„Hagyni, hogy a lélek levegőhöz jusson" – Interjú Finy Petrával

Legutóbbi két köteted közül az egyik felnőtteknek szóló regény (Akkor is, Athenaeum, 2018), a másik gyerekkönyv (Óvodások kézikönyve, Manó Könyvek, 2019). Miben különbözik az alkotói módszered?

Sokan azt mondják, hogy teljesen máshogy kell írni vagy szólni a gyerekekhez és felnőttekhez, amivel részben talán én is egyetértek. Ha lehet ilyet mondani, hogy a tudatnak vannak különféle fiókjai, akkor nyilván más fiókokat húzok ki, ha felnőttekhez szólok. Régi vesszőparipám, hogy a szöveg legyen gazdag humorában, stilárisan, rétegeiben, ami a gyerekeket szólítja meg, de ugyanúgy élvezze vagy szeresse a szülő is, akinek nem esik nehezére akár huszadszorra is elolvasni ugyanazt anélkül, hogy átköltené. Hiszek abban, hogy van egy mag, amit én adok, és a könyvet olvasó család azt arra a helyre ülteti, ahová szeretné, ami elindítja a kommunikációt, a lelki továbbépülést.

Lehet, hogy néha a gyerekszövegeim nehezen befogadhatóak, mert olyan típusú irónia van bennük, mondjuk, amit elsőre nem biztos, hogy egy kisovis tud értelmezni. Néha ebből a szempontból variálok is a szövegeken, amikor leülök írni egy gyerekkönyvet. Az Óvodások kézikönyve ebből a szempontból egy picit hibrid, mert próbáltam megőrizni azt a fajta humort, ami rám jellemző, de ezt nagyon-nagyon befogadhatóan, szerethetően, kedvesen, gyengéden, a témára koncentrálva. Egy családnak nagyon nagy krízist jelenthet az ovikezdés, vagyis elengedni a gyereket, rábízni vadidegenekre. Főként, ha a gyerek előtte nem volt bölcsis, akkor a szülőnek is komoly lépés, aki néha talán jobban aggódik, vagy többet sír, vagy nehezebb neki lelkileg, mint a gyereknek, akit ez a reakció gátolhat az új közösségbe való belépésben.

A nevelésnek milyen módjai vannak, amelyek szerinted előremutatóak?

A szövegeimben is megnyilvánul az a fajta tisztelet és bizalom, ami nélkül nem lehet bánni a gyerekekkel. A lányaimnak például ugyanúgy elmondok mindent, lehet, hogy másmilyen stílusban, mintha egy felnőttnek mondanám, de ha érdeklik őket a világ jelenségei, a tabutémák, én igenis megosztom velük, vagy magam vetek fel továbbiakat. Ha látnak a kezemben egy könyvet, általában megkérdezik, mit olvasok, értékelik a borítót, megvan a véleményük. Egyszer, amikor még kisebbek voltak, nagyon megtetszett nekik Ulickajától a Vidám temetés borítója, és olvastam nekik a kötetből, előtte szemmel azért átfutva az adott részeket. Nem akarok elhallgatni előlük olyan dolgokat sem, ami fájdalmasabb, vagy közéletibb, vagy társadalmilag megosztó téma lehet, kíváncsian meghallgatom a véleményüket, érveiket.

A vizuális ingerek mindent eluraló világában a kiadói marketing is egyre nagyobb hangsúlyt fektet a könyvtárgyak igényes külső megjelenésére. Az Óvodások kézikönyvét Rippl Renáta illusztrációi gazdagítják. Milyen viszonyba kerülhet egymással szöveg és kép?

