„Ezek a novellák olyasmikről szólnak, amiket voltaképpen szégyellek” – interjú Vámos Miklóssal

Győrffy Ákos interjúja Vámos Miklóssal a töredelmes vallomás című novelláskötetének megjelenése kapcsán.

A tárcaírásnak a magyar irodalomban komoly hagyományai vannak. Elég, ha csak Ady, Kosztolányi vagy Krúdy tárcaírói munkásságára gondolunk. A kortárs magyar irodalom mintha kissé mostohán kezelné ezt a műfajt. A töredelmes vallomás egy népszerű író klasszikus tárcakötete. „Mellékesen” írta a tárcákat vagy fő munkaidőben?

Szelíden ellent kell mondanom. Ezek nem tárcák. A tárca nem egyszerűen rövid írás, hanem az újságcikk egy személyesebb műfaja. A töredelmes vallomások közt akad egy-két határeset, de a zömük novella, csak éppen egészen rövid. Annyira rövid, amennyire csak meg tudtam húzni a hosszabb változatokat. Szinte csupán a történet gerince maradt benne. Nemcsak arra törekedtem, hogy minden mondatot töröljek, amely nem okvetlenül szükséges, hanem egyes szavak kihúzásáért is küzdöttem önmagammal. Tanulságos, olykor fájdalmas gyakorlat volt, s ezzel együtt jó mulatság, talán férfimunka – bár ez a klasszikus idézet ma már hímsovinisztán hangzik. Jó mulatság, embermunka… ez meg furcsán.

 

A könyvben szereplő írások egyfajta sajátos tablót is kiadnak a Kádár-kor és a rendszerváltás környékének Magyarországáról (és persze napjainkról is). Az írások mégis hangsúlyosan személyesek. Talán ez a legszemélyesebb könyve. Nehezebb ez a sokszor kendőzetlen személyesség „íróilag”, mint fikciót írni?

Sokkal. Én a tiszta fikcióban vagyok otthon, ahol a gondolat (régi szóval: mondanivaló) igényeinek megfelelően alakíthatom a figurákat és a történetet – legalábbis kezdetben. Mert amikor a szöveg egyharmadánál tartok, rejtélyes okból a figurák már fokozatosan átveszik a hatalmat, és a történet is mintha önmagát kezdené alakítani. Ezt szeretem a legjobban az írásban, de még sosem sikerült megértenem pontosan, hogy miként történik.

 

Egy interjújában azt mondta, hogy az írás az Ön számára pszichológiai gyakorlat. Felfogható ez az új kötet egyfajta életgyónásként is?

Föltétlenül. Az írás az én számomra mindig duplafenekű – kettős jellegű -- tevékenység. Egyrészt én sosem osztottam azt a közismert poént, hogy író az, aki nem szeret írni, mert nekem mindig valamiféle lelki élvezetet okozott a szakmám gyakorlása, akkor is, ha nem ment, vagy problémákba ütköztem. Másrészt kamaszkorom óta arra használom az írást, hogy valamit megoldjak vagy megértsek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy prózában mintha valamivel okosabb volnék, mint emberként. Ebből adódni látszik, hogy az író nem ember – de idáig azért nem mennék el, noha több is, kevesebb is. Mindannyiunk életében gyűlnek az olyan emlékek, amelyeket többé vagy kevésbé szégyellünk, magyarán: nem szívesen mondanánk el másnak. Karinthyval szólva: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek.” Most már abban a korban vagyok, amikor számot kell vetnem mindazzal, amit életem során tettem, illetve nem tettem (elmulasztottam). Hosszabb ideje érzem, ideje, hogy ezeket a történeteket – történéseket – átadjam a papírnak (a merevlemeznek), cipelje tovább helyettem. És igaza van, ilyen értelemben gyónások ezek. Adódott például úgy, hogy loptam, és nem (csak) gyerekkoromban, hanem negyven felé közeledvén. Sokszor gondoltam már arra, hogy miért csak bizonyos vallások hívői gyónhatnak, miért nem létezik valamiféle civil gyónás. Ahogyan a civil mise is jó volna, vasárnap délelőttönként, prédikátorral – e szerepet én is szívesen vállalnám –, valamiféle szertartással, közösségteremtéssel. Amíg ilyesmi megvalósul, én írásban végzem az önvizsgálatot, ebben a kötetben történetesen egyre rövidülő szövegekben. Remélhetőleg így fogynak el a bűneim, legalábbis önmagam számára, mert én az őszinte, sőt töredelmes vallomások után megbocsátok.

 

A töredelmes vallomás kisprózái eredetileg napilapok számára íródtak?

