„Az elhallgatásban nincsenek átmenetek” – Interjú Grecsó Krisztiánnal

Grecsó Krisztiánnal új regénye kapcsán beszélgettünk gyerekkorról, traumákról és egy legyőzött betegségről is.

Új regényed, a Vera főszereplője egy 11 éves kislány. Gyerekeket eddig nem igazán szerepeltettél a regényeidben, pláne nem főszereplőként. Honnan jött a gyerek mint főszereplő?
A Harminc év napsütés után néhányszor emlegettem, hogy talán másféleképpen leszek alanyi a következő szövegekben. Engem csak szülőként érinthet, ha úgy adja az Isten, az örökbefogadás, de természetesen sokat gondoltam rá, hogy milyen lehet a világ legmélyebb kötődését nem biológiai alapon kapni. Hogy micsoda rétegei vannak ott a szeretetnek és a megbocsátásnak!

A regény helyszíne Szeged, 1980-ban. Tudható rólad, hogy éltél és tanultál Szegeden, így nyilván ismered valamelyest a várost. Az 1980-as Szeged rekonstruálásához csak a regényírói képzeletedet használtad?
Természetesen kikerestem néhány dolgot, el is utaztunk a feleségemmel Szegedre, csak azért, sétáltam a fontos utcákban, és átolvastam cikkeket is, amire nem emlékeztem, vagy nem jól, annak utánanéztem. Szeged hírhedt megye volt a nyolcvanas években, sok túlkapást, különös lázadást őriz a közösségi emlékezet, de mivel az elbeszélő csak Vera fejébe lát bele, ezek, ha előkerülnek egyáltalán, gyakran reflektálatlanok maradnak.

Ez a regény a számomra leginkább arról szól, hogy milyen traumatikus helyzeteket idéz elő a hazugság, az elhallgatás, a különféle látszatokban működő élet. A regény főhőse, Vera gyerekként kénytelen átvergődni a hazugságokon, elhallgatásokon. Nehéz volt belehelyezkedni egy kislány szerepébe?
A lényeg a kérdésed első felében van. A rendszerváltás előtt az volt a pedagógiai paradigma, hogy az örökbefogadó szülő úgy őrizheti meg gyermeke ép lelkivilágát, úgy óvathatja meg a sérülésektől, és legfőképpen a nagy krízistől – hogy a vérszerinti szülei valamilyen oknál fogva lemondtak róla –, hogyha nem árulják el neki. Egy kulissza-élet lett az, ahol mindenki szerepet játszott, a szomszéd, a tanító, a barátok, mert mindenki tudta az igazságot, csak az nem, akinek ez a legfontosabb lett volna. Vera kislány, szeret, figyel és gyanakszik. Egyre több szál feslik fel, és ő a maga módján őrlődik. Azután nem volt nehéz Verának lenni, hogy igazán tudtam, milyen ő. Attól kezdve ő nem egy kislány volt általában, és persze olyanok nincsenek is.

Nádas Péter mondja egy interjúban, hogy a Párhuzamos történetek írása alatt volt olyan idő, amikor azt vette észre magán, hogy elkezd például nőként gondolkodni és viselkedni, mert épp egy női szereplővel volt elfoglalva. Te észrevettél magadon „elkislányosodást”?
Nem, én inkább elkeseredtem, ha nem tudtam, hogy azok a hőseim, akiket pedig apróra kitaláltam, és nem csak látom őket magam előtt, de érzem is a szívemben, mit tennének egy adott helyzetben. Gyakran gödörbe jutottam, és meg is ijedtem ilyenkor, mert eddig az volt a tapasztalatom, ha egy karaktert tényleg értek, minden helyzetben tudom működtetni. A női hősök esetében ez nem volt mindig így. És talán ez nálam a legmarkánsabb különbség. Vagyis előfordul, hogy komplexen tudok elég jó más ember lenni, de az nem, hogy homogén rendszer lenne a fejemben egy adott női jellem. Abból akkor is csak szeletek vannak meg, ha elvileg megvan belőle minden.

Grecsó Kriszitán / Fotó: Valuska Gábor

A regénynek két mottója van, az egyik Szabó Magdától, a másik Molnár Ferenctől származik. Az Abigél és A Pál utcai fiúk közös vonása, hogy gyerekek fejlődésregénye mindkettő. Ezzel a gesztussal arra akartál utalni, hogy a Vera illeszkedni akar a magyar regényirodalomnak ehhez a vonulatához?
Ennek a két nagyon különböző regénynek közös a gyökere. Mindkettő arról szól, hogy az élet éppen azoktól az igazaktól kényszeríti ki, hogy fel kell nőniük, akiknek ez erőn felül van. Rájuk szakad a szeretet és a felelősség hozta megértés, hogy mit jelent élni, és az fáj. Nagyon fáj. Az én szintén egészen más regényem is erről szól. Hogy ez a lány egy szerelem miatt képes megcsinálni azt, amit a szülei nem, holott ő kapja a legnagyobb pofont.

A mai magyar társadalom egyik betegsége az elhallgatás és az elhazudás, a bizonyos történelmi szituációk utólagos kozmetikázására való hajlam. A családi titkok és elhallgatások is vezethetnek társadalmi traumákhoz. Ez a regény mintha erről is szólna. Hogy milyen forrásai vannak mai bajainknak.
Azt hiszem, a sejtek mélyéig lejutó, öröklődő félelem és a szorongás. Hiszen a történelmi tapasztalat, ha jól látom, mégis az, hogy az elhallgatás másfajta, elodázható traumákhoz vezet, mint akár egy édes gyerekszáj, amelyik többet mond az iskolában, mint kellene. Az elhallgatásban nincsenek átmenetek, feloldások, az évtizedes titkok már nem jönnek napvilágra csak valamilyen krízishelyzetben.

Nehezen elkerülhető, hogy ne essen szó a betegségedről, amin, ha jól tudom, szerencsésen túljutottál. Hogy vagy most? Íróilag vízválasztónak érzed az elmúlt időszakot?
Már mielőtt kiderült, hogy beteg vagyok, befejeztem a Verát. De természetesen sokat dolgoztam rajta abban a félévben is. De nem másképp, mint azelőtt. Vagyis emberileg érzem vízválasztónak ezt az egészet, nem íróilag. Sok szempontból más ember lettem, és lehet, hogy meglepő, de van, amit szeretek az új magamban. És persze óriási türelem kell, és alázat a megváltozott körülményekhez, hiszen egy áttétes rák olyan kezelést igényel, aminek tucatnyi mellék-, és utóhatása van, melyek néha magukban is súlyosabbak, mint némely betegség.

Nemrég több emlékezetes versed is megjelent folyóiratokban. Első köteted verseskötet volt annak idején, 1996-ban. Készül egy újabb verseskötet huszonhárom év után?
Már most is össze tudnám állítani, de én mindig hagyok levegőt a könyveimnek. Most Vera jön, a versek tehát még egy évig legalább pihennek. A Balázsolás ciklus elég súlyos anyag lett, de természetesen sok másféle versem is született az elmúlt években, a hitvesi lírától az identitás-kereső versekig. Remélem, azok is odaférnek majd melléjük.