Renáta egy nagyon proaktív alkotó: kifejezetten kedvelem az ilyen illusztrátorokat, akik elmondják a saját véleményüket is a szöveggel kapcsolatban, és vizuálisan is új utakat nyitnak az értelmezésben. Az volt a kérés a kiadó részéről, hogy a könyv a kisfúknak és a kislányoknak egyaránt szóljon, a LEGO-színvilággal játszó, uniszex hangulatot teremtsen, élénk, markánsabb színekkel, ami nagyon jól átjött. Azt szeretem Renáta képeiben, hogy megjelenik egyfajta klasszikus, jól megrajzolt, erős kontúros, hagyományos illusztrációstílus benne, mégis mérhetetlenül modern, légies, elegáns és abszolút mai. Egy mai gyerek, akire zúdulnak a különféle vizuális, csilivili és borzalmasan giccses képi ingerek, felfrissülhet lelkileg ezek között a képek között. Azért érzem magam szerencsésnek, hogy Renátával dolgozhattam együtt, mert az ő eredeti és laza képi viccei kiegészítik a szöveg humorát.

Tavalyi regényedben van egy fájdalomfal, amire többek között a kötetcím is felkerül: Akkor is. Ez az önbecsülés, netán a dac gesztusa?

Abszolút a dacnak a gesztusa, annak a dacnak, mely talpra állítja az egót, összerakja a széthullott személyiséget. Erőt akartam vele sugallni. Az alapszituáció az, hogy Salamon Sárát megcsalja a férje, aki egyedül hagyja a nőt a gyerekekkel, sőt, újdonsült szeretője már gyermeket is vár tőle. Ez hatalmas lelki krízis, amit Sárának fel kellene dolgoznia, de eleinte képtelen rá. Egy egyszerű talpra állásról vagy önmegtalálásról lehetne szó, ha egy felnőtt személyiségről beszélnénk. De Sáráról azt kell tudni, hogy megrekedt a gyermeki szinten, tehát felnőttként kell felnőnie. Ezért van szüksége a kibeszélésre, kiírásra, melyekkel látszólag a tükrét takarja el, de valójában egy másik tükröt nyit velük. Egy olyat, ami végre hűen megmutatja magát. Érzéseket, tényeket ír fel, annyira triviális dolgokat, melyek sokszor nevetségesen nyilvánvalónak tűnnek, ő mégis félt velük szembesülni. Megpróbálja utólagosan kinyomozni, mi miatt mehetett tönkre a házassága, aminek természetesen voltak előjelei, csak ő túl vak volt ahhoz, hogy azokat észrevegye. Ez vagy infantilizmusának, extrém naivitásának köszönhető, vagy annak a tévhitnek, hogy elfogadta azt, ő egy szuper tanárnő, két gyerekkel, egy szuper családban, szuper férjjel, és nem kell tennie ezért a kapcsolatért. Elsőre talán belecsúszik abba a hibába, mint oly sok nő, hogy jaj, a gonosz férfiak, minden válás okozói ők, de később Sára is rájön arra, hogy „kettőn áll a válság”: és neki megvan a maga felelőssége abban, hogy így alakult a történetük. Nem véletlen, hogy egy idő után kisfia is megkérdezi  hogy saját hibáit nem akarja-e felírni a fájdalomfalra? Egy házasság szétomlása két ember közös destrukciója, ami után persze az sem megoldás, hogy az ember egy következő kapcsolatba menekül. Úgy tűnik, ez a könyv sajnos rengeteg embert érint, számos személyes és megrázó levelet kapok, hogy pontosan így történt velük, nagyon sok erőt merítettek a szövegből, amit talán néha nehéz volt olvasni, de segített nekik a talpra állásban. Ezek a zsigeri olvasói vélemények kifejezetten jól tudnak esni az írónak, érdekes látni, hogy a szöveg életre kel és hatni kezd.

Az egyik kulcsszereplővé a szomszéd lép elő, aki iróniájával és szigorával pedagógiai szempontból jó hatással van a főszereplőre. Ezek a finom megrázások vagy szembesítések továbblendítik gondolkodásmódban is a főszereplőnket.

