„Az iskolában folyó munkánál ezerszer erősebb hatások érik a diákokat” – Interjú Fenyő D. Györggyel

Ön mégiscsak jobban rálát ezekre a kötelezőkkel kapcsolatos folyamatokra, melyek lennének a változáshoz szükséges lépések? Könnyen lehet, csak a környezetem téveszt meg, de én úgy érzem, hogy mind a szülők, mind az oktatók részéről meglenne a nyitottság a változtatásra, mégis miért nem történik – látszólag – semmi?

Valóban, elvileg mindenki nyitott lenne a változásra, de amint a konkrét kérdésekhez érünk, már nem ekkora az összhang. Néhány okot hadd soroljak fel.

A megtanított anyagot törvény (rendelet) írja elő. Ennek nagyon nagy a nehézkedése – mire egy koncepcióból végrehajtandó rendelet lesz, pláne mindennapos gyakorlat, addig mindig évek telnek el. És az a tapasztalat, hogy ezalatt minden markáns koncepció felpuhul, a különböző javaslatok egy része – érthető módon – kioltja egymást, szóval nagyon nehéz észrevenni a változásokat.

Elvileg is nehéz beletenni a kánonba nem kanonikus műveket. Ami ötven vagy száz éve íródott, arról az idő már eldöntötte, időtálló mű-e, ami viszont napjainkban keletkezik, arról majd csak fél évszázad múltán mondhatjuk el majd ugyanezt. Vagyis fontos lenne olyan tantervet írni, amiben nagy helye van a kortársnak, a populárisnak, az ifjúsági és gyermekirodalomnak, csakhogy ezek kiválasztását nehezen kísérheti nemzeti konszenzus.

Fontos lenne, hogy olyan tanterv készüljön, ami bízik a tanárokban, és olyan oktatáspolitikára, amely segít felkészülni a tanároknak arra, hogy nekik kelljen döntéseket hozniuk. Ha ugyanis az aktuálisan érdekes irodalom – meg az, ami egy-egy ifjúsági szubkultúra számára fontos szöveg – nem írható elő évtizedekre és évtizedekkel korábban, akkor csak az a lehetőség van, hogy a tanárok számára kötelezettségként kell megfogalmazni, hogy foglalkozzanak kortárs és ifjúsági irodalommal, de konkrét műveket már nem kell – néha nem is szabad – megnevezni.

Tapasztalataim szerint az is lassítja az átalakulást, hogy az irodalmi tananyag kérdése ideológiailag is érzékeny téma. Az iskolai kánon ugyanis nemzeti kérdés is, a nemzeti hagyomány kérdése is, arról is szól, mit akarjunk átadni a következő generációnak. A „mit” vonatkozik konkrét szövegekre, közös történetekre, valamint kulturális technikákra egyaránt. Lefordítva: kérdés, hogy át akarjuk-e adni mondjuk A Pál utcai fiúkat, Nemecsek Ernő sorsát mint a hűség és rendíthetetlen hazaszeretet példáját, vagy az olvasás szeretetét. Mert ez a három cél csak szerencsés esetben találkozik egymással – iménti példámban éppen harmonikusan, máskor azonban kevésbé. Olyankor dönteni kell: mi a fontosabb, a Bánk bán szövege, az uralkodás konfliktusainak megbeszélése, vagy a drámaolvasás technikájának megtanítása.

Mikor változott utoljára a kötelező olvasmányok listája? Akkor mi került le, illetve fel?

Elvileg minden Nemzeti Alaptanterv újraírja azt, ezért 2012-ben. De csak lényegét tekintve a NAT fogalmazza meg: a kerettantervek megjelenése módosított rajta, részletezte ezt, ami néhol lazította a listát, máshol viszont konkretizálta, tehát merevítette. Emellett ott van Az érettségi vizsga részletes követelményei című dokumentum is, amely bár nem fölérendelt dokumentum, de számonkérhetőségénél fogva erősebb szabályozó. És mindezeken kívül van egy árnyékszabályozó is: az oktatási infrastruktúra (tankönyvek, szöveggyűjtemények, könyvtári anyagok), valamint egy még ezeknél is erőteljesebb háttérszabályozó: a tanítási hagyomány, a tanárok saját olvasmányvilága és felkészültsége, a szülői-társadalmi háttér elvárásai. Ezek mind – természetüknél fogva érthető módon – konzervatív módon lépnek föl a tananyag megújításáról szóló vitákban.

Ha megváltoztatnánk a kötelezők listáját, az vajon valóban visszahatna a gyerekek olvasási szokásaira? Könnyebben megnyerhetők lennének az olvasás ügyének?

Ezt biztosan nem tudjuk, hiszen alig változott. Az is biztos, hogy az iskolai kánon tartalma csak az egyik összetevője annak, hogy a diákok szeretnek és szoktak-e olvasni. Legalább ekkora szerepe van a magyartanítás célrendszerének és módszertanának, a rendelkezésre álló időnek, a tanárok módszertani kultúrájának. És ha realistán nézzük ezt, akkor azt is ki kell mondani, hogy az iskolában folyó munkánál ezerszer erősebb hatások érik a diákokat: az okostelefonok elterjedése és folyamatos jelenléte, azt hiszem, alapvetően rendezi át mindazt, amit figyelemről, kultúrafogyasztásról, az olvasáshoz való viszonyról, az olvasásra szánt időről és az olvasás technikájáról eddig gondoltunk.

Vagyis a jó tananyag nem elégséges feltétele az olvasás megőrzésének, hanem önmagában csak szükséges – de szükséges! – feltétele.

Ön szerint fontos, hogy papírkönyveket, újságokat olvassanak a gyerekek (és felnőttek is akár) az on-line felületek mellett?

A papírkönyv és a kisképernyőjű telefon jelen pillanatban a két véglet. A kettő között helyezkednek el az e-könyvolvasók, az asztali gépek, a laptopok és a tabletek. Ha nem is egészen más olvasást jelentenek, de mégis van közöttük különbség.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a médium iránt nem érzéketlen a tartalomszolgáltatás: a papíralapú újságoknak eleinte csak megjelent az online változata, majd új, online tartalmak is megjelentek, majd a cikkek hosszúságát, nyelvét, a kép és a szöveg viszonyát, a hír és a hírről megjelenő cikk jelenideje közötti viszonyt is teljesen átformálta az online megjelenés, és ez visszahatott a nyomtatott újságokra is. Ma pedig azt látjuk, hogy részben ennek a mediális változásnak, részben politikai megfontolásoknak köszönhetően majdnem teljesen eltűnt a papír alapú újság.

Bizonyos, hogy a papíralapú olvasás megnyugtatóbb: nem sokcsatornás ingerek érik az olvasót, lehetőséget ad a lassabb olvasásra, zárt szövegekkel találkozik az olvasó, az éppen olvasott szöveg nem simul bele a sok és sokféle szöveg internetes univerzumába. Ezért azt hiszem, akármennyire idejétmúlt vagy a jelennel szembeforduló is az, amit mondok, mégis azt gondolom, hogy szükség van a papíralapú olvasásra. Legyünk engedékenyek: a papíralapú olvasásra is. És legyünk szigorúak: nagyon nagy szüksége van az embernek – minden embernek – arra, hogy az irodalmi szövegekkel megtanulja, hogy időnként érdemes kilépnie önmaga világából, érdemes kilépni a jelenből, hogy érdemes más emberekkel, sorsokkal, érzésekkel, lehetőségekkel találkozni, azokkal szembesülni, azokon elgondolkozni.

Hományi Péter