„Ha nem gondoltuk volna, hogy a Végtelen tréfa remekmű, nem vágunk bele a fordításba” – Interjú Kemény Lilivel és Sipos Balázzsal

Már tíz éve, hogy önkezével véget vetett életének David Foster Wallace, művei azonban változatlanul a kortárs amerikai próza megkerülhetetlen darabjai. Főműve, az 1996-os Végtelen tréfa hatással volt és hatással van mind a mai napig a nemzetközi művészeti színtérre. A regény hozzánk csak most, több mint húsz év késéssel érkezik. A fordításról és a könyvről Kemény Lilivel és Sipos Balázzsal beszélgettünk.

Mit gondoltok, nem megkésett ez a debütálás? Rengeteget változott a világ ’96 óta, javára válik az eltelt negyedszázad a könyvnek?

Ha nem gondoltuk volna, hogy a Végtelen tréfa remekmű, és mint ilyen, evidensen aktuális, ma is az, és ötven év múlva is az lesz, nem vágunk bele a fordításba. A kötetben szóba hozott témák a posztmodern/információs társadalmak sajátosságai, amiben ma is élünk. Ilyesmikre gondolunk: kábítószer- és szórakoztatás-függőség; a nacionalizmus alkalmatlansága arra, hogy bármilyen etikát alapozzanak rá; minden avantgárd vége; a szem gyönyörködtetésének (a voyeurizmusnak) és a magamutogatás vágyának (a narcizmusnak) a skizofréniája; a politikai–társadalmi izoláció folyományaként kialakuló katatónia; az osztálykülönbségek miatti kommunikáció-képtelenség; a politika spektákulummá silányulása (a kötetben egy Johnny Gentle nevű táncdalénekes Amerika elnöke; lezserül posztfasiszta retorikája, agresszív debilitása Trumpot idézi, amivel az elmúlt években rengeteget foglalkozott az amerikai sajtó)... Ezeket a Wallace által detektált patológiákat a web 2.0 csak fölerősítette. A közösségi oldalakra való döbbenetes igényt, ami a kilencvenes évek elején, amikor a könyv íródott, még csak látens stádiumban volt, a Tréfánál pregnánsabban kevés regény ábrázolja és problematizálja. Ilyen értelemben Amerikában is aktuális. De van egy magyar, vagy inkább kelet-európai sajátosság, aminek a tekintetében még szerencsés is a két évtizedes csúszás. Az amerikaihoz vagy nyugat-európaihoz fogható méretű piac, infrastruktúra és technológia hiányában a kilencvenes évek közepének Magyarországán (Kelet-Európájában) még nem gyökeresedtek meg azok a fogyasztói szokások, amelyeket Wallace a későkapitalizmus említett patológiáinak a kiváltóiként mutatott be. A Tréfában ábrázolt fogyasztói skizofrénia, depresszió és stázis az akkori Magyarország high-tech- és kapitalizmus-optimizmusában pesszimista disztópiának tűnt volna. Ma már mindebben nincs semmi provizórikus.

 

Kemény Lili és Sipos Balázs / Fotó: Szőcs Petra

 

Úgy gondolom, hogy sokat ártott az Ulyssesnek, hogy bizonyos olvasói misztifikálták, ezért sokan már úgy fogtak hozzá, hogy én úgysem fogom érteni. Mit gondoltok ez a sors vár Wallace könyvére is?

Nagyon káros közhely, hogy a Tréfát nehéz olvasni. Az első százötven oldalon az olvasó tényleg könnyen elvesztheti a fonala(ka)t – vagy inkább: nehezen veszi föl őket –, mert nagyon gyorsan nagyon sok történetszál beindul, és eleinte egyáltalán nem világos, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. De ezt a kezdeti kiismerhetetlenséget valójában semmivel sem nehezebb tolerálni, mint pl. a Twin Peaks – The Return első három epizódjának hasonló homályosságát; annak az elviselésében, hogy több párhuzamos szál fut látszólag kiismerhetetlen logika szerint, és nem is mindegyik ér össze vagy zárul le, a sorozatokon edzett olvasónak valószínűleg sokkal magasabb a tűréshatára, mint gondolná.

