Adam Kay: Ez fájni fog – Betekintés a kulisszák mögé a szerzővel

A könyről röviden

Azzal a bátor humorral karöltve, ami csak és kizárólag az ember tűrőképességének a határán nyilvánulhat meg, követjük végig Adam Kay karrierjét a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat fősodrától, mialatt élet-halál döntéseket kell meghoznia, olykor két szundikálás között, gyászolván szociális életének az elvesztését, és végül szögre akasztja a fehér köpenyt egyszer s mindenkorra. Ez a kötelezővé teendő olvasmány garantáltan segít annak megértésében, hogy min is mennek keresztül a pályakezdő orvosok, és hogy mennyi mindent köszönhetünk nekik, és a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnak.

Mi késztetett arra, hogy megírd ezt a könyvet?

Az volt az elképzelés, hogy eljuttassam az üzenetet az olvasókhoz. Pályakezdő orvosként amúgy is kötelezve vagy arra, hogy jegyzőkönyvet vezessél, naplót arról, mennyi műtétet végeztél, és az egyéb reflexiókat, és én belefoglaltam bármilyen érdekes dolgot, ami velem történt, és talán vicces is, ami szomorúnak vagy különlegesnek tűnt. Amikor elhagytam az orvosi pályát, a naplóim egy fiók legalján hevertek, de amikor a kezdő orvosokat támadások érték, úgy gondoltam, volna mit mondanom a témában.

Az angol kormány azt az üzenetet közvetítette és támogatta, miszerint a kezdő orvosok kapzsik, ami késszúrásként hatolt a szívembe, hiszen jól tudtam, hogy ez nem felel meg a valóságnak – a kollégáim pusztán a munkakörülmények és a betegek biztonsága miatt aggódtak. Egyébként is minden zavaros a fiatal orvosok sztorijában, már maga a „fiatal orvos/kisdoktor” kifejezés is: mivel ebből az következik, hogy az ember vagy magasan képzett, vagy fiatal, hiába is rendelkezik relatíve nagy tapasztalattal.

Próbáltad megváltoztatni az emberek gondolkodását, és oktatni őket?

Határozottan. Tavaly, az Edinburghi Nemzetközi Fesztiválon elkezdtem felolvasni a naplóbejegyzéseimet, és a Picador Kiadó azonnal fel is vetette, hogy könyvvé alakítva hatékonyabban el tudnám érni ezekkel az írásokkal az embereket. Mondjuk, tuti nem fogom megváltoztatni Jeremy Hunt (akkori egészségügyi, jelenleg külügyminiszter az Egyesült Királyságban) gondolkodását – aki például süket Stephen Hawkingra is –, de elérhetem a nyilvánosságot, és ha legközelebb az orvosokat támadás éri, a nyilvánosság azt fogja gondolni: Ez nonszensz, miért lennének az orvosok pénzéhesek? Azért vannak, hogy segítsenek és életeket mentsenek.

Mi volt a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatban dolgozó exmunkatársaid reakciója?

Megpróbáltam pontosan visszaadni annak a sok dolognak a keverékét, ami rád vár, ha orvosnak állsz. Nagyon örültem a barátaim reakcióinak, akikkel mostanában konzultálni szoktam, például volt olyan, aki fél tucat példányt vásárolt saját rezidenseinek, mert ezt tekintette a szakmába bevezető alapszövegnek.

Szeretném, ha az emberek elolvasnák, mielőtt úgy döntenek, hogy belépnek az egészségügybe, és ez olyan módon készítené fel őket, ahogyan engem nem, velem senki nem ült le és nem mondta, hogy: „Ez a leginkább kifizetedő munka, DE…”

Nem gondoltam, hogy olyan könyvet alkotok, amit sok orvos fog olvasni, ahogyan nem rohanunk munka után sem Vészhelyzetet* nézni, de nagyon sok pozitív üzenet érkezett. Például Clare Gerade, a Royal College egykori elnöke írt levelet, mondván, hogy ez az első olyan emlékirat, ami hűen megragadja azt, mit jelent fiatal orvosnak lenni, és ez a vélemény sokat jelent számomra.

A napokban megjelent magyar kiadás borítója.

Egy olyan látásmód érvényesül az orvos nézőpontjából, amit nem veszel észre páciensként.

