„Boldog volnék, ha roma fiatalok is olvasnák, és a magukénak éreznék” – Interjú Mesterházi Mónikával James Baldwin kultikus könyve kapcsán

Láttad már a könyvből készült filmet?

Sajnos nem láttam még, csak a trailert, de mindenképp megnézem.

Szerinted miért csak most fedezte föl a történetet Hollywood?

A történet most is tiszta és érvényes, de már van némi rálátás, hiszen Amerika nagyon sokat változott, nagyon sokat tett a változásért, és ez már két nemzedékkel ezelőtti időszak. Tehát a társadalmi igazságtalanság, a regény lényege, egy kicsit távlatba is kerül, talán jobban kiemelkedik a romantikus elem is.

 Barry Jenkins három kategóriában is – legjobb női mellékszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb eredeti filmzene – Oscar-díjra jelölt filmadaptációjának előzetese.

James Baldwin kevéssé ismert a hazai olvasók előtt, bemutatnád nekünk őt pár mondatban? Ki volt ő? Miben áll a jelentősége? Ez a könyvbe miért vált kultikussá a tengerentúlon?

Baldwin 1924-ben született, regény- és drámaíró, polgárjogi harcos. Martin Luther Kingnél öt évvel idősebb. Nemcsak fekete volt a faji megkülönböztetés idején, hanem meleg is a homofóbia olyan korszakában, amikor a homoszexualitás még bűnnek számított. Saját bőrén tanulta meg, mit jelent, hogy az ember ne adja fel az igazságát. A Beale utca szerelmesei nagyon szerethető, tiszta (és szép, fiatal) emberek, első perctől elnyerik rokonszenvünket, talán ettől vált a könyv is kultikussá.

Megkönnyítette a dolgodat, hogy a szövegnek létezett már egy korábbi magyar változata, vagy épp ellenkezőleg, nehézséget jelentett?

Egyik sem, mert nem akartam megnézni, hogy azt írhassam, amit az angol alapján hallok. Gondolom, egy ilyen szövegben leginkább a szleng az, ami avul, és az úgynevezett trágár szavak használata az előző fordítás idején nagyobb tabu lehetett az Európa Kiadónak és Dezsényi Katalinnak. (Egyébként ha valamiért nehéz volt számomra a régi fordítás ténye, az éppen ez, hogy mi mindannyian kollégák vagyunk. Igaz, ugyanígy újrafordítanak majd valami mást, amit most én fordítok.) Visszatérve a nyelvi tabura: mikor megkaptam a tiszteletpéldányt, és találomra kinyitottam, kicsit megijedtem, hogy te jó ég, én ezt leírtam… de a szerző is leírta. Illetve ő írta le.

Mi lehetett problematikus a korábbi verzióban, és számodra mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Nem tudom, mi lehetett problematikus a címén kívül, mert – talán az olvasók tájolása miatt – Néger utca lett a Beale Street. Ez ma már nem megy, de gondolom, ilyesmin, efféle hangsúlyokon lehetett volna változtatni. De azt szokták mondani, hogy a műfordítások ötven évre szólnak. Az eredetinek mindig több joga van réginek lenni. Persze vannak „klasszikus” műfordítások, mint Arany Hamletje, de az is csak annyit jelent, hogy szövegként szívesen elővesszük vagy idézünk belőle, de színházban új szöveget rendelnek.

A beszélt nyelv eltalálásán túl leginkább arra törekedtem, hogy a sok apró ismétlést nagyon pontosan betartsam. Nyomtatott példányból dolgoztam, és szépen alá is húzogattam minden visszatérő szövegrészt.

Mivel a regény tulajdonképpen egy monológ, kulcskérdés lehetett, hogy megtaláld a hősnő, Tish magyar hangját. Könnyen ment?