(A korai David Lynch-filmek, elsősorban az első két évad Twin Peaks és a Blue Velvet egyébként nagyban hatott a Tréfa kompozíciójára, szürrealizmusára, jelenetezésére, humorára. Foster Wallace-nak van egy esszé-igényű riportja a Lost Highway forgatásáról – a legtöbb tanulmánya és esszéje eredetileg folyóiratok megrendelésére készült riport volt (pl. homárfesztiválról, karib-tengeri utazásról, John McCain 2000-es kampányáról, Roger Federerről) –, ahol arról ír, az egyetemi kreatív-írás kurzusokon számon kért sekélyes, ósdi kisrealizmusból tulajdonképpen őt is, a csoporttársait is a Blue Velvet „mentette ki”; ez a Lynch-elemzése szerintünk sokat segít a Tréfa álomszerűségének az értelmezésében is. Wallace egyébként furcsa módon „visszahatott” Lynchre, vagyis az előbb említett Twin Peaks – The Returnre. Van a regényben egy kisesszé, amit az egyik főszereplő, a lexikális- és teniszzseni, a tizenhét éves Hal Incandenza írt; ebben, miután elemezte a modern és a posztmodern nyomozót – előbbi aktív, tettrekész, magányos farkas; utóbbinak már hivatali gondok nyomják a vállát, inkább bürokrata, mint hős (ld. a The Wire nyomozóit – Wallace nagy kedvence volt ez a sorozat) –, az ún. katatón hős eljövetelét előlegezi meg, egyben szorgalmazza. Ez a „katatón hős”, ami a regény utolsó 200 oldalán kerül előtérbe, tökéletes jellemzése a Twin Peaks – The Return Dougie/Cooper karakterének. Nem valószínű, hogy Lynch olvasta volna a Jestet; ez az összefüggés csak arra bizonyíték, hogy Wallace 1995 táján pontosan előrejelezte, hogy a traumatizált, világhatalmi hegemóniáját veszítő USA-t milyen hőstípus reprezentálhatja majd legjobban.)

Ami a grammatikai-lexikális kihívást, vagyis a sokszorosan összetett mondatokat és a hosszú, tömött bekezdéseket illeti: a wallace-i hosszúmondat nem egészen úgy működik, mint mondjuk a Nádas-, Esterházy- vagy a korai-Krasznahorkai-féle. Sokkal élőbeszéd-szerűbb, szellősebb, könnyedebb, mint az övék. Főleg amikor figurák belső vagy explicit monológjait olvassuk (bizalmas telefonbeszélgetéseit, felszólalásait AA-gyűlésen, vallomásait tanácsadóknál, kihallgatáson). A Wallace-ról szóló irodalmakban közhely, hogy a Tréfát olyan olvasni, mintha a saját fejében beszélő hangot hallaná az ember. Így ezeknél a hosszú-hosszú mondatoknál az olvasó nyugodtan elengedheti magát, ahogy bárki másnak az élőbeszédét szokta hallgatni, amint elmeséli, éppen mi van/volt/lesz vele. Amikor pedig a narrátor „beszél”, Wallace hihetetlen energiát fektetett abba, hogy veled, az olvasóval kommunikáljon, és hogy éreztesse, ahol nagyon besűrűsödik a szöveg, vagy hirtelen sok információt zúdít rád, okkal ilyen, okkal teszi. Az előzékenysége abban is megmutatkozik, hogy bár hatalmas szókinccsel dolgozik, a speciális vagy szakszavakat (irodalomban egészen példátlan módon) kivétel nélkül mindig megmagyarázza, vagy végejegyzetben, vagy a regény más pontjain. (A főszöveghez mintegy 100 oldalnyi végejegyzetet csatolt; ezek részben „hátrasorolt” fejezetek, részben viszont ténylegesen a szövegben felmerülő kifejezések vagy összefüggések magyarázatai, afféle tudományosmunka-paródiaként.)