Igen, a szomszéd figurája mindenféleképpen katalizátor funkciót tölt be. A történet eleje ugyanis nagy dózisban adagolja a traumatikus részeket, amikor is Őze bácsi humorforrásként jelenik meg a maga házsártos és gonoszkodó módján. Másrészt lelki továbbvivő funkciója is van, ahogy a népmesében egy-egy meseszerű figura vagy varázstárgy, úgy ő is a pszichés fejlődést segíti elő minden egyes alkalommal. Megpróbál lelki izmokat növeszteni Sárára, aki egy látszatfelnőtt életét éli. Érdekes páros ők ebből a szempontból, mert Őze bácsi is sérült, számtalan érzelmi hendikeppel, de valahogy pont jókor tud ott lenni, és olyan dolgokkal hatni, amivel felgyorsítja Sára lelki regenerációját.

A regény hagyományosabb módon ábrázolja a nemiséghez kötődő társadalmi szerepeket. Mit gondolsz, ha esetleg lesz ennek a szövegnek valamilyen értelemben folytatása, akkor akarsz-e erről mondani valamit, ami kibillentheti a tradicionális szerepfelfogásokat?

Salamon Sára egy hagyományosabb női modellt vagy szerepet képvisel, és ennek azért kiderülnek a hátulütői is. Rengeteg olyan történettel találkozom, amikor a nő mindenben alárendeli magát a férfinak, viszi a háztartást, a gyerekek nevelését, végzi a láthatatlan munkát, amiről nagyon sokan nyilatkoznak, de nem tudják elképzelni, miből áll valójában. Szép számban hallok olyan női történetetekről, hogy a szerelem ködében az asszony mindent rábízott anyagilag a férfira, és nem volt saját Facebook-jelszava, e-mail fiókja, saját folyószámlája, rendes bevétele, aztán a válás után ott maradt lakás nélkül, minden nélkül, egyedül. Mondatok meg frázisok szintjén mindenki szeret feminista lenni, de otthon mégis ágyba viszi a reggelit a férjének, és gyakorlatilag teljesen el van nyomva, nincs önálló véleménye, és még a gyerekei sem tisztelik őt. Valami ugyan elindult, de még nem tartunk ott, hogy annyira felvilágosult családmodellek alakultak volna ki, amivel a gyerekeinknek megfelelő példát mutathatunk. A legnagyobb probléma az, ha egy anyuka hagyja, hogy irányítsák, semmibe vegyék, azzal a lányának is példát mutat, aki, majd ha abba a korba ér, ugyanúgy engedi, hogy kihasználja egy férfi. A szövegeimben próbálom azt az üzenet átadni, hogy az önállóság igenis fontos egy nőnek, és kezdjen gondolkodni, merjen anyagilag, szellemileg vagányabb lenni. Az, hogy én könyvet írok, és bevállalom, hogy megbélyegezzenek, akár azzal, hogy karrierista vagyok, és így nevelek két gyereket, szintén egyfajta üzenet. Lehet, hogy nehezen, de összeegyeztethető dolgok ezek. Karrierista apa, erről miért nem hallunk? Mert kimondatlanul vagy kimondva, de a társadalom újra kezd visszatérni a régi nemi szerepek dermedt sémáihoz, egy olyan világban, ahol a rugalmasság és sokszínűség lenne a túlélés záloga.

Következő regényedben részletesebben foglalkozol majd a nárcisztikus személyiségtípussal. Mennyire veszed komolyan írás előtt, hogy a hitelesség érdekében tudományos alapossággal foglalkozz a karaktereiddel?

A nárcisztikus személyiségtípus sajnos egy terjedőfélben lévő, egyre több embert érintő pszichés jelenség, még ha sokan nem is tudják beazonosítani – párkapcsolataikban, barátságaikban, munkahelyükön –, hogy mivel állnak szemben. Amikor kitaláltam, hogy a Marlenkának ez legyen az egyik fő témája, akkor utánaolvastam a témának, és magam is meglepődtem, hogy akár a saját életemben is milyen gyakran kerül elő. Természetesen a könyv nem csak arról fog szólni, hogy egy nárcisztikus személyiségtípus mennyire pszichotikusan tud megnyilvánulni, és hogyan kínozza a környezetében élőket, akik meg az esetek többségében túlságosan empaták, és hagyják ezt – mert egy empata mágnesként vonzza magához a nárciszt, és fordítva. Marlenka, a főszereplő egy idő után rájön, hogy valamiért ő az összes kapcsolatában nárcisztikus embereket vonz. Alaposan a lelke mélyére kell néznie, hogy rájöjjön, miért van ez. Mi az oka, hogy kapásból azt gondolja, minden kapcsolatban vagy helyzetben ő a rosszabb, a gyengébb, a bűnös, a silány, és neki nem jár a happy end. Hosszú lelki folyamat vezet el odáig, hogy rájöjjön, azért, mert traumahordozó. Egy többgenerációs krízis feldolgozásáról van tehát szó, amit nem mondanak ki a szülők vagy nagyszülők, csak továbbadják a szorongást, és aztán a gyerek vagy az unoka vívja meg a lelki harcot.

