„Lenyűgöző a szövegeinek koncentrációja" – Interjú a Bibó megmondja kötet kapcsán Király Leventével

Mikor és hogy találkoztál először Bibóval? Volt-e előzetes terved, hogy mit szeretnél bevenni a könyvbe?

Még egyetemista koromban találkoztam az írásaival, de csak felületesen ismertem, és természetesen a fülemben benne maradt az a néhány idézet, amit ugye mindenki ismer (például: „demokratának lenni annyi, mint nem félni”). Itt, a Corvina Kiadóban több hozzá kapcsolható könyv is megjelent az elmúlt három évtizedben, ez elsősorban Huszár Tibornak köszönhető, aki a hetvenes évektől rengeteget tett a Bibó életmű fennmaradásáért, értelmezéséért. Amikor tavaly említettem a tervem a kiadó igazgatójának, Kúnos Lászlónak, ő hamiskás mosollyal a polcához slattyogott, és levett egy Magyar Krónika – Bibó című, puhatáblás könyvet. Ez egy nagy terjedelmű életműinterjú Bibóval, a nagyját Huszár készítette, és a kötet végén addig kiadatlan írások szerepelnek. A megjelenés évszáma: 1989. Ez is egy gyöngyszem!

Nem volt előzetes tervem, mi kerüljön bele: elolvastam az életművet, és mint a léghajóból, dobáltam ki a szövegeket, természetesen nagy-nagy sóhajok közepette, vérző szívvel.

Hogy fogadták az örökösök a könyv ötletét?

Ifjabb Bibó István és Tegzesné Bibó Borbála is örömmel fogadták az ötletet, mindenben támogattak, Istvánnal többször is találkoztam személyesen. Mindketten elfogadták a könyv koncepcióját, és mivel István egyúttal a hagyaték alapos ismerője és szöveggondozója is, több örökletes sajtóhibára felhívta a figyelmem. Mindketten maximális figyelemmel követik és ápolják édesapjuk kultuszának alakulását.

Mi az, ami egyedülállóvá teszi Bibót? Mi különböztette meg magánemberként és gondolkodóként kortársaitól?

Számomra lenyűgöző a szövegeinek koncentrációja: úgy képes felvázolni többszáz éves kulturális, történelmi és társadalmi változásokat, hogy végig arányos marad a felépítés, nincsenek felesleges kitérők, soha nem bonyolódik bele túlságosan valamilyen részletbe, de nem is nagyolja el az érvelést. A mai olvasó számára talán riasztóan hosszúnak tűnnek a szövegei, de mégis azt mondom, hogy minimalista volt: ha a közép-európai államok problémáit 146 oldalban lehet elmondani Bibó szerint, akkor az tényleg úgy van. El lehetne 46 oldalban is, csak akkor elnagyolt lenne az érvelés, és el lehetne 1460 oldalban is, de akkor elvesznénk a részletekben, illetve sok olvasót elriasztanánk. Ezen kívül végig egyenletes marad a szöveg minősége. Mintha Bibó venne egy nagy levegőt, és azt mondaná: kedves emberek, honfitársaim, most 14 óra 23 percben elmesélem nektek a zsákutcás magyar történelem eredetét és okait; elindítanánk a stoppert, és a végén pont ennyit mutatna a mutató. A nyelve is minimalista: igyekszik maximálisan érthetően és pontosan fogalmazni, nem bűvészkedik soha a szakszavakkal, nem veszi elő a tudományos szómágiát, csak hogy hitelesebbnek, okosabbnak tűnjön. És kristálytiszta a logikája. Ilyet, bevallom, én még soha nem tapasztaltam senkinél. Elolvasom, és azt mondom: ja, hát most már értem az antiszemitizmus okait és eredetét, és még a megoldása is ott az írás végén. Magánemberként is ilyen következetes volt: nagyon nagy tudású, határozott, de mégis szelíd figura, akinek finom humora is elő-előbukkan.

A legfrissebb, kötetben szereplő szöveg is közel 50 éves. Mit mondhatnak nekünk ma ezek az írások? Az évtizedek során mennyit avultak?

Sajnos szinte semmit sem. Az összes társadalmi nyavalya itt van köztünk, bennünk, és újra megbetegítik a magyar és a kelet–európai társadalmakat, csak esetleg átcímkézték őket, de aki ismeri a történelmet, és nyitott szemmel jár, az felismerheti mindet. Sőt, néhány esetben visszafelé haladunk: újra itt a nagybirtok, a kiszolgáltatott, szegény falusi réteg.

A korábbi „megmondja” (Ady, Hofi) könyvekhez képest ez más struktúrát követ. Nem egy-egy fogalomhoz rendelt szemelvényeket, mondatokat a megidézett személytől, hanem Bibó öt szövegének rövidebb, tömörebb változatát találjuk benne. Miért nem volt tartható a korábbi struktúra a mostani könyv esetében?

Ady egy-két oldalas publicisztikákat írt, abból lehetett tematikus csoportokat képezni, Hofi néha párszavas mondatokkal tette helyre a világot, ezek is remekül összegereblyézhetők egy tematika köré, de Bibó esszéi hatalmas gondolatkatedrálisok, ezeket szétszabdalni lehetetlen lett volna. A hasonlatot folytatva: a csodálatos bazilika helyén összehordtam volna néhány viskót a kövekből, belegondolni is szörnyű. Amikor húztam a szövegekből, azt azért tehettem meg, mert a könyvben korábban már volt szó arról a kérdésről. Bibó nem feltételezte, hogy ismerik korábbi írásait, ezért, ha kellett, újra, kicsit másként, de leírta az érvelésben odakívánkozó kifejtéseit, ahányszor csak kellett. Én azt feltételezem, hogy a könyv elejétől halad valaki a vége felé, ezért ezeket az ismétléseket, helyhiány miatt, kispóroltam.

Miért épp ezt az öt szöveget választottad?

Ezek talán a legfontosabbak, bár kimaradt sok fontos írás, ezeket éreztem a legaktuálisabbnak is.

Lehet-e egy akkora életművet, mint Bibóé, egyetlen kötetbe összefogni?

Nem, semmiképp, ez a könyv mindenképpen egy kedvcsináló: hogy valaki vegyen a kezébe egy Bibó Összest, és olvassa el azt is. Remélem, a Bibó megmondja lesz a kapudrog.

Kiknek ajánlanád?

Bibóval sokan úgy voltak, mint én régebben: ismerem, de… és sokan, fejüket lehajtva így folytatják: de nem ismerem igazán, mert nem olvastam, nem emlékszem… Hát ez óriási hiba! Persze nem csak az olvasóé, hanem például az oktatásé: 12. osztályban nyugodtan lehetne róla szó, bár hallottam, hogy bizonyos, bővített tantervekben szerepel az életműve. Az alakja, az élete is érdekes, különösen az ’56-ban betöltött szerepe. Mélyen megalázó a magyar szellemi örökségre nézve, hogy a nyilvánosságban nem Bibóról kellett beszélnünk az elmúlt években ’56 kapcsán, hanem Dózsa Lászlóról.

Kinek az életművét olvasod mostanában hasonló figyelemmel?

Már megvan, ki mondja meg legközelebb, de ezt egyelőre még nem szeretném elárulni.

Hományi Péter