 

Első hírek a fordítás kapcsán arról szóltak, hogy Kappanyos Ilonával közösen dolgoztok, ő végül nem vett részt a munkában?

Nem tudtuk előre felmérni, mennyi időnket fogja fölemészteni a fordítás. Sokat fölemésztett, majdnem három komplett évet. Kappanyos Ilonának az életének ebben a szakaszában nem fért bele, hogy ennyi időt áldozzon rá. Mindig fordulhattunk hozzá, ha nehezen értettünk valamit az angolban.

 

Milyen munkamódszer szerint dolgoztatok? Nem jelentett nehézséget, hogy többen dolgoztok egy szövegen?

A könyv 3-5-8-10-15 oldalas szövegrészekből áll össze. Négy fő történetszál van: a Teniszakadémián játszódó; a drog- és alkoholrehabilitációs intézményben játszódó; az Incandenza-család múltját mesélő; a politikai és társadalomtörténeti (az USA és Kanada viszonyát fiktív keretek közt újragondoló, és a jövőbeli technológiai újításokat elmagyarázó) szál. Ezeket elosztottuk egymás között. Az egyes rövid szövegekből az egyikünk csinált egy elsőkörös fordítást. Aztán a másikunk összevetette az eredetivel, javaslatokat tett. Akkor a szöveg eredeti gazdája csinált egy második körös fordítást. Aztán újra jött a másik, kommentelt. Akkor egy harmadik köröset. És így tovább. Közben haladtunk a többi szövegrésszel, párhuzamosan. Amikor minden részt lefordítottunk, mindketten végigmentünk az egész könyvön. A saját részeinket átírtuk, a másik részeit újra széljegyzeteltük. Aztán újra. Aztán újra. A közös munka okozott feszültséget, mert különbözőképp használjuk a nyelvet és bizonyos szövegrészeket máshogy olvasunk és hallunk angolul. De könnyebbséggel is járt, mert Wallace nagyon sok „diskurzust” (speciális beszédmódot) használ (főleg pszichológiai, orvosi, közgazdaságtani, matematikai, kémiai, marketing-, self-help és sportzsargont), amellett, hogy a szereplőket mindig szociolektusokban beszélteti, akadémiai, munkásosztálybeli, vagy fekete, ír, kanadai stb. angollal. Az egyes zsargonokat egyikünk sem nem „uralja” teljes biztonsággal, a szociolektusokat pedig teljesen újra kellett alkotni, mint egy-egy fiktív dialektust, hiszen magyarul evidensen nem létezik ír vagy fekete angol, ami megint egészen más típusú nyelvhasználói készségeket kívánt. Külön nehézség, hogy rengeteg a québeci-francia beszélő, akiknek gyakran kerülünk be a fejébe: ők „franciául” gondolkodnak. Wallace, mint valami algoritmus, szó szerint letükrözi angolra a francia mondatszerkezeteket. Ha mi is ezt csináljuk, tehát ha az angol alapján rekonstruáljuk a letükrözött franciát, aztán azt tükrözzük le magyarra, szinte mi írtuk volna a szöveget, nem Wallace-ét fordítottuk volna; a másik megoldás viszont, hogy egyszerűen lefordítsuk a kitekert „frenglisht”, sokszor olvashatatlan magyar verziót eredményezett: egyszerűen vacak fordításnak tűnt. Nem találtunk erre átfogó módszert, és inkább az érthetőségre törekedtünk, de úgy, hogy érzékelhető legyen a beszélő/gondolkodó karakter nem-amerikaisága.

