„A tárcanovellák is jéghegyek”

A könyv címe, a Harminc év napsütés trükkösen ki van emelve egy mondatból, amelyben kiderül, hogy az elbeszélő nagyapja (talán valóban így volt, és a te nagyapád) harminc éven át feljegyezte az időjárás adatait egy füzetbe. De semmi mást. Vajon miért csinálta ezt? Mi volt az értelme ennek?

Ez a szövegfolyam, ez a különös napló valóban létezik, és tényleg a nagyapám írta, még egy földrajzszakos szakdolgozat is született róla. Azt hiszem, a nagyapám vonzódott az írásbeliséghez, de nem mert, vagy nem akart naplót vezetni, ezért ahhoz a hagyományhoz csatlakozott, ösztönösen, amelyet jól ismert. Vagyis az ő szövege közeli rokona a gazdasági feljegyzéseknek, azoknak a paraszti „krónikáknak”, melyben a termés meg volt örökítve, de a születés és a halál nem – bár ezek a legfontosabb adatok talán még a Biblia belső borítójára felíródtak ceruzával –, de minden más a feledésé volt, mindig. Az én tatám nem csak azt írta le, mennyit ellet az anyakoca, hanem vezetett egy másik folyamot is, és napról napra, elképesztő pontossággal és kitartással, ameddig bírta, lejegyezte, hogy délről fújt-e a szél. A Harminc év napsütés ennek a csendes kalendáriumnak egyfajta tükörképe, belenéz ebbe a múltba, de minden fordítva benne, ahogy a tükörben lenni szokott. Itt megírtam sok mindent abból is, amit ő is megírhatott volna, ha meri, ha akarja, ha van bátorsága hozzá.     

Nagymamád is írt, első könyved megjelenésekor pironkodva elővette a gondosan elrejtett önéletrajzi regényét. Azok a mondatok, amelyeket tőle idéztél korábbi műveidben is, és most ebben is, kifejezetten jók. Lehetett volna író belőle? Ezek szerint nem elkezdtél, hanem folytattál valamit a családban?

Igen, ezt írom is, mindenképpen lehetett volna belőle író, csak ahhoz rossz helyre született és rossz időbe. A huszadik század elején egy törvénytelenül született árva lánynak – akiből szükségszerűen cseléd lesz – nem volt esélye, hogy művészi pályára menjen. Ahhoz, hogy író legyen, meg végképp nem, hiszen még a Nyugatosok is a feleségeik közé ültették a fogadásokon a lapba publikáló nőket, a saját író kollégáikat. Így aztán ő nem is vágyott a lehetetlenre. Csak imádta a mondatot, imádott írni. Nem gondolt rá, hogy ebből lehetne valami, hogy ezt közölni kellene, vagy hogy az írással az a célunk, hogy azt elolvassák, mert különben olyan, mintha magunkban beszélnénk. Neki az írás élvezete volt a cél. Egészen addig, és ezt is megírom abban az írásban, amíg meg nem látta az én első verseskötetem. Legyen itt egyszer az igazi neve, megérdemli, Grecsó Istvánné Bereczki Jusztinának hívták, az ő nevét még a regényekben sem változtattam meg, Juszti mamaként emlegetem mindig. Sok írása megjelent haláláig, a Szegvári Napló folytatásokban közölte az önéletrajzi regényét, és számtalan verse megjelent a helyi Katolikus Híradóban. Nagyon büszke volt erre, joggal, és persze mi is.

Megrendítő élmény az életünkben, amikor túléljük a szüleink életkorát – többször is megemlíted, hogy közelítesz már édesapád negyvenegynéhány évéhez. Mintha a bűntudat keveredne szégyennel, de egy kis büszkeséggel is, hogy mégiscsak előrébb jutottunk, mint a család. Komplex, nehezen kifejezhető érzés ez, és a könyved egyik alapmotívuma.

