„Bízom az emberiség józan eszében” – Interjú Csányi Vilmossal

Mikor és hogyan kezdődött a barátságuk Géczi Jánossal?

Én Őt könyvei és versei alapján jól ismertem. Egyszer, talán 14 éve már, meghívott az „esti egyetemére” előadni. 22 órakor kezdődik az előadás és nyitott, de főleg a hallgatók jönnek. Jöttek, hallgattak, kérdeztek és én nagyon élveztem. Ebből az egyszeri alkalomból azután szépen, lassan komoly barátság fejlődött ki.

Gondolom, számtalanszor beszélgettek már korábban. Nem tartottak attól, hogy már elhangozott történeteket, gondolatokat kell újra mesélni és újra meghallgatni?

Furcsa kérdés, egyetemi tanároknak mindig korábban elhangzott történeteket kell mesélniük az előadásokon. Amikor egyetemi tanár lettem eleinte tényleg zavart ez, sokszor átugrottam részeket, hiszen azt már elmondtam, persze tavaly. Két-három év alatt meg lehet szokni, és az ember mindig igyekszik frissíteni a szakmai anyagot.

Ha nem Géczi János kérdezte volna az életéről, hanem egy Ön számára ismeretlen újságíró, akkor is kötélnek állt volna?

Semmiképpen.

A könyv koncepcióját Géczi Jánosra bízta, vagy pedig közös a konstrukció?

Nem szeretem különösebben ezt a műfajt, én dialógusokban gondolkodtam, némelyik fejezetnél ez sikerült is.

Utólag mennyit dolgoztak a szövegen? Sokat kellett még húzni, alakítani rajta?

Beszélt szövegből, indultunk ki, tehát jó kezű szerkesztőt igényelt, ez János barátom volt.

Tendencia, hogy kortárs írók vallomáskötetekkel jelentkeznek. Karl Ove Knausgård monumentális Harcom című regényciklusa világsiker, de a magyar irodalomban is több kortárs könyv, például Nádas Péter szintén gigantikus munkája a Világló részletek vagy Szilasi László új könyve, a Luther kutyái is erre tesz kísérletet.

Tervez hasonló munkát?

Nem vagyok kitárulkozó alkat. Nem szeretem az élveboncolást. Ami az én belső világomból valakit érdekelhet az benne van a szépirodalmi köteteimben például a Kisfiam Ikaroszban. Sokan hiszik, hogy a vallomáskötetekből valóban fontos dolgokat tudnak meg a szerzőről, ez tévedés. A „vallomás” színjáték, a szerző elképzel egy figurát apró részleteséggel, és szeretne hozzá hasonlítani.

Számtalan könyv szerzője és szerkesztője. Ebben a műben is visszatérnek a korábbi írásaiból gondolatok, ám ezúttal áthatja őket a személyesség. Kinek ajánlaná?

Bármit is ír vagy mond az ember, egészen természetes, hogy azt szeretné, ha mindenki olvasná vagy hallaná. Én sem vagyok kivétel. Ez az interjú rólam szól, akit érdekel, akár ismeri a munkáimat akár nem, olvashatja.

A beszélgetés során szóba kerül, hogy minden állat érző, gondolkodó, saját, egyszeri és megismételhetetlen személyiséggel rendelkező entitás. Az ember mégis szeret magára egyedülálló természetfölötti csodaként tekinteni. Ön szerint ennek mi az oka?

Ha az állatok tudnának beszélni és írni ők is így tennének. Biológusok jól tudják, hogy minden állati személyiségnek, legyen az egy méhecske vagy ember, a legfontosabb saját maga. Mindent megtesz azért, hogy megmaradjon, szaporodjon. Ami a magáról való gondolkodást illeti, az állat elméje börtönében van, gondolatait képtelen társainak, ha vannak, átadni és természetesen gondolatok befogadása sem jöhet szóba. Az ember viszont az evolúcióban közösségeket alakított ki, amelyek létezésének feltétele a szüntelen gondolatcsere, a beszélgetés közös szándékokról, célokról és természetesen az önámítás kifinomult formái is megjelentek, amit ön is említett.

A könyvben időről időre példaként hozza fel ősközösségeket: a vadászó és gyűjtögető embert. Hasonlóképp hosszasan foglalkozik az ősemberrel és a történelem kezdetével korunk egyik népszerű gondolkodója, Yuval Noah Harari is a Sapiens című munkájában. Olvasta Harari könyveit? Mi a véleménye az izraeli történész munkáiról?