Ezért nem csak illendőségből mondjuk, hogy egyikünk sem tudta volna egyedül lefordítani a könyvet. Egy idősebb, tapasztaltabb fordító biztosan le tudta volna. Mi ehhez még nem tudunk elég jól magyarul, nem vagyunk elég rutinos nyelvhasználók. (Ez, vagyis a nyelvhasználati kompetencia, korkérdés is, olvasottság kérdése is.)

 

Élő szerzők esetében a fordítók, ha elbizonytalanodnak egy-egy kérdés esetében magával a szerzővel is egyeztetnek. Volt olyan pillanat, amikor szívesen fordultatok volna Wallace-hoz segítségért? Ilyenkor a szakirodalmat hívtátok segítségül?

Wallace nagy ismeretanyagot mozgat, de gyakran szándékos hibákat ejt: pontatlanul ad meg dátumokat, eltorzít szakkifejezéseket stb. Máskor (valószínűleg) nem szándékosan hibázik: egymásnak ellentmondó információkat közöl szereplőkről; hibásan adja meg a történet kronológiáját; olyan szerepők találkozására céloz, akik nem találkozhattak akkor és ott, stb. Ezeket, vagyis hogy tényleg hibáról van-e szó, vagy csak mi nem értjük egy-egy elvétés funkcióját, jó lett volna minden esetben egyeztetni vele. A szakirodalom meglepően ritkán nyújtott segítséget, annak ellenére, hogy kiterjedt és színvonalas; érthető módon egészen más foglalkoztatja azt, aki értelmezni szeretne nagyobb egységeket, mint azt, aki egyes mondatok jelentésének, modalitásának, tónusának meghatározásával küszködik. A legnagyobb segítségünk a wallacewiki volt, aminek a követését a magyar olvasóknak is csak ajánlani tudjuk: az ottani, olvasók által összeállított és folyamatosan bővülő annotáció-gyűjtemény a kötetben felmerülő termékek, szereplők, filmek, sorozatok, könyvek lenyomozását – amelyeknek az ismerete nem speciális tudást, hanem az amerikai popkultúra elmúlt 100 évében való otthonosságot igényel – nagyban megkönnyíti. Néha pedig teljes tévutakra vezeti az embert.

 

 

Kemény Lili és Sipos Balázs munkapéldánya

 

Gondolom a munka végére igazi Wallace szakértőkké váltatok. Nem gondoltatok arra, hogy utószót írjatok a könyvhöz, ami segíti az olvasót a szövegben való tájékozódásban, vagy úgy gondoljátok ennek a regénynek nincs szüksége efféle utólagos magyarázatra?

Utólagos magyarázatra nem gondoljuk, hogy szükség lenne. A Végtelen tréfa irodalom: elegáns, kiaknázható jelentésekben gazdag, megindító és szellemes szövegegyüttes. Olvasásra és elemzésre, nem pedig magyarázásra való. Ráadásul a saját értelmezéseink már így is eléggé beépültek a szövegbe. Ami komolyan felmerült bennünk, az az előbb említett annotáció. Bármilyen előzékenyen magyaráz is el Foster Wallace szavakat, más az evidencia az amerikai olvasó, mint a magyar számára. Általában mellékes, odavetett popkulturális utalásokról, viccekről, fordíthatatlan szójátékokról van szó; nem károsítja végzetesen az olvasási élményt a nem-értésük, de szoros olvasáskor hiányérzetet kelthetnek. Világos volt, hogy lehetetlen egy „B-jegyzetanyagot” is hozzácsapni a kötethez, Wallace jegyzetei „után”. Gondoltuk, hogy közzétesszük magyarul a saját annotációinkat egy blogon. De aztán arra jutottunk, hogy aki tényleg utána szeretne menni egy-egy hetvenes évekbeli tévészínész nevének, üdítőital-márkának vagy bostoni épület vagy park hollétének, pár pillanat alatt megtalálja ugyanazokat a forrásokat, amiket mi megtaláltunk. A nyelv pedig, mivel itt minden kortárs angolul van, talán nem jelent akkora akadályt.

