, az sokaknak a kőkemény valóság. Elég csak Szíriára vagy az Iszlám Állam által elpusztított városokra gondolni, ahonnan nap mint nap közvetítenek apokaliptikus jeleneteket, amiket mi egyelőre kényelmes székekből nézhetünk végig. Ezzel kapcsolatban voltak is bennem súlyos kételyek. Viaskodtam, hogy hogyan jövök én ahhoz, hogy a háborúról írjak, miközben a béke áldásait élvezhetem.

A könyv főhőse olyan nyelvet beszél, mint a mai kamaszok általában. Ez a könyv – érzésem szerint – akár a fiatalabb olvasókat is megszólíthatja, annak ellenére, hogy a fiú olykor bizony káromkodik (ahogy a kamaszok általában). Zavarna, ha „ifjúsági regényként” is olvasnák a könyvet?

Megint a Holtversennyel kell kezdenem. Eléggé mellbevágott, amikor először olvastam, hogy ez akár lehet ifjúsági regény is. A megjelenés előtt még az is megfordult a fejemben, hogy tizennyolcas karikát kellene a borítóra tenni. Ebből is látszik, mennyire nem voltam képben a fiatalok olvasási szokásaival és az ifjúsági irodalmi trendekkel kapcsolatban. Azóta több helyről hallottam, hogy diákok a Holtversenyből érettségiztek. Az utolsó utáni háborút jóval visszafogottabbnak érzem, legalábbis nyelvi szempontból mindenképpen, de persze azért itt is becsúszik egy-egy erősebb kifejezés. De, hogy a kérdésre is válaszoljak, egyáltalán nem zavarna, ha Az utolsó utáni háborúnak lenne egy ilyen olvasata. Sőt, az sem, ha a zsánerirodalom felől közelítenék meg. Most már tudatosabban használom ezeket az eszközöket, ami bizonyos szempontból nyilván kockázatos vállalás, de nagyon bízom benne, hogy ettől a szöveg rétegzettebb lesz, sok különféle olvasattal.

Az utolsó utáni háború egy totálisan elpusztított városban és annak közvetlen környékén játszódik. A regény képei engem olykor a második világháború hírhedt szövetséges terrorbombázásainak (Drezda, Hamburg stb.) képeire emlékeztettek. Beleástad magad írás közben archív dokumentumokba?

A regény alapjául szolgáló novellát még tavaly írtam, de a posztapokaliptikus világ már akkor készen volt. A regényben a főszereplő fiú történetét bontottam ki, és végül hosszas tépelődés után elhagytam a közvetlen utalásokat ’56-ra. Úgy éreztem, jobban működik a szöveg, ha nincsenek konkrétan beazonosítható helyszínek és események. A forradalom és a szabadságharc kellékei – a korabeli harci járművek, a lyukas zászló, a történelmi személyek – karácsonyfadíszként lógtak a szövegen, és úgy éreztem, nem adnak hozzá semmi többletet. Inkább tehernek és megkötöttségnek éreztem ezt az utaláshálót. Saját tapasztalat nélkül kockázatos belevágni egy ilyen történet megírásába. Ezt kompenzálandó sok háborús irodalmat és tényirodalmat olvastam, gyakorlatilag válogatás nélkül. Természetesen sok második világháborúval foglalkozó kötet is a kezembe akadt, többek között Ungváry Krisztiántól a Budapest ostroma, vagy W. G. Sebald Légi háború és irodalom című esszéje, de sok filmet néztem, és rengeteg fotót, amiből többet bele is írtam a regénybe. És természetesen a híradásokat is követtem. A most zajló háborúk mozgóképes szempontból is jól dokumentáltak. A tudósítások, a hírfogyasztóra zúduló képi információ mégsem adhatja vissza azt, ami valóban zajlik, az irodalom, a fikció talán igen. A szövegben számos konkrét háború emlékei keveredtek, és – reményeim szerint – álltak össze egy soha meg nem történt, mégis ismerős történetté.

Manapság mintha „divatja” lenne az apokalipszisnek. Sok film és könyv foglalkozik vele. Regényedben nyoma sincs feloldozásnak vagy happy endnek, a főhősnek mégis van fejlődéstörténete, tart valahonnan valahová, még ha nem is sikerül, amit eltervezett. Egyedül ő képvisel valamiféle reményt. Van remény?

Ezzel teljesen egyet értek, benne van a levegőben valamiféle apokaliptikus hangulat. Nekem a már említett McCarty regénynél is a feloldozással volt a legnagyobb problémám, azt éreztem igazán hamisnak. Nem szeretném elspoilerezni a regényemet, de szerintem nem csak úgy lehet reményteli egy történet, hogy a végén megmenekülnek a szereplők. Az utolsó utáni háború főszereplője és elbeszélőjét is a remény élteti, az hogy elbukik vagy sem ilyen szempontból másodlagos kérdés. Nagyon remélem, hogy remény mindig van, vagy legalábbis el tudjuk hitetni magunkkal, hogy van, különben értelmét veszítik a tetteink.

Győrffy Ákos

Az interjú eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2017/6-os számában jelent meg.