„A nagy kétkedők közé tartozom” - Interjú Szécsi Noémivel

A Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó után nagy ugrás időben is az Egyformák vagytok, hiszen a jelenben játszódik, és ha kicsit távolodik is időben, legfeljebb a nyolcvanas évekig megy. Miért döntöttél úgy, hogy (talán kockázatot is vállalva) elengeded kicsit a történelmi szálat, és mai történetet írsz?

Az eredeti szándékom is az volt, hogy „lebontom a történelmi regényt”, de azt csak a Gondolatolvasó befejezése után kezdtem látni, hogy hogyan. A végigkígyózó családtörténetet folyamatosan „rongáltam”, hogy ne legyen olyan kerek és csattanós, mint egy Jókai-regény. Ezzel azt is sugallni akartam, hogy teljesen esetleges, mi marad fenn, és ezáltal mire emlékezünk, a távolság, a kor viszonyulása annak az adott korszak eseményeihez mind torzítanak. Em például történészként sok mindent megtud erről a családról, a végén pedig támad egy sejtése egy rejtély megoldására, de mivel ezt valószínűleg tudósként nem fogja tudni bizonyítani, fikció marad.

Nagyon ravaszul és játékosan felépített regény ez: néhány motívuma a korábbi regényeidet is idézi. A finnországi rész és a nagymama figurája előhívja a Finnugor vámpírt, a vegetáriánus utalások idézik a Kommunista Monte Cristót, és az arisztokrata családok életének a kutatása pedig a Géra Eleonórával közös nőtörténeti kötet, A budapesti úrinő magánéletét.

Azt hiszem, minden regényemben el szoktam rejteni valami utalást egy korábbira – például azért is, mert bizonyos témák tartósan az érdeklődési körömbe tartoznak. Biztosan vannak dolgok, amikről képtelen vagyok „leakadni”. A nagy kétkedők közé tartozom, akik számára az alkotás önmagukkal folytatott küzdelem, annak állandó megkérdőjelezése, hogy valóban tudnak-e nyújtani másoknak valamit, vagy számukra fontos-e és mennyire fontos, hogy alkossanak. Ennek a harcnak vannak különböző állomásai, és ez a könyv valóban egy szembenézést és az azt jelző lezárást jelenti.

„Sokat jöttünk, és mégsem jutottunk el sehova” – fogalmaz keserűen az életéről a regény két főhőse Elza, a szabadszájú jogász és Em, a Bárdy-család történetét kutató történész. Negyven évesek, és mintha az összegzés, a számvetés időszaka lenne ez az életkor. Az illúzióvesztés vagy az ezzel való szembenézés regénye az Egyformák vagytok?

A negyven év bizonyára csak szimbolikus határ, de az biztos, hogy a negyvenesektől elvárja a társadalom, hogy már ne „keresgéljenek”, hanem bizonyos „feladatok” megoldását maguk mögött tudják egzisztenciájukat és párkapcsolati/családi ambícióikat illetően. Az élet nem mindig bizonyul kooperatívnak, és az emberek sokszor ilyenkor esnek kétségbe, hogy nem ezt, nem így akarták, miközben úgy érzik, lehetetlen az egészet újrakezdeni, és a testük pedig lassacskán elkezd máshogyan működni, mint addig megszokták. Van, aki ilyenkor ijedtében 180 fokos fordulatot tesz, mások pedig rezignált sóhajok között mennek tovább, ha tudják is, hogy tévúton járnak. Elza és Em a rémület pillanatában vannak, ezután dől el, hogy az elvárásoknak mondanak-e búcsút, vagy belesimulnak abba, ami van.

Az életkorról, az öregedésről, a test változásairól szarkasztikus humorral írt részek, az anyaságról és vetélésről írt fájdalmas mondatok erősen női élmények, női tapasztalatok. Egészen biztos, hogy az olvasó, ha nő, együtt fog nevetni és könnyezni a könyvvel, annyira magára ismer ebben a nagyon női regényben.

Eddigi pályám tapasztalata az, hogy szinte minden alkalommal más olvasótábort sikerült megszólítanom, és – bár vannak hűséges olvasóim is – nincs valami megszokott tartalom, amit mindig várhatnak. Ha arra gondolok, hogy a Kommunista Monte Cristo egyfajta „férfiregény”, mivel a politikai szatíra inkább a férfiolvasóimat érinti meg, női olvasóktól ritkán kapok ennek kapcsán lelkes visszajelzéseket, akkor bizonyára létezik női regény is, és akkor ez természetesen az. Ugyanakkor amikor a férjemmel elolvastattam, azt mondta, hogy természetszerűleg nem a magára ismerés élményei miatt találta érdekesnek, hanem mert „sokat megtudott belőle a nőkről”. Reménykedem, hogy ezért más férfiak számára is érdekes lehet, akik kellően nyitottak erre az élményre.

A regény szereplői méricskélik egymást: kihez hasonlítanak, kitől különböznek. Szerzőként hogy látod, kiben ki tükröződik?

A két nő két irodalmi sztereotípia is, egykori angol szakosként angol példákat fogok mondani: pl. a Hiúság vásárából Em olyan, mint Amelia, Elza inkább Becky Sharp, vagy Em Jane Eyre és Elza Moll Flanders. A regényen belül, fiatal korukban a hasonlítgatás-játék fontos tétje, hogy ne hasonlítsanak az öregnek látott, zsémbes, keserű, betegeskedő középkorú nőkre, majd borzadva fedezik fel, hogy kezdenek ugyanúgy viselkedni. Em számára megrendítő a mindig kicsit lenézett „őrült nővel”, Bárdy Mädyvel való hasonlóság. Elza úgy hasonul, hogy alkalmazkodik: angliai munkahelyén is ezen igyekezett, de a magyar társadalomba visszatérve gyorsan felveszi a ritmust, akár a hétköznapi, pitiáner korrupciót illetően is.

A könyv borítója Francine van Hove festménye alapján készült, a facebook oldaladon más francia festőművész képét is megosztottad. Véletlenül találkozott a könyv és a festmény, vagy inspiráció volt?

Ha van valami, amit igazán szeretek az internetben, akkor az az, hogy most már nem csak múzeumokban és albumokban nézhetek fotókat és festményeket, ami mindig az első számú inspirációt jelentette számomra. Amikor – igazából véletlenül, egy random online kóborlás közben – rábukkantam Francine van Hove festményeire, úgy éreztem, ez a közelítés kell nekem, a nők női szem által való lemeztelenítése, így írás közben újra meg újra elmerültem a képei nézegetésében, hogy ihletet merítsek belőle a regényhez.

 T. M. Á.

Az interjú eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2017/6-os számában jelent meg.

Fotó: szecsinoemi.hu