Igen olvastam. A Sapiens kiváló népszerűsítő írás, de mivel felkapták, gyorsan írt egy másikat is a Homo Deust amibe már nincs semmi érdekes. Nyilván a kiadója ösztönözte, hogy most, gyorsan, amíg a hírnév tart. Ez nem azt jelenti, hogy önmagában rossz, csupán annyit, hogy nincs benne új gondolat.

A beszélgetés során azt mondja, hogy „Nem azért döntöttem rosszul, mert egy rossz döntést hoztam, hanem mert én ilyen típusú döntéseket hozok, és ez sajnos beleillik a személyiségembe. El kell fogadnom magam. Én ilyen vagyok, és ezzel kell megelégednem. [...] Ez a normális élet koncepciója.” Majd máshol hozzáfűzi, hogy „hiba nem létezik – viselkedés van és annak következményei.” Ezzel azt akarja mondani, hogy bár megpróbálhatunk változtatni a viselkedésünkön, óhatatlanul ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni?

Sajnos igen, persze, ha igyekszünk....

Az élettörténetét vizsgálva, úgy tűnik nem sokat törődik a konvenciókkal. Van e mögött szándék? Vagy csupán alkati dolog?

Ha az ember kommunikál, ír, beszél, gondolatait közli az természetesen szándékos, szeretné azokat megosztani a társdalom érdeklődő részével. Ez alapvető emberi sajátság, ez a faji adottság tette lehetővé, hogy az ember a maga elkülönülő világát felépítse, ebben az értelemben alkati dolog. Az emberi alkat ilyen. Vannak kultúrák, közösségek, csoportok, ahol a normáktól való eltérést szigorúan büntetik. Ennek az a jelentősége, hogy a már kipróbált utakat, gondolatokat veszélyes feladni, mert az sokszor vezetett már a pusztuláshoz. Extrém esetben az ilyen társadalom önmagába zárkózik és képtelen új kihívásokkal megküzdeni. Azt gondolom, hogy finom egyensúly szükséges a kreatív és a konzervatív elképzelések érvényesülése között.

Mikor a jövőről esik szó, Ön egy dolga vesztett, unatkozó emberiségről beszél, akik számára a legfőbb nehézséget az jelenti, hogy hogyan üssék el értelmesen az idejüket. Nem túl optimista ez a megközelítés? Számos népszerű mű született éhező, szomjazó, nyomorban és elnyomásban sínylődő milliókról. Ön szerint miért az előbbi forgatókönyv, s miért nem az utóbbi valószínűbb?

Én bízom az emberiség józan eszében. A mai technikai fejlettség mellett az elosztási mechanizmusok elavultak, de ezt az értelmesebb kollégáim is látják. Finnországban, Kanadában már kísérleteznek a kötelező alapjövedelmmel. Amikor én először vetettem fel itthon finoman lemarháztak. Változik a világ.

Másrészt az emberi kultúrákban fontos szerepe van a jósoknak, akik érzékenyek apró érzelmi vagy racionális változásokra is képesek reagálni és igyekeznek a saját félelmüket a társadalommal elfogadtatni. Ez nagyon fontos funkció, valami olyan új jelent meg a társadalom életében, amire figyelni kell, és ha lehet a hátrányait időben kivédeni. Nem lesz világvége, nem pusztul el az emberiség, de ha semmivel sem reagál a jósok intéseire, akár igazuk is lehet. Itt van például az éghajlatváltozás kérdése. Ha oktalan emberek azt képzelik, hogy még nincs elegendő bizonyíték az egész bolygó tönkre mehet. Azért kell a lehetséges jövőt mindig nagyon vészterhesnek mutatni, mert a társadalom csak nagy vészjelekre reagál.

A saját haláláról hihetetlen természetességgel beszél. Nem rettenti a vég, amiről még Petri is nagy „H”-val írt Elmegyünk c. versében?

Biológus számára az élet természetes része a vége is, ebben sem különbözünk a velünk együtt élő sok tízmillió fajtól, de az ember kreatív lélek és képes a természetes halált felnagyítani, valami elképesztően egyedi végzetté torzítani. Jobb, ha tartózkodunk ettől. Persze, és ez is sokakat megtéveszt, a halál természetes, a meghalás viszont valóban egyedi és lehet kellemes „ágyban párnák között” vagy sok szenvedéssel járó a felesleges életért küzdő orvosok kezei között. Annyi mindent szabad már, békésen meghalni miért nem?

Hományi Péter

Az interjú eredetileg a Könyvklub 2018/5-ös számában jelent meg.
Fotó: Oláh Gergely Máté