Egészen máshogy kezelem ebben a könyvben a családot, mint a korábbiakban, hiszen ezek önálló szövegek, és mindegyik olyan, mint egy fénykép, mint egy villanófény. Ezért nagyon tömörek, sok minden kiszakad bennük, a maguk módján őszintébbek és kíméletlenebbek, mint egy nagy és hömpölygő szöveg, amiben elfolyhatnak a dolgok. Itt bizony egy mozdulat, egy pillanat ragad meg, és az hozza el a tágabb világot, a tágabb környezetet, az összehasonlítást, mondjuk, vagy a párhuzamokat; azokat a túl általános vagy megfoghatatlan általánosságokat, amiket néha, mivel olyan banálisak, végig sem gondolunk, vagy olyan fájdalmasak, hogy emiatt nem is akarunk velük szembesülni. Jó kis mérlegelés volt összegereblyézni és megdolgozni ezt a sok írást.  

Minden írásodban nagyon erősen érzem a nosztalgiát, az elmúlt dolgok elvesztése miatti fájdalmat, főleg az elmúlt szerelmek miattit. Ahogy viszont egyre érettebb (egy fiatal azt mondaná, öregebb) leszel, úgy változik át ez a nosztalgia is. Más minőségű: érettebb, bölcsebb, megbocsátóbb, és talán kevésbé fájdalmas, de úgy, hogy az érzés mélysége mégis megmarad.

Azért igyekeztem mindig önironikus lenni, és ha a téma engedte, jókedvű is, de legalábbis megmutatni, hány prizmán át lehet nézni egy régi képet, egy régi nyarat és mi minden felszakad egy korai kamaszcsók emlékével együtt. Nem tudom, hogy ma másképpen emlékezem-e, mint tíz éve, hogy van-e ennek a technikának változása, javul-e vagy tisztul-e, mindenestre két nagy mester előtt tisztelgés megint ez a könyv, és ha már erre kérdezel, akkor itt egyértelműen Krúdy bánatos, mégis izzó, kicsit öntetszelgő, de mégsem hamis nosztalgiája vezetett. A másik mester pedig, ahogy a korábbi prózák esetében is: Móricz Zsigmond.

A záró novellában a bezárkózott életet élő édesapádat elráncigálja a család egy plázába, ahol pánikroham tör rá. Mégis happy enddel zárul a történet: a szülők, mint egy gyerek, eljátszadoznak a lakótelepi lakás ajtajának kémlelőnyílásával. Tudunk még ilyen gyermeki szemmel a világra nézni? Mi kell hozzá, hogy azt tehessük?

Erre mondtam az előbb, hogy mindig egy aprósággal, egy jelenettel, egy életszilánkkal gazdálkodtam, és abból vezettem le, engedtem el a történetet. De hát a műfaj maga ilyen, a tárcanovellák is jéghegyek, ahogy a nagy testvéreik, tán még tömörebb és régebbi víz fagyott beléjük, mint egy nagyobb kompozíció esetén. Nem tudom, mi dönti el, milyen ösztönös erők, hogy melyik motívum kerül regénybe, és mi marad meg önmagában, és lesz aztán egy kicsi szövegtestben egy apró bross.

Édesanyád még tud felhőtlenül örülni annak, hogy író lettél? Ott volt, ugye, a Pletykaanyu miatti botrány, amikor bepereltek néhányan a szülőfaludból a könyv miatt, most meg megírod az első süteménye történetét…

Persze, hogy örül, nagyon büszke ránk! Az öcsém, Zoli sikeres táncos és koreográfus, remek tanár is lett belőle, sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól bánik majd az emberekkel. Én meg idén nyáron Szegvár díszpolgára lettem, ami nagy dolog nekem, azért is, mert nagyon sok szeretet jön vele együtt: levelek, kérdések, és kiderül, hogy olvassák a szövegeket, vagyis a valóságos világ befogadta a róla szóló fiktív rajzot, szeret élni vele, tud azonosulni hozzá. Hogyne lenne erre büszke anyu?! És megmondom őszintén, nagyon meghatódtam a dologtól, tizenöt éve, a pereskedés árnyékában nem gondoltam volna, hogy erre tart majd a dolog.

Király Levente

Az interjú eredetileg a Líra Könyvklub 2017/5 számában jelent meg.

Fotó: Szilágyi Lenke