„Megyünk a semmibe ezzel a vak, idióta, egymást gyilkoló gőggel” – Interjú Tóth Krisztinával

Új köteted történeteiből sorsokat, sorstöredékeket ismerhetünk meg. A hangsúly, szemben a Párducpompa inkább közérzeti szövegeivel, ezúttal főképp a magánéleten van. Miért?

A Párducpompa éppúgy válogatás volt az utóbbi évek anyagából, mint ez a könyv. Ott valóban erősebben fókuszáltam a válogatásnál a történetek társadalmi vetületére, itt azokat a novellákat igyekeztem egymás mellé tenni, amelyek személyes sorsokat, élethelyzeteket mutatnak be. Mögöttük azonban jól körvonalazhatóan felsejlik az a világ, amelyben ezek az emberek odajutottak, ahol éppen vergődni látjuk őket. Mintha a Párducpompa szereplőinek nyüzsgő tömegéből hirtelen ráközelítenénk egy-egy arcra és megnéznénk, ki is ő. Hogy hol él, mire vágyik, hová tart.

Számos korábbi novellád kapcsán sejthető, hogy a város forgatagában közlekedve merítesz a szövegekhez inspirációt. Utazás közben, orvosi rendelőben várakozva vagy éppen az utcán sétálva, mások számára talán elsőre fel sem tűnő, apró részletekből építed fel szövegeidet. Ezúttal azonban mintha nem ez a módszer dominált volna. Hogy dolgoztál most?

Nézd, ezek különböző időkben született szövegek, és műfajilag is eltérnek az előző könyvtől, hiszen nem tárcanovellák. Nem kapcsolódnak annyira a jelen eseményeihez, helyszíneihez. A legrégebbi, a Fehér farkas 2006-ban született, a legújabb pedig tavaly. Vagyis a kettő között eltelt tizenkét év. Talán ez magyarázza, miért nehéz erre válaszolni. De ez olvasói szempontból nem is érdekes, az én írói hangom fogja egybe őket.

„Mintha a Párducpompa szereplőinek nyüzsgő tömegéből hirtelen ráközelítenénk egy-egy arcra és megnéznénk, ki is ő." / Fotó: Falus Krisztina

Volt már olyan élményed, amiből próza és vers is született, vagy az a történés természetéből, jellegéből következik, hogy végül lírai vagy prózai formában ölt majd testet?

Vannak apró motívumok a könyvben, amelyek megjelentek versben is. A Terek című friss ciklusban több ilyen részlet is szerepel. Talán mert kísértenek ezek az apróbb vizuális mozzanatok, és folyton keresem a helyüket. A vers nehezebben tud történetet mesélni. Tud, de villanásokból, képekből kell felépíteni. A kisprózában is az a legizgalmasabb, amit kihagysz, elhallgatsz. A Túlpart című novellában például felsejlik valami szörnyű, múltbeli tragédia. Valami bűn. De nem tudunk meg többet. És nincs bűnhődés, nincs feloldozás.

A Fehér farkas legtöbb novellájában történik valamiféle határsértés. Valakinek a belső személyes terébe, életébe, testébe hatolnak a beleegyezése nélkül. Ez sosem nyílt agresszió, hanem annál jóval alattomosabb. A másik elnyomásának, elhallgattatásának nyomán válik lehetővé, és a társadalom hallgatólagos jóváhagyásával történik. Mi miatt tartod érdekesnek az ilyen kapcsolatokat, milyen szempontból foglalkoztat ez a kérdés?

Mert rámutat az emberi működés törvényszerűségeire. És legalább olyan romboló, mint a nyílt agresszió: kikezdi a személyiség integritását. Bár a határsértés nekem nem jutott eszembe, és nem pontos, sőt, bizonyos novellák esetében, mint a Túlpart, a Sárga flakon, a Marokkói táska vagy a Visszajönnek a gólyák, nem is értelmezhető. Mert ott semmiféle határhelyzet nincs. Én inkább a kiszolgáltatottságot vagy az abúzust emelném ki. De ne engedjünk ennek a címkézési kényszernek, hogy ez a könyv erről vagy arról szól, mert rögtön le is szűkítjük ezzel az értelmezési lehetőségeket.

Igazad van, ez egy ennél jóval színesebb kötet. Milyen szempontok alapján állítasz össze egy kötetet, döntöd el a szövegek sorrendjét?

