Mesék a gyógyulásról, mesék önmagunkról

Mikor és miért kezdett el mesélni?

2012. március 15-e után pár nappal. Azért emlékszem ennyire pontosan, mert akkor volt az a meseterápiás alapképzés, amelyre – legalább egy év várakozás után – felvételt nyertem. Boldizsár Ildikó vezette, és nekem az a három nap segített eldönteni, hogyan folytassam tovább a pszichológusi munkámat. Éppen abban az időszakban voltak a Nevelési Tanácsadóban (ma Pedagógiai Szakszolgálat) az iskolaérettségi vizsgálatok. Óvodásokat vizsgáltunk abból a szempontból, hogy érettek-e már az iskolai életre. Akiknél úgy gondoltam, jobb lenne még egy évet maradniuk az óvodában, azokat elhívtam életem első mesecsoportjába. Nekik és a szüleiknek meséltem először. A Csillagszemű juhászt mondtam el nekik. Nem felolvastam, hanem fejből mondtam.

Valóban segíthet a mese a gyógyulásban?

Igen, mindenképpen. Egyszer, valamilyen allergiás reakció miatt kétszer akkora fejem lett, mint a normális. Nagyon megijedtem, bár azt éreztem, hogy az életem nincs veszélyben, mert kifelé dagadtam, nem befelé – szóval tudtam levegőt venni, meg nyelni. Egy fül-orr-gégész barátunk tanácsára bementem a kórházba. Ott rögtön lefektettek és infúziót adtak. Persze én továbbra is nagyon féltem, hogy mi lesz velem? Az orvos azt mondta, akkor enged haza, ha a dagadás elkezd visszahúzódni. Persze percenként fényképeztem magam, hogy történik-e már valami. Aztán arra gondoltam, semmi értelme magam rémképekkel tovább stresszelni, és elkezdtem magamnak mesélni az egyik kedvenc mesémet. Annyira belefeledkeztem a mese képeibe, hogy elfelejtettem, hol vagyok és mi is van velem. Szebbnél szebb mondatokat ötlöttem ki magamnak. Teljesen megnyugodtam, és ekkor az arcom is kezdett leapadni, így aztán hazamehettem a kórházból. A kórházakban, a pszichiátrián és a kardiológiai rehabilitáción szemmel látható, ahogyan a betegek állapota javul a csoport végére. A múltkor az egyik beteg így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Igazából nem is tudom, miről szólt a mese, csak hallgattam, és azt éreztem, hogy itt belül nagyon jó érzés terjed szét bennem.”

Minden betegségnek megvan a meséje?

Igen, de nem úgy, hogy ez most a tüdőgyulladás meséje, ez meg a hólyaghuruté. Hanem úgy, hogy ez a mese XY-é, akinek tüdőgyulladása van. Két tüdőgyulladás sem egyforma, meg két hólyaghurut sem. Valójában az emberhez keressük a mesét, aki megbetegedett. Így pedig, azt gondolom, hogy minden élethelyzetnek megvan a maga meséje.

Ön hisz abban, hogy minden betegség lelki eredetű?

Nem teljesen. Sok olyan betegség van, melynek a kialakulásában a lelkiállapot nagymértékben közrejátszik, ilyen például a gyomorfekély vagy az infarktus, de ide tartoznak szerintem a daganatos megbetegedések is. Azonban vannak olyan betegségek, amelyek a másik ember ártó szándéka miatt jönnek létre, például, ha valaki megsérül valaki más hibájából. A gyógyulást azonban mindig befolyásolja, hogy a beteg milyen lelkiállapotban van. Ha kevesebb szorongást, aggódást él meg, gyorsabban gyógyul.

Önnek segített a mese, ha igen, hogy és például miben? Miben változtatta meg?

