Az olvasóm szuperjófej, nyitott és kíváncsi, nagyítós detektív

Az olvasó miben kap más élményt a prózájától, mint a verseitől?

A versek szikársága, tömörsége, az eltitkolás, a titkolással való megjelenítés az a közeg, ahonnan jövök, ahol otthonosabban mozgok. A prózánál ezzel szemben működik a „kiírás”, a „szétírás” – bár szerintem akár versben is. Nálam viszont mindkét műfaj inkább a hiánnyal, a tömörítéssel él. Nagy problémáim vannak a kategóriákkal, a prózámat is illették a lírai jelzővel, de igyekszem nem foglalkozni ezekkel az (elő)írásokkal. Megvan a témám vagy a koncepcióm, és a legmegfelelőbb nyelvet keresem hozzá. Most is a téma foglalkoztatott, és ehhez kerestem a formát. Kis, önmagukban működő világokat szeretnék létrehozni, saját nyelvvel.

Miért az „egypercesek” formáját választotta?

A Holdvilágképűek számomra egy állandó kép. Képeket írok, helyzeteket, körtereket. Ebben az esetben a szöveggel való leírás tanácsos, ha nem több, mint egy fénykép.

Nem való ide semmi mellébeszélés.

A betegség lett a téma, de miért ezen keresztül mesél, rajzolja meg a képet?

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, a tabuk érdekelnek, és a funkciók. Az előző kötetek is ezt a két fő témát járják körül. Ideje volt a megváltozott, normálistól eltérő funkciók szemszögéből is a vizsgálatnak. A szövegtestben indulok el a sztetoszkópommal, és egyszerűen megfigyelem az elváltozásokat, és azt, hogy ezek az elváltozások milyen új testet hoznak létre. A betegség mint tabu, mint elhallgatott és szégyellt állapot mérhetetlenül izgalmas terepe az új megszületésének: legyen az egy új ember, vírus, burjánzás, fertőzés. Ha jól végeztem a dolgom, akkor a végére mind elbizonytalanodunk, és nem gondolunk a betegségre mint „másikra” vagy „idegenre”, nem zárjuk karanténba, nem tesszük a megfigyelőbe, hanem elfogadjuk a magunkban létezőt, és együtt fejlődünk tovább.

Mérhetetlenül izgalmas szerkezetek vagyunk, mindegyikünk más-más adatokkal, funkciókkal, hiányokkal és túltengésekkel, és ez csodálatos.

A töredezett mondatok, belső monológok sok lehetőséget adnak arra, hogy az olvasó töltse be az el nem mondott részeket. Kik lesznek az olvasói?

Sokszor megkapom kritikaként, hogy hallgatok, titkolok, dolgoztatom az olvasót. Én kimondottan várom, hogy milyen testeket és történeteket raknak majd össze, és remélem, szeretni fogják. Írás közben nem gondolok erre, csak a témára, de azt hiszem, ez normális. Aki eddig olvasta a Holdvilágképűeket, annak – nem én mondom ezt – „megszólalt”. Ajánlom az összes holdvilágképűnek, és bízom abban, hogy nem csak ők fogják olvasni. Aki érintett lehet ebben a könyvben, annak jellemzője a hallgatás, a „nembeszélés”. Legyen mondjuk az a társadalmi feladata ennek a könyvnek, hogy erre a „nembeszélésre” rá tudjunk zoomolni, és megértsük. Ha el kell képzelnem, akkor az olvasóm egy szuperjófej, nyitott és kíváncsi nagyítós detektív, aki imád nyomozni.

Többféle kifejezésmóddal él, a kötetben is rajzok és kollázsok egészítik ki a szöveget. Így érzi komplexnek, vagy az olvasó befogadásának folyamatát szeretné segíteni?

Nekem így egész a szöveg, képpel, kontúrral, hanggal, nyomtatott betűkkel, élő előadással, nincs hierarchia, ahogy mondjuk az emberi szervezetben, hanem minden csak egyszerű alkotóelem, és együtt lüktetnek jól.

Kovács Andrea

Az interjú eredetileg a Magvető Magazin 2017. nyári számában jelent meg,.