Mindig igyekszem tudatosan komponálni a köteteimet. Itt sem véletlenszerű a sorrend. Vannak belső kapcsolódások, tematikus ismétlődések. Az, hogy hogyan áll össze egy ilyen kötet, az mindig hosszú rendezgetés eredménye. Mert a sorrend is vezet valahová, tereli az olvasót, viszi a fényből a sötétbe, vagy fordítva. Ezt nekem kell eldöntenem, amikor egybeszerkesztem az írásokat.

A novelláid szereplői lefedik a teljes társadalmat, a legszegényebbektől a leggazdagabbakig mindenki szerepel. Mit gondolsz arról, hogy sokan problematikusnak látják azt, ha valaki valamilyen csoport nevében, helyett beszél, pedig nem része annak? Szerinted miért nincs igazuk?

Ami a képviseleti irodalom kérdést illeti, ez a téma a közéleti versek reneszánszával kedves témájává vált íróknak és kritikusoknak is. Szeretném azonban aláhúzni, hogy én nem valakik helyett, pláne nem valakik nevében beszélek. Mert az a rossz hírem, hogy nincs ők meg mi. Hogy ők is mi vagyunk, lehetünk. A nyomorultak, a büdösek, a kirekesztettek. Ne áltassuk már magunkat!

Ami pedig a jogosultságot illeti, szerintem ez hülyeség. Azt írom meg, ami engem foglalkoztat, és úgy írom meg, ahogy legjobb tudásom szerint képes vagyok. Nem mérlegelem közben sem azt, hogy ez kikről, sem azt, hogy kiknek szól, mert nem ideológiák mentén araszolva rovom a sorokat, hanem érzek, gondolok valamit, aminek formát keresek. Történeteket akarok mondani, amelyeket jellemzőnek, fájdalmasnak, igaznak érzek és szánok. És szeretném azt a szorongató érzést közvetíteni általuk, hogy igen, megismételjük a saját sorshibáinkat és az előző nemzedékek sorshibáit is, és megyünk a semmibe ezzel a vak, idióta, egymást gyilkoló gőggel, hogy csak a szeretet segíthetne, és segít is bizonyos pillanatokban.

Emberközpontú kultúránkban, irodalmunkban az állatok méltóságáról ritkán esik szó, én úgy látom, hogy a te művészetben ez másképp van.

Nézd, nekem nagyon fontosak az állatok. Gyerekkoromtól úgy éltem, hogy az emberek mellett fontos állat-barátaim is voltak, akiknek az elvesztését tulajdonképpen soha nem hevertem ki igazán. Szeretem, és talán valamelyest ismerem is az állatokat, és mindig lehangol az emberi felfuvalkodottság. Nem érzékeljük, hogy milyen sok bennünk a közös, mennyi a hasonlóság. A történetekben gyakran a leggyengébbek, az emberek vagy az állatok válnak áldozattá.

„(...) csak a szeretet segíthetne, és segít is bizonyos pillanatokban...” / Fotó: Falus Krisztina

A magyar irodalomban hagyományosan többre becsülik a nagyprózát, a regényeket, mint a novellákat, azonban mintha veled kivételt tennének. Mind a szakma, mind a közönség értelmezi, olvassa a szövegeidet, ennek ellenére dolgozik benned a regénykényszer?

Az, hogy az ember milyen műfajban dolgozik éppen, az nem az olvasói vagy a szakmai elvárásoktól függ, hanem – szerencsés esetben – az anyag természetétől. Sem regénykényszer, sem másmilyen kényszer nincs bennem. Divatok jönnek, divatok mennem, teszek rá, éppen mi az elvárás. Írok verset, hosszabb prózát, színdarabot is, de soha nem azért, hogy valakinek megfeleljek. Egyszerűen keresem a továbblépés lehetőségét, az újabb formai kereteket.

Milyen magyar vagy akár külföldi novellisták fontosak számodra. Ki az a három legfontosabb alkotó, akik nélkül más lenne a prózád, és mit tanultál tőlük?

Móricz, hát persze, elsőnek, és rögtön utána Tar Sándor. Ahogy a beszélgetés elején mondtam, nincsen mi és ők. Ahogyan ők írnak a szegénységről és a lélek pusztulásáról, az lenyűgöző. Örkény, ahogy három oldalba sűrít harminc oldalnyi történetet! Lázár Ervin. Jó, tudom, hármat mondtál. De legyen még akkor Julio Cortázar és Raymond Carver, és akkor ez így hat.

Hományi Péter
A cikk eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2019/3-es számában jelent meg.