„Mindez a képzelet szüleménye. Tehát valóságos.” – Interjú Kocsis Árpáddal

A regényed egy németországi pláza takarítóbrigádjának mindennapjait írja le. Az olvasóban önkéntelenül felmerül a kérdés: valóban ismered ezeket a mindennapokat? A terepismereted valóság vagy fikció?

Az épület, amelyről írok, irodahelyiségeket, nagy pompával berendezett konferenciatermeket, luxuslakásokat, egy nagyobb hotelt, több éttermet és egy belső – a vízi világot bemutató – szórakoztatóparkot foglal magába. Mindez csupán a képzelet szüleménye. Tehát valóságos.

A könyv cselekménye egyszerre konkrét és elvont. Az óriási akváriumban döglődő hatalmas polip nagyon is valóságosnak tűnik, miközben egy életérzés metaforája. De mit is csinál az oktopusz, a regény voltaképpeni főszereplője, ha a regényben alig látni?

Az oktopusz kitartóan pusztul, és kényes szagokat áraszt magából. Szagoljon bele az olvasó a levegőbe, s nyomban megérzi. Ilyen módon már a távollétével is fenyegető a közelsége. Alig maradt valami, ami kivonhatja magát ez alól. Talán csak a szerelem, a tudomány, a filozófia és a művészet. Meg a küszvágó csérek, hogy róluk el ne feledkezzünk.

Néhol egészen meghökkentő, már-már publicisztikus kikacsintásokkal van tele a könyved, szó esik az európai menekültkérdésről, a Brexit is felbukkan a szövegben. Miért volt fontos, hogy ezekkel az utalásokkal jelezd: ez a történet éppen a mi napjainkban játszódik?

A jelenről írok. Most van itt az idő, hogy gondolkodjunk. (Határozottan) Most. (Bizonytalanabbul) Akarom mondani, most. (Nyugtalanul) Most? (Megigazítja a szemüvegét, cigarettára gyújt) Nem, még nem. (Kifújja a füstöt) Akkor majd… (arca fölragyog) – most.

Kishegyesen születtél, Pécsen tanulsz. A könyvedben van pár kifejezés, ami meglepőnek tűnhet, hol azért, mert vajdasági, hol azért, mert a regény közösségének sajátosan használt németes-angolos nyelvén szólal meg. Ugyanakkor nem is igen lehet tudni, hogy a könyved szereplői milyen nyelven beszélnek egymással. Hogyan látod, a különböző terek és nyelvek hogyan választanak el és kötnek össze minket?

Itt van nekünk nyomban a berlini dialektus, a „Schnauze”, amelyről Walter Benjamin írt remek esszét a Berlini Rádió számára. Nem a hatalom nyelvéről van szó, a berlini dialektus az utca nyelve, a földalattin, a gyártósorok mellett, a telefonkereskedésekben és a kávézókban születik, és vegyül is rögtön más nyelvekkel, a szerbhorváttal, a lengyel építőmunkások nyelvével, az arabbal, a török cukrászok nyelvével, a parkokban füvet árulók tört angoljával… Szeretnék egyszer Berlinbe utazni, hogy az utcák padjain ücsörögve elsajátítsam ezt a hajlékony, csibész dialektust – annak biztos tudatával, hogy közben a vajdasági magyar hangsúlyok, a kolozsvári mondatrend, az eszéki melléknevek, a pozsonyi szórend és a pécsi utcanyelv föltartóztathatatlanul ostromolják a nyegle, prűd, etnicizmussal terhelt, ötlettelen, maradi uralgó magyar köznyelvet.

Turi Tímea

Az interjú eredetileg a Magvető Magazin 2017. nyári számában jelent meg.