„Mindenkinek, aki szeretne kicsit kiszakadni a hétköznapokból” – interjú Virág Emíliával

Közhely, hogy ahhoz, hogy valaki sokat és jól tudjon írni, ahhoz előbb sok és jó könyvet kell olvasnia. Van-e példaképed vagy kedvenc íród? Neked mi volt az első olyan irodalmi élményed, ami után úgy érezted, tollat kell ragadnod?

Kisiskolás korom óta olvasok, és nagyjából azóta írok is. Rengeteg klasszikust olvastam, igazi példakép például Mikszáth Kálmán. Valami fantasztikus, ahogy ír, a szereplői szinte kilépnek a lapokról.

Mesét már kisiskolásként írtam, és mindig is azt hittem, író leszek. Aztán volt egy törés, és az érettségitől egészen huszonnyolc éves koromig nem írtam semmit.

Első inspiráló élményre nem emlékszem, de azt tudom most hogy működik. Bármilyen nehéz élethelyzetben is vagyok, mindig van egy könyv, ami választ ad, összerakja a kusza gondolatokat, és elkísér. Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy szeretném én is ezt adni másoknak.

Mi okozta ezt a törés? Mesélnél erről?

Akkor azt gondoltam, éreztem, hogy fel kell nőni, és az ilyen gyerekes elképzeléseket elhagyni, mint írás, vagy bármilyen művészeti tevékenység. Eleve olyan környezetben nőttem fel, ahol minden ilyesmi hóbortnak és céltalan időtöltésnek számított. A pályaválasztásra aztán teljesen magamévá tettem a nézetet, miszerint a felelősségteljes felnőttek keményen küzdenek az önfenntartásukért, a karrierért, és valamilyen szent ügyért, ami másokat szolgál – vagyis nem ülnek le álmodozni, történeteket írni, mert semmi produktív nincs benne. Most már látom, hogy abban a tíz évben minden ilyen késztetést elfojtottam – ami aztán robbanásszerűen tört elő.

Ahogy látom, sokan voltunk, vagyunk így ezzel, ezért mindenkit biztatni szoktam, hogy ha érez vágyat az alkotás iránt, kezdje el. Nem azért, hogy egyszer sikeres legyen, hanem azért az élményért, amit ad. Akkor is, ha baromságnak tűnik, sőt, igazából főleg akkor kezdjen bele. 

Mi volt az első dolog, amit írtál? Mesélj a keletkezéséről! Mi ihlette? Hány éves voltál? Kinek mutattad meg először? Hogy fogadták?

Hat évesen írtam egy mesét, és jobban belegondolva, valahol még meg is lehet az a füzet, amibe írtam. Egy postagalambról szólt, akinek el kell vinnie egy levelet, de útközben mindenféle szörnyűség akadályozza őt, mire ő erején felül teljesítve küzd, amíg célba nem ér. Aztán irodalomórákon voltak mindenféle feladatok, az utolsó az érettségi évében: novellát kellett írni, amiben valamilyen fantasztikus dolog történik. Írógépen írtam, azt a papírt meg is találtam nemrég. Ráírta a tanárom piros tollal, hogy „Micsoda írói ambíciók feszítenek!” Aztán mondta, hogy még ne írjak, ismerjem meg a világot, az embereket, és aztán. Akkor nem akartam ezt elfogadni, de végül igaza lett.

Hogy bírod a kritikát? Mi volt, amit hasznosítani tudtál belőle és segített az írói fejlődésedben?

A kritika fontos, előrevisz az úton. Azt gondolom, hogy ha majd úgy érzem, mindent tudok, akkor abba kell hagyni az írást. Mert akkor nem lesz fejlődés. Minden vélemény, észrevétel hozzátesz ehhez valamit. Átgondolom, mit kellene máshogy csinálni legközelebb, és aszerint megy tovább a dolog.

Hogy van jelen az életedben az írás a munkád mellett? Hogy néz ki egy átlagos napod íróként?

Ez a gyenge pontom, alig van időm írni. Normál, irodai munkarendben dolgozom, így csak az esteim meg a hétvégéim szabadok. Zongorázni tanulok, magánéletem is van, ezért írni többnyire hétvégén, illetve szabadság alatt szoktam. Emiatt kicsit lassabban készülnek el a könyvek, de valahogy kell a kihagyás: addig hatnak rám a külvilág eseményei, hangulatai, helyszínei, és ezáltal több, kerekebb lesz a regény.