Összefügg-e ez azzal, hogy annyit foglalkozol a testi és lelki betegségleírásokkal? Mintha ezeknek a felfejtésén vagy kibogozásán keresztül vezetne az út a lelki megtisztulásig.

Igen, ez visszatérő motívum, most, hogy erről beszélgetünk, azon gondolkodom, hogy kicsit hasonló a Madárasszony című regényem is, ami ősszel fog újra megjelenni Kal Pintér Mihály újraszerkesztésével, és a depressziót dolgozza föl, ami sok nőt érint a magyar lakosságban, és nem szeretünk beszélni róla, nem illik észrevenni, foglalkozni vele. A Marlenkában három generáció kínlódik attól a dologtól, aminek a végére végül nem is pontot kell tenni, csak egyszerűen kimondani vagy elfogadni. Ha megbocsátani nem is, de lehet tudni róla és szembesülni vele.

A madármotívum ebben a regényben is hangsúlyos szerepet kap. Honnan fakad ez a fétisszerű, szinte ornitológiai érdeklődésed?

Láthatóan nem bírom leküzdeni. (nevet) Ez egy érdekes jelenség, én sokáig abszolút urbánus lányka voltam, még kamaszként is, ritkán kirándulgattam, bár a szüleim nagy természetjárók voltak. Mikor megismertem a férjemet, megkaptam életem első rendes túrabakancsát, onnantól kezdve voltam megfertőzve teljesen a természet szeretetével, annyira, hogy most már a legjobban ott tudok kikapcsolódni. Legutóbb például Zakopanében voltunk családilag, és másztuk a hegyeket. Közös szenvedély és mánia lett ez: a férjem természetfotós, gyűrűző is, nagyon jól ismeri az élővilágot, vele kirándulni különleges élmény, tudod, milyen madarat hallasz épp, kicsit Attenborough-s hangulatú természetjárás, nagyon élvezem. Jól kiegészítjük egymást, ő hozza a biológus vonalat a családba, én meg inkább a könyves-művészi dolgokat. Nem véletlen, hogy előszeretettel használom szimbólumként a természeti elemeket. Valamennyire ez a Marlenkában is meg fog jelenni, hiszen abban a Városmajor a fő helyszín, a fáival és egyéb növényeivel, bár azért egy másik nagyon fontos történelmi momentumról is írok: ’44-45 teléről, amikor borzalmas dolgok történtek itt. De a természet jelképei át- és átszövik majd a regényt. Azt gondolom, hogy a nagyvárosi ember egy természetellenes, természet nélküli állapotba van belekényszerítve, amelyben az ösztönös lényünket nem mindig élhetjük meg úgy, ahogy akarjuk. Régi szimbólumom, a madár lehet a jelképe annak, hogy a spirituális világgal való kapcsolatunk erősebb legyen. Nem kell itt ezoterikus furcsaságokra gondolni, inkább egyszerű, banális helyzetekre: mezítláb sétálni a fűben, hallgatni a levelek susogását, a békakuruttyolást, kabócacirregést, vagy szedret szüretelni az erdő szélén, ami fekete foltot hagy az ujjunkon, kinyomni a naspolya belsejét, és grimaszolni a fanyar-édes ízre. Felvenni egy madártollat, és elképzelni a madár repülését az égen, ahogy utat szakít magának a kékben. Lelassulni, belelassulni a természetbe, önmagunkba. Hagyni, hogy a lélek levegőhöz jusson.