Így van, a hang mindig nagyon fontos, hát még, ha a főhős a narrátor. De azt hiszem, nem volt nehéz. Egy haragos, szenvedélyes intelligens fiatal nő, aki nem beszél nagyon veretesen, de ez csak annyit jelentett, hogy ne akarjam túlcsiszolni a mondatokat. Ahogy mondani szokás, azt kell fordítani, ami ott van, tehát nem meglévő nyelvi elváráshoz igazodni...

Mesterházi Mónika / Fotó: Várady Szabolcs

Innen a mai Magyarországról nagyon távolinak tűnik a hetvenes évekbeli amerikai feketék élete, és bár a problémák, melyeket a könyv érint, nagyon is ismerősek lehetnek, félő, hogy nem találnak rá az olvasók. Látható már, hogy milyen a fogadtatása? Milyenek az első visszajelzések?

A kritika jól fogadta, több írás is megjelent róla, a szerkesztő, Rostás Eni beszélt róla a Klubrádióban – az olvasókról kevesebbet tudok.

Hogy ismerősek-e a problémák? Ismerősek bizony. Az, hogy egy fiatal férfit a bőrszíne miatt egy előítéletes rendőr börtönbe juttat, és az igazságszolgáltatás útvesztőiben mennyi időt tölt ártatlanul, mire egyáltalán felülvizsgálják az ügyét, és hogy ez mibe kerül a családnak és az állapotos szerelmének, tehát ez a helyzet nagyon ismerős ma Magyarországon, és boldog volnék, ha roma fiatalok is olvasnák, és a magukénak éreznék – elképzelhető, hogy ezért tenni is kellene valamit. De persze rólunk, mindannyiunkról szól, akik olyan világban élünk, amelyik a rasszizmust megtűri. A megoldást nem adja a kezünkbe a regény, de hogy nem lehet feladni, mindent meg kell próbálni, ugyanakkor reálisan is kell látni a lehetőségeket, nem beleroppanni, hanem erősnek lenni, ebből a szempontból olyan, mint egy kiáltvány. De mégsem mondanám didaktikusnak, mert nagyon nagy ereje van a szereplők tisztaságának, szerelmének, a családtagok egymás felé fordulásának, és az előzménynek: a szerelmük történetének. Nyelvileg is nagyon erős a könyv.

Az államszocializmus idején megjelent fordításkötetekben gyakran olvashattuk a fordító utószavát, melyben beszélt a könyvről és a szerzőkről, és ez sokszor valóban hozzájárult az élményhez. Manapság viszont szinte sosem találni ilyet. Szerinted mi lehet ennek az oka?

Az utószó fontos hagyomány volt – az internet előtti korszakból. A fordító vagy a szerkesztő udvariasságból magára vállalta a szerző bemutatását, és mivel annyi időt töltöttek a mű társaságában, személyes hangsúlyaikat is hozzá tudták adni a befogadáshoz.

Hogy ma nem írunk ilyesmit, vagy csak ritkán, esetleg külön publikálva, annak egyrészt az az oka, hogy az információnak nagyon gyorsan utánajárhat az olvasó is, másrészt az is, hogy nincs idő akkor nekiülni, amikor friss az élmény, és esetleg pár nap alatt valami igazit lehetne írni, mert addigra már a következő munka jön. Később meg már eltávolodik tőle a fordító.

Ez a mű az érett, befutott író könyve, olvastad korábbi munkáit is? Azok is népszerűek az Egyesült Államokban, vagy inkább egykönyves szerzőként emlékeznek rá?

Nem, még nem olvastam tőle, ahogy a korábbi, Európás fordítás is elkerült. Ha jól tudom, az USA-ban maga a szerző számít nagy kedvencnek, nemcsak ez a műve.

Látsz rá esélyt, hogy esetleg a jövőben más művei is megjelenjenek magyarul?

Igen, ez a kiadói gyakorlat, hogy ha a szerzőt egyszer „behozták”, több könyvét is megjelentetik. Örülnék, ha sokan elolvasnák, mert jó könyv.

Hományi Péter