„Azt hiszem, lesz egy-két összekacsintásunk” – Interjú Kal Pintér Mihállyal

Igencsak kalandos életpályát tudhatsz magad mögött, mesélnél arról, hogy mielőtt dolgozni kezdtél az Athenaeum Kiadónál mi mindennel foglalkoztál, és végül miért döntöttél úgy, hogy a könyves szakmában kamatoztatod a tehetséged? Mi vonzott ide?

Kezdetben évekig újságíróként és szerkesztőként dolgoztam. Később a kereskedelmi televíziózás elterjedésével elkezdtem rendszeresen kabaréműsorokba írni. Közös produkcióink voltak Gálvölgyi Jánossal, Bagi Ivánnal, Nacsa Olivérrel. Eközben társulatot alapítottam, darabokat írtam, rendeztem, sőt színpadra is léptem. Írtam operalibrettót Sass Sylvia felkérésére, valamint színdarabot Esztergályos Cecília számára. Aztán jöttek a szappanoperák. Mindeközben vezető kreatív szerkesztő lettem egy országos kereskedelmi rádiónál, később műsorvezetőként is tevékenykedtem. Aztán volt az életemnek egy picit nehezebb szakasza. A feleségem már jó ideje a könyves szakmában dolgozott, és mivel imádok írni meg persze olvasni is, érdekelt, hogy szerkesztőként hogyan léphetnék át a cikkek és esszék világából a könyvek birodalmába. Bele akartam tanulni, és ehhez nagyon sok segítséget kaptam. Azonnal elvarázsolt ez a világ. Imádom csinálni. Úgy érzem, hogy itt találtam meg igazán magam.

Számtalan könyvet gondoztál már, melyek voltak a legkedvesebbek számodra, melyiket tartod a legjobban sikerültnek, és melyik az, amit a legfontosabbnak?

Számomra mindig a magyar könyvek jelentik a legnagyobb kihívást. Ezeknél a kéziratoknál sokkal jobban oda kell figyelni a dinamikára, a dramaturgiai szempontokra, a szerző lelkivilágára, mint egy külföldi sikersztori esetében. Az ember egyszerre szerkesztő, pszichológus, talán picit író is. Azt érzem nagy sikernek, amikor a szerző is rájön, hogy egy-egy adott változtatás miért fontos. Ha tudunk variálni a szövegen, vagy ha esetleg az én javaslatomra neki jut eszébe a megoldás. Ezeket a könyveket egy kicsit a saját gyermekeimnek is tekintem. Ezért nem is szívesen emelnék közülük ki egyet sem, hiszen az ember a gyermekei között sem tesz különbséget.

Mennyiben más a szerkesztői munka és az írói tevékenység?

Az írói tevékenység engem egyértelműen szórakoztat. A szerkesztői munka nehezebb. Hiszen egy szerkesztőnek eleve megvannak a korlátai. Elég kreatívnak érzem magam, így sokszor bosszant, amikor bizonyos helyzetekben nem arrafelé futnak a cselekményszálak, amerre én vittem volna őket. Viszont a szerzőt maximálisan tiszteletben kell tartani. Ha javítunk, vagy változtatási javaslatot teszünk, ott egyértelműen arra kell törekedni, hogy az ő gondolatai jöjjenek át minél olvasmányosabb, minél izgalmasabb formában. Bár az írói tevékenységnek is vannak korlátai, írás közben az ember szabad, mint a madár.

Kal Pintér Mihály / Fotó: Bach Máté

Jól gondolom, hogy inkább introvertált vagy, mint extravertált?

Ez nálam korszak- és helyzetfüggő. Sok esetben én vagyok a társaság középpontja, máskor meg egyszerűen nem érzem, hogy akár ugyanabban a közösségben bárkivel is beszélgetnem kellene. Olyankor félrevonulok, és észrevétlen vagyok. Csodálatos a családom, ugyanakkor sokszor van szükségem magányos szemlélődésre, gondolkodásra és arra, hogy egy kicsit távol kerüljek a mindennapok valóságától és magamba mélyedjek. Napokig el tudok lenni a saját gondolataimmal. Néha iszonyú, már-már idegesítően felszínes harsánysággal viszonyulok a környezetemhez, máskor egy-egy dolgon akár órákig is el tudok filozofálni. Érdekes, hogy nagyon sokan kérnek tőlem lelki tanácsot. És azzal, hogy valakin megpróbálok segíteni, kicsit magamat is gyógyítom. De, ha azt nézem, milyen voltam gyermekkoromban, akkor ahhoz képest manapság inkább érzem magam extravertáltnak.

Mindenki, aki próbált már regényt írni, az tudja, hogy komoly elszántság és kitartó munka kell hozzá, és ha elkészült a szöveg, még akkor sem könnyű azzal házalni a kiadóknál. Neked is meg kellett küzdened a saját démonjaiddal? Mesélnél például arról, hogy milyen érzésekkel adtad át a szöveget a kollégáidnak, és milyen volt várni a visszajelzésükre?