Hogyan tudnak az olvasói visszajelzések az alkotói folyamatoknál befolyásolni, inspirálni, meggyőzni valamiről téged?

Azt veszem észre, hogy míg a gyerekektől ösztönös, nyers-őszinte visszajelzést kapok, a felnőtt olvasók jobban átszűrik magukon a mondandójukat, mielőtt véleményt mondanak, de ha igazán betalál egy szöveg, akkor nagyon-nagyon érdekes kapcsolódások jönnek létre. Én magam is megrendülök: volt olyan, hogy egy házaspár jött oda dedikáltatni az Akkor is-t, és szinte zokogott a nő, amikor azt mondta, azért olvassák a férjével ezt a kötetet, hogy velük ne történhessen meg ilyen, terápiás céllal. Vagy egy másik házaspár tagjai, akik egymásnak olvasták föl hangosan a szöveget, amit a férfi is kommentált, és nyilván egy más olvasatot eredményezett. Ő azt emelte ki, milyen megrázó volt azzal szembesülni, a császármetszés mekkora fájdalmakkal jár, vagy az utólagos regeneráció mennyire megterheli az embert. Ezeket a visszajelzéseket mindig beépítem az alkotásba, tanulok belőlük, és nagyon hálás vagyok érte, ha megtisztel valaki a véleményével.

Mi a véleményed a közösségi médiában való jelenlétről?

Nagyon sokáig hárítottam ezt, a munkámból kifolyólag is rengeteget kell posztolnom a Facebookon, meg amúgy is, szerintem rengeteg időt vesz el. De úgy éreztem, hogy sok olvasóm próbál elérni, és muszáj egy új felületet nyitnom, odafigyelni, hogy válaszoljak nekik. Kedvelik, ha személyesebb dolgot osztok meg velük, vagy szembesülhetnek emberi esetlenségemmel. Amin meglepődtem, hogy a verseket mennyire szeretik, hiszen azt halljuk, verseskötetet reménytelen üzleti vállalkozás manapság kiadni. De a legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy igazából beszélgetni szeretnek az emberek. Manapság annyira nem nézünk egymás szemébe, nem figyelünk oda a másikra, nem ajándékozzuk meg osztatlan figyelmünkkel, hogy teljesen szokatlan dolog lett, ha kíváncsi valaki ránk. Én kíváncsi vagyok az olvasóimra, és örülök, ha mesélnek magukról.

Hiszel-e abban, hogy tanítható az írás mint professzionális tevékenység?

Abszolút, de lehet, hogy én extrán szerencsés helyzetben vagyok, hogy hihetetlenül jó mentoraim vagy tanáraim voltak. A pályán Lackfi János indított el, utólag is sokat foglalkozott velem, Kemény István is adott tanácsokat, jártam Bódis Krisztához, Tóth Krisztához írótanfolyamra, voltam Marno Jánosnál, Kukorelly Endrénél versszemináriumon, izgalmas, inspiratív gondolatokat kaptam tőlük. A másik, a tanítói oldalt is megismerhettem annak idején, mert tartottam kreatív meseírást az 5K Központban, ami azért volt izgalmas, aztán a végén egy szoros baráti kötelék alakult ki belőle. Nem vagyok az a szigorú tanár típus, de rengeteg inspirációt, ötletet tudtunk adni egymásnak. Tehát olyan nincs, hogy csak a tanár ad át dolgokat, gyakran a tanítványtól többet lehet tanulni. Fontos szerintem, hogy legyen egy jó mentorod, de talán az még fontosabb, hogy rengeteget olvasson az ember. Abszolút egyetértek azokkal a kortárs írókkal, akik azt mondják, hogy sokkal többet kell olvasni, mint amennyit ír az ember.

Mit lehet tudni az új könyvedről?