Igen, szerettem volna emberivé tenni egy olyan hivatást, amelyben benne van minden reményünk, hogy tökéletesen működik, minden tekintetben, noha az orvosok is követnek el hibákat, hiszen ők is csak emberek. Amikor üvöltözöl az orvosoddal, mert hosszú ideje vársz rá, és ő még mindig nem érkezik meg, az előzetesen megbeszélt időpont ellenére, akkor azt ő is pontosan érzékeli, hogy mondjuk már két órája ott kellene lennie nálad, de az senkinek sem jut eszébe, hogy ez az ő számára is mennyire idegesítő dolog. Abba sem gondolunk bele, hogy az orvos esetleg lebetegedett vagy bánatos, és amikor az orvosok össztűz alá kerültek, akkor valójában senki sem úgy gondolt rájuk, mint emberekre, és abba sem gondoltak bele, hogy mennyi áldozathozatallal jár ez a munka. Nincs támogatói hálózat körülöttük.

És miért hagytad el az egészségügyet?

Végül nem tudtam vállalni azt, hogy visszamegyek dolgozni. Rettegtem attól, hogy valami rossz fog történni. A defenzív orvoslást (túldiagnosztizálás) gyakoroltam, és rendkívül óvatos voltam, de nem tudtam megállítani semminek sem a bekövetkeztét. Semmit nem tudtam tenni azzal kapcsolatban, ami miatt a távozási döntésemet is meghoztam, bár mindvégig óvatos voltam orvosként, mégis megtörténtek a dolgok. A bizonyos értelemben úttörőnek tekintett szakterületeket kutattam részmunkaidőben, de elvesztettem az érdeklődésemet. Most azt mondanám azoknak az orvosoknak, akik küzdenek, hogy a holisztikus, mindenre kiterjedő ellátás a hatékonyabb. 

Az, hogy komédiákat írjak, a legközelebb esett a B-tervemhez. Az orvosi iskola elvégzése óta stand-upoltam és komikus dalokat adtam elő, koncerteztem is néhányszor, majd az írás átvette a főszerepet az előadásoktól. Nem arról van szó, hogy szükségem volt arra, hogy örömet okozó munkát találjak – a komédiázásban relatíve kevés élvezet van –, egyszerűen munka kellett.

Azért maradt valami, ami hiányzik abból az időszakból, amikor orvos voltál?

Előfordulhat, hogy egy 20 órás műszak után hazaérsz, beborítva vérrel, totál kimerülten, mégis felszabadultan járkálsz, mert van ez a nem szokványos érzésed, hogy valamilyen módon jót tettél, hasznos voltál, segítettél, ami végül is a valódi oka annak, amiért elsősorban orvossá váltál. Azért választottad az egészségügyet, mert segíteni akarsz, és ez engem még mindig hajt; a segítségnyújtás fontos. És a könyvemnél pedig az motivál, hogy hátha tanácsot tudok adni, amivel remélhetőleg segítek a fiatal, pályakezdő orvosoknak.

Mi a következő projekted?

Szeretnék írni egy második könyvet; sokkal többet kell mondanom arról, hogy milyen is az orvosi lét. Ezt a könyvet írva úgy gondoltam, hogy biztos a komikus részek fogják az emberek érdeklődését lekötni, ennek ellenére a személyes dolgokra összpontosítottak, azokra a részletekre, amelyek miatt idegeskedtem írás közben, a valódi életem részleteire. Orvosnak lenni nem is komikus, de nem is drámai, hanem valahol a kettő között. Ha valamilyen filmes történet kreálódik egyszer belőle, akkor szívem szerint drámai történetnek örülnék, különben nagy a kockázata annak, hogy néhány nagyon komoly dolgot banálissá teszünk, na persze, ugyanakkor viccesnek is kell lennie.

Na és mit csinálsz, ha kikapcsolódásra vágysz?

Zongorázom; három órát is elüldögélek egy-egy stresszes napot követően, és a zongorázás többet ad nekem ilyenkor, mint ha egész nap a gyógyfürdőben lennék. Egy másik világba visz el – ez az én bűvésztrükköm.

(* A szerző az eredeti interjúban a Holby Cityre utalt, de a magyar olvasók számára valószínűleg jobbára ismeretlen brit sorozatot az amerikai klasszikussal helyettesítettem – a szerk.)

mindennapkonyv.hu /psychologies.co

A szerző fotója