Inspirál a mindennapi környezeted? A körülötted lévő emberek, a világ vagy a személyes életed történései? Tudsz mondani konkrét példát?

Abszolút, eddig például minden helyszínt beleírtam a könyvekbe, ahol laktam. Piliscsaba megjelenik a Sárkánycsalogatóban, a Soroksári-Duna a Tündérfogóban. Édesapám Dömsödön lakik, rendszeresen megyek hozzá. Misztikus a táj, a holtág hangulata, ezért könnyen bele tudtam képzelni a fantasztikumot.

Honnan jött a Tündérfogó ötlete? Mi volt az első dolog, ami kipattant a fejedből, és minek a hatására?

Az alaphelyzet adott volt, Berzence szála nem lett teljesen lezárva a Boszorkányszelídítőben. Így az első az volt, hogy mit kezd a lidércével? Nyilván aztán a jelleme hozta a további történéseket: hogy küzd ellene, és tesz is valamit, ami aztán elindít egy lavinát. Ehhez jött hozzá Pesterzsébet, a Soroksári-Duna hangulata, és kezdett összeállni a kép.

Ennek ellenére abszolút érthető önmagában is a harmadik rész. Már az elején éreztem, hogy sötétebb lesz, mint a sorozat többi része; a Sárkánycsalogató humora egyszerűen nem passzolt volna egy olyan történethez, amiben egy fiatal srácot szét akar tépni egy benne lakó lidérc.

Mennyi ideig írtad? Hogy érzed: be van fejezve? Sok írótól hallani, hogy még a kiadás után is érzik, hogy lenne mit dolgozni a szöveggel. Neked volt ilyen érzésed?

Összesen egy év kellett rá; a legelső változat öt hónap alatt meglett, de javítottam rajta, és mivel elég szövevényes lett a cselekmény, sokkal több időre volt szükség, mint a többi résznél.

Az első két résznél éreztem megjelenés után, hogy lenne még mit javítani rajta, de most valahogy nem. Ami lehet, csak azért van, mert még nem fogtam fel, hogy igen, tényleg megjelent. Nehéz szülés volt, majdnem végig azt hittem, nem is lesz belőle semmi.

Segítettek a rajongóid a regény elkészülésében? Mutattál meg útközben véleményezésre részleteket? Tudtad hasznosítani a visszajelzéseket?

Nagyon sokszor az adott lendületet, hogy várják a könyvet. Véleményezésre négy-öt embernek szoktam megmutatni, ők azóta próbaolvasóim, mióta írok. Nagyon sokat segítettek, rengeteg minden változott a könyvben az ő meglátásaik miatt – itt is köszönöm nekik!

A Tündérfogó egy utolsó percéig izgalmas történet, elragadó szereplőkkel. Már csak ezért is élmény elolvasni. Van-e valamilyen mögöttes, absztrakt üzenete? Mit akartál mondani vele?

Életem legnehezebb időszakában írtam a könyvet, így akaratlanul is elég sok minden belekerült abból, ahogy bennem, körülöttem változtak a dolgok, ahogy feldolgoztam a nehézségeket. A mögöttes üzenete a sors elfogadása. Hogy van, amin nem tudunk változtatni, és ha küzdünk ellene, azzal csak magunkat szaggatjuk szét. De ennek ellenére, ha nem muszáj, ne maradjunk meg egy vesztes helyzetben, például olyan munkakörben, amit nem szeretünk.

Van személyes kedvenced a szereplőid közül? Tudom, nehéz kérdés… Ha igen, miért?

Valamiért mindenki kedvenc. De legközelebb talán Hollus, Berzence és Belizár áll a szívemhez.

Kinek ajánlanád a könyvet és miért?

Mindenkinek, aki szeretne kicsit kiszakadni a hétköznapokból, és lidérceket, manókat, boszorkányokat belelátni a metrózásba, a buszozásba. Azoknak, akik szeretik a kicsit geek, kicsit furcsa, meghökkentő dolgokat.

Motoszkálnak már új ötletek a fejedben?

Igen, már körvonalazódik a következő történet. Városi lesz, és fantasy, de nem népmesei elemekkel, vagy ki tudja még…

Holdosi Vivien