 

A Végtelen tréfa egy disztópia, mely még jóval a zsáner új „aranykora” előtt jelent meg. Milyen jövőt jósolt Wallace, és ebből mi vált valóra?

Fent már beszéltünk a web 2.0.-ről, ami a regényben csak látens módon van jelen, de úgy nagyon pontosan kijelöli Wallace a „helyét”, illetve a politikai előrejelzésről, ami a spektakuláris populizmus előretörését jelzi. Aztán, a Tréfa telekommunikációs valóságában létezik már egy videofon nevű szerkezet, ami nagyjából a Skype-nak felel meg; a szöveg szatirikus tanulmány-paródiában „elemzi” a káros mellékhatásait. (Nehéz felidézni, hogy a kilencvenes évek elején mobiltelefon sem volt.) A mágnesszalagos adathordozót – a Tréfa a VHS-ek korában íródott – az ún. patron [cartridge] váltja föl, amit fizikailag is be lehet szerezni, de ami streamelhető is (Wallace-nál: mint ún. „spontánsugárzás”, fogadható). A hálózati vagy broadcast televíziót, ami a kilencvenes években még egyeduralkodó volt az amerikai médiapiacon, egy InterLace nevű konszern váltja föl, ami nagyjából az Amazon, a Netflix és a leendő iTV kombinációja. (Tartalmat is, hardvert is ők szolgáltatnak.) Ez az InterLace teszi lehetővé a szórakoztatás totális „testre szabását”, egyénítését. (A néző szabadon válogathat műsorok közül – ez ma már magától értetődik, a kilencvenes évek elején viszont, az internet előtt, nem volt így.) Wallace-nak ez a sejtése, hogy a szórakoztatás még „egyénibb” lesz, és ezt a piac „totális fogyasztói szabadságként” fogja megideologizálni, pontosnak bizonyult. És azt is jól látta, hogy ez a „szabadság” csak még erősebb szórakoztatás-függőséget indukál majd. Ezért a Tréfa nagy része pontosan arról szól, hogyan tudnak az egyes szereplők védekezni a rájuk telepedő szórakoztatással szemben, és hogyan képesek önmagukra és egymásra figyelni, a másikkal kommunikálni ahelyett, hogy élvezetet kínáló képernyőket bámulnának. 

 

Szerintetek miért érdemes végig rágnia az olvasónak magát ezen az ezer oldalas monstrumon?

Wallace sokszor ismétli, a Tréfában is, más írásaiban is, interjúkban is, hogy tisztában van vele, milyen nehezére esik mindannyiunknak öt percnél tovább, igazán figyelni bármire vagy bárkire. A Tréfa számol vele, hogy nagyon nagy áldozat ennyi energiát és időt kérni az olvasótól. Vagyis el akarja érni, hogy az olvasó „hasznosnak” érezze a szöveggel töltött idejét. Ennek tükrében mondjuk, hogy ez egy didaktikus könyv. Tanítani akar, mint a nagy didaktikus irodalom, mint Pascal, Dosztojevszkij, Brecht, József Attila. Mindent bevet, hogy az olvasó ezt, hogy tanítani akarják, ne erőszaktételként élje meg. Humorizál, kigúnyolja magát, gúnyolja a didaxist is, máskor szórakoztat, vagy spekulál, vagy egyszerűen megríkat. De másra se törekszik, mint hogy empátiára neveljen. És ez szükségképp idő- és, hát igen, figyelemigényes.