A Marlenkának az alapötletét. Az egyik, hogy tavaly karácsonykor elveszítettem a nagymamámat, akit Máriának hívták, Maricának becézték, az ő figuráját is beleírom, illetve a másik nagymamámat is, aki meg Margit, tehát a könyvbeli szereplő belőlük olvad össze. Marica igazi közösségépítő lény volt. Hatalmas szeretettel, szenvedéllyel és rengeteget beszélt, kevés olyan emberrel találkoztam, aki ennyit tudott magyarázni, de ez az átszellemültség, lelki ragyogás csalóka, mert súlyos traumákon ment át. A regény történelmi hátteréről azt kell tudni, hogy ’44 telén borzalmas dolgok történtek a Városmajorban. Én a Városmajor utca 42.-ben nőttem fel, ami pont szemben van a Városmajor utca 37.-tel, ami az egyik tizenkettedik kerületi Nyilasház volt, ami ugye az Orgiának [Zoltán Gábor regénye – a szerk.] is fontos, tragikus eseményeket megelevenítő helyszíne, és egyszerűen nem tudtam elmenni emellett. Kamaszkoromban a szobám ablakán ha kinéztem, akkor azt a parkolót láttam, aminek helyén ez az épület állt. Abba az iskolába jártam, amivel szemben volt a Bíró Dániel Kórház, ahol szintén borzalmas vérengzést műveltek a nyilaskeresztesek, a Maros utcai kórházba jártam vizsgálatokra, ahol szintén rengeteg embert öltek meg. Annyira körülvett ez a dolog, hogy úgy döntöttem, valamilyen formában ezt muszáj megírnom, és emlékeznem az áldozatokra. Ebbe a történelmi múltba születtem bele, amiről kevesen beszélnek. Pedig tudnia kell mindenkinek, mi történt itt.

Akkor szerinted ez a szöveg a generációkon átívelően próbál beszélni a traumákról, ami a jelenben is ugyanolyan fontos kérdésnek számít?

Ha valaki ilyen témáról ír, nehéz semlegesnek maradnia, már csak azzal is, hogy beszél róla. Hogy egy példát mondjak: ahol most dolgozom, a Jaffa Kiadónál megjelent Pető Andrea a Láthatatlan elkövetők című kötete, mely a nőtörténet mellett érinti az emlékezetpolitika kérdését. Kiderül, hány nyilas nő és milyen formában vett részt a párt életében, és nem csak nyilas nők, hanem nyilasok hogyan fosztottak ki sárga csillagos házakat, és raboltak el mindent azoktól az emberektől, akikről azt gondolták, hogy nem térnek vissza. Megszületett ez a könyv, ami nagyon fontos dolog szerintem, hogy valaki rászánt több évet az életéből, rengeteg levéltári kutatómunkát végzett, és utánament ezeknek a történeteknek. Kiderítette, miként lehetett az, hogy néhány nyilas megúszhatta azok után, amit tett, és hiába voltak népbírósági tárgyalások, egyszerűen nyugdíjasként éldegélt akár külföldön, vagy valahol Magyarországon. De ezekre a dolgokra nem biztos, hogy mindenki szeretne emlékezni. Pedig a társadalom mélyén mozognak ezek a kérdések, csak sokszor nem halljuk meg, vagy nem figyelünk oda rájuk. Az is érdekes, hogy hozzám is csak most jutott el az, hogy a Városmajor utca 37.-ben mi történt.

De te a Zoltán Gábor regényen keresztül, vagy egyébként is értesültél róla?

Részben az Orgián keresztül. Nagyon érdekes volt a kapcsolatom ehhez a könyvhöz, többen ajánlották, és nem tudtam, hogy miért. Most már világos, de tartottam tőle, nem mertem az olvasásába belevágni. Nyilván embertelenül kemény stílusban beszél borzalmas tragédiákról. De azt gondolom, hogy ilyen dolgokról nem lehet máshogy. Erről a szintű iszonyatról nem lehet kozmetikázva, szépelegve beszélni, mert különben nem ismerjük meg pontosan, hogy mi történt. A Marlenka egy lélektani regény lesz, mely stílusban, műfajban teljesen eltér ettől. De az események felsejlenek benne.

Tinkó Máté

A cikk rövidített változata a Líra Könyvklub magazin 2019/4-es számában jelent meg.