„Kandinak meg kell halnia”

Ki is volna a kötet rejtélyes főhőse, ez a bizonyos Kandi, aki akár „Istennel is kiegyezik, ha nincs”?

Ő egy persona, mivel én is vagyok, meg nem is. A könyv 74 védőbeszéde nagyon kritikus, olykor kilátástalan élethelyzetben született, 2008 óta krónikus idegrendszeri betegséggel, Lyme-kórral bajlódtam öt-hat éven át. Ez egy De profundis kötet, a versek a 2011 és 2013 közötti gödörben születtek, onnan, a mélységből kiáltanak. Ugyanakkor egy sorsszembesítő kötet is: 39 és 41 éves korom között íródott. Ez az a kor, amikor Kosztolányi felébred, és megint elalszik. Nekem meg attól kellett félnem, hogy nem elalszom, hanem nem tudok majd felkelni.

Hogyan jött létre maga a Kandi persona?

Az eddigi köteteimhez képest mindenképpen vallomásosabb hangütést egyszerűbben teremthettem meg ezzel a personával, mintha közvetlenül nekem kellett volna beszélnem. Ebben az intim, már-már élveboncolós alaphelyzetben sokat ártott volna a direkt közelítés. Kellett a távolság, különben vagy a giccs és az önsajnálat felé indul a szöveg, vagy pedig titoktalanodik, szimpla tudósítássá válik. Ott van John Berrymannek a híres Álomdalok-ciklusa, amelynek egy bizonyos Henry a personája. Nemcsak a nevek, de kicsit a dikció és a dramaturgia is hasonló. Azért az én Kandim egyszerre jelenti azt a kíváncsiságot, amivel fürkészi saját sorsát, illetve azt a kiszolgáltatottságot, amit egy kandi kamerával voyeurként meglesett élet kínál.

Mennyiben védhető Kandi?

Nem védhető. A védőbeszéd egyszerre vádbeszéd is. Ez a fókuszba hozott vádbeszéd, tetemrehívás, szembesítés a védelem tulajdonképpeni eszköze. A 35. védőbeszédben ki is mondatik, hogy meg kell halnia. Érdekes, hogy szinte az egész kötetet szépen sorban írtam, ez a vers viszont az utolsó előtt született meg, de beszerkesztettem középre.

A kötet szerkezetét már az írás elején kitalálta?

Nem, fogalmam sem volt róla. Már csak azért sem, mert még az is benne volt a pakliban, hogy ez lesz az utolsó könyvem. 2013 áprilisában zártam le, és akkor még három-négy hónap kellett ahhoz, hogy megismerkedjem a mostani feleségemmel, és kijöjjek a betegségből. Szóval az utolsó vers önbeteljesítő jóslatnak sikerült. Működött az ördögűzés logikája. A Homokfúga (2008) kötetemben egy szerencsétlen házasság történetét, a kiábrándulását és megcsömörlését mesélte el egy férfi. Ez a jövőbeli sorslehetőség kiírása volt, hogy majd ne forduljon elő mindez. A legújabb kötetemben viszont a jelen idejű krízist akartam eltávolítani. Kandinak pusztulnia kellett, ki kellett írnom magamból. Ez egy kellemetlen kötet abból a szempontból is, hogy Kandi nem szerethető. Ő maga is kényelmetlenül érzi magát, ennek a nagy kínlódásnak, kiszolgáltatottságnak a különféle regisztereit szólaltatja meg.

Miért kellett várni négy évet a „védőbeszéd-versek” közlésével?

A praktikus válasz, hogy ezzel a mostanival egy időben íródott a Repülő szőnyeg (2015) című, már megjelent kötetem is. De van egy kicsit más válaszom is. Azért vártam, hogy a versek minél inkább múlt időbe kerüljenek, és a mostani élethelyzetemhez képest felfoghatatlanok legyenek. Azóta lényegében tünetmentesen élek, megnősültem, és négy hónapja született egy fiam. Ezt a kötetet nem lehetett volna 2013-ban kiadni. Most jött el az ideje.

Zádori Zsolt

Az interjú eredetileg a Magvető Magazin 2017. nyári számában jelent meg.
A teljes magazint itt találjátok.

FOTÓ: MMA