Nekem nagyon sok mindenben segített a mese. Például abban, hogy őszintébb, és hitelesebb legyek, ne beszéljek mellé. Aztán abban is segített, hogy lelassuljak, kivárjak. Mesét mondani nem lehet sietősen, kapkodva. Segített a tanulásban, amikor egy szakképzésen a vizsgára készültem, sokkal gyorsabban tanultam meg az anyagot, mint azelőtt, amikor még nem meséltem.

Mi volt a legkülönlegesebb hely, ahol mesélt? Illetve szokott-e rendszeresen mesélni, és ha igen, hol?

A legkülönlegesebb hely eddig számomra a baracskai Büntetés-végrehajtási Intézet volt. 16 kopaszra nyírt, kigyúrt fiatalember ült körben a mesecsoportban. Ez olyan szép emlék, amit szerintem sosem fogok elfelejteni. Rendszeresen mesélek kórházakban: Móron a kardiológiai rehabilitációs osztályon, aztán Székesfehérváron a pszichiátrián, Várpalotán, a Szent Donát Kórházban, itt a nagyon idős embereknek. Valamint havonta egyszer a hónap utolsó péntekjén, a székesfehérvári Széna téri Könyvtárba is elmegyek, és a Mesekuckóban is tartok foglalkozást.

A könyvben szereplő mesék kiknek szólnak, melyeket lehet gyerekeknek is mesélni, és mi az, ami kifejezetten felnőtteknek szól?

A felnőtt megnyugtató jelenlétében, bármelyik mesét mesélhetjük a gyerekeknek is. Ők úgyis csak annyit képzelnek el a meséből, amennyit elbírnak.

Mind népmese, vagy vannak köztük műmesék, esetleg olyan mesék, melyeket Ön írt?

Én még nem írtam mesét. A legtöbb mese népmese, de vannak a kötetben átdolgozások és feldolgozások is, amelyek majdnem olyanok, mint a műmesék. Igazi műmese nincs a kötetben.

Mi volt a legemlékezetesebb történet, gyógyulás, ami munkája során megesett Önnel?

A pszichiátrián történt, hogy egy beteg az alkoholmegvonás miatt nagyon rosszul lett. Jelezte nekem, hogy nem jönne be a meseterápiás csoportra, mert nem érzi jól magát. Látszott is rajta, piros volt az arca, izzadt a homloka, a mozgása is elég tétova volt. Mondtam neki, hogy üljön be nyugodtan, ha nagyon rosszul van, majd hívunk orvost. Beült, aztán elkezdődött a foglalkozás. Mindig van egy kis bevezető játék, éneklés a mese előtt. A beteg ebben egyáltalán nem vett részt, csak ült és nézett maga elé. Aztán elkezdtem mondani a mesét – emlékszem, a Citerás cárné című volt. Ahogy haladtunk előre a történetben, a beteg úgy lett jobban. Eltűnt az arcáról a pirosság, normális lett a színe, megszűnt az izzadás. A mesét követő beszélgetésben már aktívan részt vett. A foglalkozás végén még a betegtársai is visszajelezték neki, hogy látszik, jobban lett. Ő is mondta, hogy annyira magával ragadta a történet – amihez egyébként neki sok köze volt –, hogy nem ért rá rosszul lenni.

Missziónak tekinti a mesélést?

Igen. Jó lenne, ha egyre többet mesélnénk egymásnak. A mesemondó és a hallgatóság között olyan erőtér keletkezik, amiben áramlik a szeretet. Ez a szeretet oldja a bánatot, a szorongásokat és az egyedüllétet. Ennek pedig lélekfrissítő hatása van, ami jól jön mindenkinek. Ezért is vezettük be a Mesekuckóban, hogy már nemcsak én mesélek, hanem mások is. Felnőttek és gyerekek is. Tavaly a népmese napján mesemaratont szerveztünk, ahol kicsik és nagyok elmondhattak egy mesét. Szerintem mindenki, aki részt vett ezen, lélekben gazdagodva ment haza.

Hományi Péter