Én az a furcsa szerző vagyok, aki soha nem abban gondolkodik, hogy hol jelenik – jelenhet meg – valamelyik munkája. Ebben szerepet játszhatott, hogy a szocializmusnak nevezett időszakban az ember soha nem vehette biztosra, hogy elfogadja adott szövegét mondjuk, az Új Írás vagy bármelyik lap, s arra se vehetett erős mérget, hogy megjelenik-e egyáltalán. Így én mindig „csak úgy” írtam, magamnak, s ha valamelyik szerkesztő írást kért tőlem (akkoriban ez főként postai levélben történt), választottam egyet a készletből. Amúgy a szövegek csak háromnegyed-készen vártak sorukra, s a megjelenés előtt csiszoltam őket véglegesre. Az utóbbi években rövidebb novellákat írtam ilyen alapon, magamnak. Egyszer aztán észrevettem, hogy ezek a novellák olyasmikről szólnak, amiket voltaképpen szégyellek. Ez sejtetni engedte, hogy összetartoznak. Hagytam ki olyan szövegeket, amelyek nem feleltek meg ennek a feltételnek, és a rövidülés és fontos szervező elem volt. Tulajdonképpen a töredelmes vallomás egyfajta út a telefirkált oldaltól a tiszta, üres lapok felé.

 

Azt is említi egy interjúban, hogy ha az Önt foglalkoztató probléma megírása után még rosszabbul érzi magát, mint a megírása előtt, akkor tudja, hogy a téma nagyobb lélegzet (például regény) után kiált. A töredelmes vallomás megírása után hogy érzi magát?

Valóban, néha megesik velem, hogy egy-egy novella vagy elbeszélés (szerintem ez két külön műfaj) után nekiláttam, hogy adott témáról regényt írjak. Kétszer az történt, hogy néhány oldalas novellákból filmforgatókönyvet készítettem (Csók, Anyu; Gondolj rám), igaz ezekben az esetekben rendezői kérésre. A töredelmes vallomás című kötetet azonban – reményeim szerint – olyan ravaszul szerkesztettem össze, hogy az egyes történetekből összeállt valami egységes dolog, melynek, íve, alakulása (hm, fejlődése?) és végkifejlete van. Így nem hiszem, hogy szükséges volna kifejtenem nagyobb formátumban. Persze, valamennyi novellának van alapgondolata, és azt nem garantálhatom, hogy egyik se kívánkozik hosszabb elbeszélésbe, kisregénybe vagy regénybe. Ilyesmiről az ember okosabb, ha nem bocsátkozik jóslásba.

 

Olvasóként hamar beszippantott a könyv. Kifejezetten „olvastatja magát” a töredelmes vallomás. Manapság bizonyos körökben gyanút kelt, ha egy író túlságosan érthető és/vagy könnyen befogadható műveket ír. Szerintem ez nem baj, sőt. Ön „hősiesen” kitart az olvasóbarát író szerepében. Sosem zavarta, hogy bizonyos vélemények szerint nem elég „bonyolult”, amit ír?

Ezt talán csak azok gondolják, akik keveset olvastak tőlem. A Hattyúk dala című munkámnál kevés bonyolultabbat írtak ebben a hazában, és az Apák könyve sem egyszerű. A Márkez meg én vad szemléletváltásai – hét fejezet, hét beszélő – sem könnyítik meg az olvasók dolgát. De azt, hogy milyenek a könyveim, nem az én tisztem megítélni. Már nem bánt semmiféle vélemény, akkor sem, ha kifejezetten ellenséges. Nietzsche elvét osztom: ha valaha is észreveszed, hogy arra mész, mint a többiek, fordulj vissza. Sokan szeretnek, de nem mindenki, és ez természetes. Akit mindenki szeret, azt voltaképp nem szereti senki, nem gondolja?

 

Győrffy Ákos
Az interjú először a Líra Könyvklub magazin 2018/2-es számában jelent meg.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632937472
Megjelenés: 2018-04-05
méret: 124 mm x 23 mm x 183 mm

VÁMOS MIKLÓS

Tovább
Ez is érdekelhet:

INTERJÚ
2017-11-21 15:04:44

Önismeret minden napra, avagy határidőnapló másképp

Tovább
HÍREK
2019-06-21 11:17:26

Szeretnél többet olvasni? – 3 tipp, ami segíthet

Tovább
HÍREK
2019-07-09 08:55:53

Szerinted, melyik országban olvasnak a legtöbbet az emberek?

Tovább

„én sosem osztottam azt a közismert poént, hogy író az, aki nem szeret írni, mert nekem mindig valamiféle lelki élvezetet okozott a szakmám gyakorlása” – interjú Vámos Miklóssal.

Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem