„Csak nem visz el érte a rendőr” – Interjú Daniel Kehlmann-nal

A világ fölmérése magyarországi megjelenésekor rádióinterjút készítettem önnel. Ekkor arról is beszélt, hogy egy ilyen kivételes és egyszeri nagy siker után a legnagyobb hiba volna ismét történelmi regényt írnia, úgyhogy nem áll szándékában újra ebben a műfajban alkotni. Azóta több regénye is megjelent, drámaíróként is nagy sikereket aratott, ön a német színházak egyik legtöbbet játszott szerzője, és most újra történelmi regényt írt. Tyll című könyvének cselekménye a harmincéves háború idején játszódik, címszereplőjét pedig egy egészen más korszakból, évszázadokkal korábbról importálta a történetbe. Szóval miért Tyll, és miért a harmincéves háború?

Valóban így történt, azt mondtam, nem írok több történelmi regényt. És egy ideig éppen ez a nyilvánosság előtt tett kijelentésem tartott vissza attól, hogy újat írjak – de egyre erősebbé vált az érdeklődésem a vallásháborúk kora, az úgynevezett „kora újkor” iránt, amelyet a babona, a vallás, az indulatok, a düh különös elegye jellemzett, és amely egyszerre volt valaminek a vége és valami újnak a kezdete. Ez a közérzet határozta meg a felvilágosodás előtti idők hangulatát. És mindez természetesen Közép-Európa történetének nagy traumájában, a harmincéves háborúban kulminál. Erről a korszakról éppen azért akartam írni, mert olyan riasztónak éreztem, és mert annyira összezavart. Közben pedig folyvást az ígéretem járt az eszemben: „De hiszen azt mondtad, nem írsz több történelmi regényt!” Utána viszont arra gondoltam: „Ne törődj vele, írd csak meg, végül is mi történhet? Csak nem visz el érte a rendőr!”

Tyll vagy Tyl Ulenspiegel, más írásmóddal: Till Eulenspiegel figurájával a német irodalomban sokszor találkozunk: különböző szerzőknél különböző formákban tűnik fel, mindenféle gazságra és csínytevésre hajlamos kópéként. Van, akinél már-már ártalmatlan, szerethető, másoknál kevésbé az. Ön milyennek látja őt?

Az én szememben változatlanul titokzatos. A bolond mindenhol ellentmondásos figura, az Shakespeare-nél, aki erősen hatott rám: finom, érző lélek, ugyanakkor híján minden félelemnek, és úgy agresszív, hogy közben nem igazán gonosz. Az eredeti Till Eulenspiegel, a népmondák és népi anekdoták hőse valójában csak egy egyszerű pszichopata, aljas, hitvány fickó, aki minden ok nélkül árt az embereknek, hogy aztán kereket oldjon. Shakespeare-nél a bolond nem ilyen, és az én Tyllem sem, de neki örökség gyanánt mégis ott van a származás, egyszerre kevesebb és több, mint egy egyszerű ember. Ennélfogva a történet során a szó szoros értelmében halhatatlan maradhat. Ezt nem metaforának szántam: Tyll egy ponton úgy dönt, hogy nem akar meghalni. És aztán nem is hal meg.

2015-ben megjelent frankfurti poétikai előadásainak címét Shakespeare Macbethjéből kölcsönözte: „Kommt, Geister!” („Jöjjetek, szellemek!”, a magyar fordításban: „Szellemek, ti gyilkos eszmék szítói” – Gy. L.) Ezek az előadások – túl azon, hogy önmagukban is érdekesek – sokat elárulnak arról az íróról, aki tartotta őket. Bepillanthatunk az illető kártyáiba, kiderülhet, hogy milyen a világa, milyen impulzusok, hatások érték. Ír többek között Grimmelshausenről, Gryphiusról, Shakespeare-ről, és visszatekintve úgy sejtem, hogy a poétikai előadások megírásakor már a Tyll járhatott az eszében.

Én a háború utáni német irodalom sajátos helyzetével kezdtem az előadásaimat, és ezt a helyzetet állítottam szembe a kor német szórakoztatóiparának emblematikus alakjával, Peter Alexanderrel, aki az én szememben a háború utáni évek elfojtásának megtestesítője volt. A konkrét elfojtástól a kísértethistóriákon, vagyis az általánosabb értelemben vett elfojtáson át – kerülővel (a második előadás a boszorkányokkal és Macbethtel zárul) – eljutottam Shakespeare-ig és a vígjátékig, illetve az identitás kérdéséig, oda, hogy hogyan válaszol a német vígjáték Shakespeare-re: Andreas Gryphius egy angol vándorszínésztrupp produkciójában látta a Szentivánéji álom előadását, és a mesterember-jelenet alapján megírta Absurda comica vagy Squenz Péter úr című komédiáját. Gryphiustól pedig egy másik nagy háború utáni időszakig: a harmincéves háború utáni korszakig, Grimmelshausenig, majd a záró előadásban Leo Perutzig, egy számomra nagyon fontos szerzőig jutottam el, és Kurt Gödelig, akiről színdarabot is írtam. A Grimmelshausen-előadás a regény hangjával foglalkozik, és a regényalakkal. Kié a hang, és ki a figura? A Perutzelőadás témája pedig a cselekmény mibenléte.

Kié a hang, és ki a főszereplő? Ön hol van ebben a műben?

Mindenhol, és sehol sem. Mint egy regényben. Amikor Grimmelshausen kapcsán a hangról beszélek, vagy arról, hogyan keletkezik egy regényalak, elmondom, hogy egy-egy figura nem valami konzisztens egység a regényben, hanem hang és perspektíva egysége. Ezzel saját regényfiguráimról is beszélek, bizonyos tekintetben azt is megosztom az olvasóimmal, hogy én hogyan írok.

Visszatérve új könyvére: a Tyll megjelenése után a Die Zeitban a regény cselekménye és az aktuális világpolitikai helyzet közötti párhuzamokról kérdezték önt. Több beszélgetésben is felvetették, hogy a regény keletkezése az amerikai elnökválasztás idejével és Donald Trump győzelmével egybeesett. Vannak-e hasonlóságok az idióta amerikai elnök és Tyll, a bolond között? És ha már itt tartunk, mit szól ahhoz, ha olvasója a könyv néhány részét a mai politika görbe tükrének érzi?

Tyllt nem hasonlítanám Trumphoz. Trump kétségkívül egy rettenetes idióta, de mindennemű irodalmi potenciál nélkül, az én hősöm, Tyll sokkal intelligensebb, élénkebb, ugyanakkor sokkal finomabb figura, tényleg teljesen más. De a történelmi párhuzamok természetesen kézenfekvők, ha az ember egy olyan korszakról ír, amelyet általános káosz és dühös indulatok jellemeznek, és amelyben a vallás hirtelen korábban szinte soha nem látott pusztító erőként jelentkezik. Az, ami most Szíriában történik, nem is olyan régen pontosan ott történt, ahol mi most élünk: egy a nagyhatalmak által fenntartott regionális konfliktus, amelybe ezek erkölcstelen hatalmi érdekektől vezérelve avatkoztak be. Amikor a Tyllen dolgozni kezdtem, Szíriában még béke volt, így aztán én is az írás közben tapasztaltam azt a különös dolgot, hogy egyre időszerűbbé, maibbá vált a történet. És van még valami, ami nagyon fontos: a harmincéves háború korában menekültek hatalmas tömegei keltek útra. Számtalan ember kényszerült elhagyni otthonát, ahol a háború pusztításai miatt az éhhalál várta volna. Ma alighanem „gazdasági menekülteknek” neveznék őket. De ez a fogalom az akkoriakra nézve is pont olyan abszurd és leegyszerűsítő, mint a mai menekültekre.

Győri László

A cikk a Magvető Magazin 2018. tavaszi-nyári számában jelent meg.