Igen, ez valóban nehéz folyamat. Nekem szerencsém volt, mert olyan témát választottam, amelyhez elég a napi valóságunkban élni. Így ez adta magát. Abban is szerencsésnek mondhatom magam, hogy könyvkiadónál dolgozom, és megmondom őszintén, amióta szerkesztek, valahogy összeszedettebben fogalmazom meg a gondolataimat, és írás közben szerkesztőként is működöm. Vagyis sejtésem volt arról, hogy miben kell korlátoznom magam, mit jelent a terjedelem, illetve, hogy húzni nem szégyen, sőt. Az átadást, ameddig lehetett, halogattam. Iszonyúan zavarban voltam. Úgy éreztem, most van mit veszítenem. A feleségem után Peiker Évi kolléganőm olvasta el a regényt. Szerencsére pozitívan reagált. Aztán Filippov Gábor szerkesztőhöz került. Ő is nagyon szerette, de szigorúan meghúzta. Ilyen, amikor akasztják a hóhért. Szembesültem azzal, hogy az utolsó fejezeteket hogyan rántotta össze, és majdnem rosszul lettem. Aztán amikor átolvastam, már érzékeltem, hogy mennyire érti, érzi a szöveget. Szerencsére szigorúan kiirtott mindent, ami felesleges volt. Ekkor jöttem rá, hogy ő egy igazán remek szerkesztő. Ebben is különbözik az írói és szerkesztői munka. Hiába vagy szerkesztő, magadat nem tudod kívülről megítélni.

Honnan jött a Hit városának ötlete? És miképp döntöttél úgy, hogy regényben fogod elmesélni a városállam történetét?

Papváros bárhol lehet. Ez egy mai korunkról szóló szatíra, amin szerintem éppen annyira lehet sírni, mint nevetni. Én azt gondolom, hogy a kereszténységet, mint vallást, mint elvet, mint kifejezést nagyon sokan amortizálták. Ebben a regényben egy ateista fiút látogat meg egy harmincas szakállas férfi. Bár a fiú hitetlen, folyamatosan kapcsolatban van Isten nem létével, vagyis foglalkozik a teremtéssel. Ő nem harsány, nem lesz teljes jogú tagja egyetlen papi rendnek sem. Márpedig, aki érvényesülni akar, annak be kell lépnie valamelyikbe. Papok az orvosok, a tűzoltók, a városvezetők. De e mögött semmi valós tartalom nincs. Csupán formák, ünnepélyek, cirkuszok és folyamatos agymosás. Ez valójában egy elképzelt világ meséje, egy fura groteszk világé, ahol csak néhány valódi kiválasztott él. Ők lesznek a kitaszítottak.

Írás közben mi jelentette a fő inspirációt? Történelemkönyveket bújtál, hallgattad a híreket, vagy csak egyszerűen ment minden magától?

Hallgattam a híreket és figyeltem, hogy mi zajlik körülöttem, akár a világban, akár csak Magyarországon. Ez gyakorlatilag egyfajta korparódia. Az ember figyel, egyszer csak dühös lesz, és úgy érzi, hogy ezt a dühöt valamilyen formában le kell vezetnie. Márpedig szerintem a humor az egyetlen forma, amely pillanatok alatt átad egy információt. Ha azt mondom, hogy Józsi hülye, akkor az elsikkad. Ha azt mondom, hogy Józsi okos, mert… És aztán leírom, hogy miért okos, amiből egyértelműen következik, hogy hülye, akkor már érzékeltettem a környezettel, amit akartam. Az irónia, a gúny néha nevetséges, néha fájdalmas.  

A kötet fülszövege azt sugallja, hogy az Atyavilágot kulcsregényként érdemes olvasni. Mennyire értesz egyet a szöveget jegyző kollégáddal?

Szeretném remélni, hogy az, és ha ezt mások is így látják, annak csak örülni tudok. Én alapvetően a saját gondolataimat szerettem volna közvetíteni egy groteszk mesén keresztül. És mivel mindannyian ebben a világban élünk, azt hiszem, lesz egy-két összekacsintásunk.

Könyvkiadóban dolgozol, így pontosan tudod, hogy mekkora közösséget érhet el egy elsőkötetes magyar szerző regénye. Mit vársz a könyvtől? Mit jelent számodra a siker ebben a tekintetben?

Számomra a siker ott kezdődik, ha a történetről elkezdenek beszélni, ha elkezdenek vitatkozni bizonyos részekről, ha elindul egy érdemi diskurzus. Ez minél szélesebb körben történik, annál jobb.  Elsőkötetes magyar szerzőknek nyilván nehezebb. Ugyanakkor a téma mindenki számára érdekes lehet, aki odafigyel a körülöttünk lévő világra. Itt nem egy letűnt kor emlékeiről beszélünk, hanem alternatív jövőképekről. Egy keserű korparódiáról. Így ez kicsit rólunk is szól. Bízom Földi Andrea csodálatos borítójában, amely segít felkelteni az érdeklődést, és abban, hogy erre a papvárosi utazásra elkísérnek bennünket az olvasók. Kalandos lesz, ezt megígérhetem. 

Az Atyavilág nem az első könyved, Szösszentő Ámor címen 2002-ben jelentek meg verseid. Azóta születtek újabbak a műhelyedben? Mikor olvashatjuk őket?

Később megjelentek verseim az Élet és Irodalomban, a Nyugatban. Manapság ritkán írok verset. Huszonévesen ez jobban izgatott. Persze változnak az idők. Soha nem lehet tudni, hogy mikor és mi szállja meg az embert.

Hogy találkozhatnak majd veled az olvasók? Hol, és mikor kerül sor a könyvbemutatóra? Készülsz valami különlegességgel, meglepetéssel az alkalomra?

A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatkozik be a könyv. Természetesen itt velem és úgy gondolom, Filippov Gábor szerkesztővel is találkozhatnak az olvasók. Lesz dedikálás, és elképzelhető, hogy valami izgalmas performance is. Egy kifordított világban bármi megeshet. Bár a könyvemben vannak könyvégető barátok, talán őket nem idézzük meg, ilyen messzire azért nem megyünk.

Hományi Péter

Fotó: Bach Máté