Kicsit visszakanyarodva a nehezen-érthetőséghez és a kötetbe írt idegen szavakhoz, szakkifejezésekhez: a szavak megtanulása mindkét főszereplő, Hal Incandenza és a munkásosztálybeli drogfüggő-betörőből lett rehabilitációs segédmunkás Don Gately történetében is kulcsfontosságú. Gately kapcsán tematizálódik legvilágosabban, de más pontokon is sűrűn előkerül, hogy az ismeretlen, idegen, „sokszótagos” szavakkal egyfajta „lexikális erőszakot” lehet elkövetni: a megalázás, a diszkurzív hatalomgyakorlás eszköze, vagy egyszerűen a mezei felvágásé, hogy egy-egy műveltebb figura lerohan másokat valami érthetetlen zsargonnal. Wallace éppen azt igyekezett elkerülni, hogy az olvasó így élje meg a Végtelen tréfát. Ezért néha kifejezetten didaktikusan, de mindig szellemesen és felvágás nélkül közös nyelvi alapok kialakítására igyekszik az olvasójával. Az ilyen közös alapok megtalálása jó néhány fejezetnek a témája. A maga megértetésével a szöveg számos nem-amerikai vagy beszédében valamiképp korlátozott, néma, fogyatékkal élő vagy alsóbb osztálybeli szereplője küzd, és a regény egyik deklarált célja, és ehhez nagyon sok segítséget ad, hogy az olvasó beletanuljon az ő megértésükbe is. Ez, hogy megtanuljunk tényleg odafigyelni a másik nehézkes, idioszinkratikus beszédére, Wallace-nál minden empátia, és minden közösség alapja – ami pedig, mármint az empátia, szerinte a depresszió és a szolipszizmus leküzdésének az útja.

 

Tulajdonképpen miért fogtatok bele a fordításba? Régi szerelem számotokra a könyv, vagy inkább a kihívás és a kíváncsiság motivált benneteket?

A Tréfa soha nem látott közvetlenséggel beszél és beszéltet szereplőket olyan élethelyzetekről és érzelmekről, amiket a legsajátabb élethelyzeteinkként és érzelmeinkként ismerünk, a sportolás örömétől és fegyelmétől a kábítószerezés monotonitásáig, az abbahagyhatatlan tévézéstől a semmibe szétfolyó november végi szürke délutánjainkig, a dadogó depressziótól a szüleinkkel való kommunikációs kudarcokig, az egyetemi előremenetel visszásságaitól az avantgárd írás, színházcsinálás vagy filmkészítés – a közegellenállás vagy a Zeitgeist miatti – leblokkolásáig, a tehetségeink beváltatlansága miatt érzett keserűségünktől a pőre, rideg, aljas szeretetlenségünkig. Ezek a témák persze megjelennek a magyar irodalomban is, mi mégis úgy éreztük, akár fordításban, akár magyar eredetiben olvasunk róluk, a magyar irodalmi konvenciók miatt az írók és fordítók többnyire „irodalmibb” nyelven fogalmazzák meg őket, mint Wallace. Szóval szerettük volna végiggondolni, hogyan fejezhetők ki ezek az élethelyzetek és érzelmek a mai magyar nyelven úgy, hogy ne hassanak keresettnek és mesterkéltnek, és ne veszítsenek bonyolultságukból se, és így, közvetetten, Wallace segítségével magunknak is megfogalmazhassuk az anyanyelvünkön, miben élünk.

 

Hományi Péter

 

 

 

 


tovább ►
ISBN: 9789636766146
Megjelenés: 2018-09-25
Ez is érdekelhet:

INTERJÚ
2017-11-21 15:04:44

Önismeret minden napra, avagy határidőnapló másképp

Tovább
HÍREK
2018-09-06 10:18:21

52 fontos magyar könyv – Nyáry Krisztián szerint

Tovább
HÍREK
2018-09-19 15:15:00

52 fontos könyv a világirodalomból – Karafiáth Orsolya listája

Tovább

„...nem csak illendőségből mondjuk, hogy egyikünk sem tudta volna egyedül lefordítani a könyvet” – Interjú Kemény Lilivel és Sipos Balázzsal.



Hozzászólás írása:




Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem